Tüzes ingben török vásznon

Az Ateşten Gömlek (’Tüzes ing’, ’Megpróbáltatás’, időnként Szmirna lányaként is emlegetik, illetve fordítják) című drámának 1923. április 23-án volt a premierje az Isztambul Beyoğlu negyedében található Palas Sinemában, rögtön két vásznon. A forgatókönyvet író és a filmet rendező – emellett a férfi főszerepet alakító – Muhsin Ertuğrul nem kis tettre szánta el magát, amikor török színésznőket keresett a filmjéhez: nemcsak a társadalmi normákkal ment szembe, hanem azzal a belügyminisztériumi rendelettel is, amely akkor még bőven érvényben volt, és eltiltotta a török nőket a színészmesterségtől. Persze, korábban is szerepeltek nők török filmekben, ők azonban a birodalom kisebbségeihez tartoztak: keresztény és zsidó lányok, asszonyok nyugodtan mutogathatták magukat a filmvásznon.

Muhsin Ertuğrul azért nem légüres térben hajtotta végre a maga lázadását. Az első világháborút elbukó, a birodalom széthullásával, hatalmas területi veszteségekkel és újabb háborúkkal szembenéző, majd lassan az atatürki szekularizáció útjára lépő Törökországban éppen minden változóban volt, a nők szerepe, illetve a női szerepek felfogása is. Az Ateşten Gömlek ráadásul kortárs, a nézők nemzeti érzésével mélyen rezonáló témát dolgozott fel, a történelmi súlyú időkben új szerepet magukra vállaló női szereplők hősies nemzeti erényeket testesítettek meg – nem véletlen hát, hogy az alkotást kifejezetten jól fogadta a közönség. Ez persze mit sem von le a film jelentőségéből, hiszen hozzájárult ahhoz, hogy új utak nyíljanak meg a török nők előtt.

Az Ateşten Gömlekben debütált két színésznő, Bedia Muvahhit és Neyyire Neyir a későbbiekben is kiemelten fontos szerepet játszott a török kulturális életben. De mielőtt róluk mesélnénk, meg kell említeni egy harmadik társukat is. A film Halide Edib Adivar író, pedagógus, nőjogi aktivista (1884–1964) elbeszélése alapján készült, és éppen ő volt az, aki ragaszkodott hozzá, hogy az adaptációban a török női karaktereket muzulmán török nők játsszák. (Csak érdekes kultúrtörténeti adalékként jegyezzük meg, hogy Halide Edib Adivar, aki a mai napig sokat vitatott szerepet játszott az örmény népirtást követően árván maradt gyerekek erőszakos asszimilációjában, 1925-ben az új, Európára nyitott török értelmiség képviselőjeként férjével együtt Prágában járt, ahol többek között Alfons Muchával is találkozott. A művészt annyira megihlette az asszony egzotikus szépsége, hogy egy fotó alapján nagy méretű olajfestményen örökítette meg – ezt a képet sokáig elveszettnek hitték, csak bő egy éve bukkant a nyomára a Mucha Alapítvány.)

A történet szerint az I. világháború után, Izmir megszállása idején Ayşe férjét és kisfiát megölik a görög katonák. A könnyebben sebesült asszony Isztambulba megy, ahol egyik unokatestvére, Peyami fogadja be. Itt találkozik a rokon barátjával, Ihsan őrnaggyal is. Amikor Isztambult elfoglalják a szövetséges csapatok, mindhárman Anatóliába menekülnek: a két férfi csatlakozik a Török Nemzeti Ellenállás haderejéhez, az asszony pedig ápolónő lesz. Ayşét mindkét férfi perzselő szenvedéllyel szereti – részben erre utal a mű címe, a tüzes ing –, de a szívét Ihsan nyeri el. Mikor a férfi megsebesül, odaadóan ápolja, az őrnagy pedig, hogy feleségének is megnyerje, megígéri: ő lesz az első török katona a felszabadított Izmirben, utána pedig összeházasodnak. Peyami felveszi a kesztyűt, ugyanezt ígéri, de nem sokkal később életét veszti a fronton. Ayşét, aki a hír hallatán a helyszínre szalad, szintén halálosan megsebesítik a repeszek.

Az Ayşét alakító Bedia Muvahhit (1897–1994) viszonylag egyszerű választás volt a főszerepre: a rendező egyik színész barátját kérte meg, hogy annak fiatal felesége vállalja el a forgatást. A másik női szerep – Kezban, egy büszke anatóliai asszony – keményebb diónak bizonyult, az alkotók újsághirdetésben keresték a megfelelő jelöltet. Sokat elárul a korabeli viszonyokról, hogy castingra nem volt szükség, hiszen egyetlen jelentkező akadt: Münire Eyüp (1902–1943), aki Neyyire Neyir művésznéven szerepelt a plakátokon és a filmvásznon. Korábban elvégezte az isztambuli tanítóképzőt, egy ideig az Amerikai Lányiskolát is látogatta, ahol a színjátszó kör tagja volt. A forgatás után néhány évvel feleségül ment filmbéli partneréhez és rendezőjéhez, az Ihsant alakító Muhsin Ertuğrulhoz. A házaspár a két világháború közötti időszakban fontos szereplője volt az újtörök művészeti életnek, az isztambuli értelmiség megbecsült tagjának számítottak. Muhsin Ertuğrul továbbra is rendezett filmeket, de egyre inkább a színház foglalkoztatta. Nem véletlen, hogy a török filmtörténet is az ún. színházi korszak egyik legjelentősebb alkotójaként tartja számon – ez volt az az időszak, amikor a színpadi formanyelv és eszköztár erőteljesen köszönt vissza a mozgóképeken. Neyyire Neyir megbecsült alkotótársa volt férjének: egyebek mellett megfordult a Szovjetunióban, ahol a korabeli színházi kísérletekkel ismerkedett, ezekről és az orosz irodalomról rendszeresen publikált is.

A hasonlóképpen iskolázott, franciául és görögül is folyékonyan beszélő Bedia Muvahhit nemcsak színésznőként volt úttörő a maga nemében, hanem egy másik pályán is: egyike volt az első török nőknek, akik közalkalmazotti státusba kerültek – nyelvtudásának köszönhetően már az első világháború éveiben egy állami telefonközpontban kapott állást. Az Ateşten Gömlek után filmek és színpadi szerepek sora következett, aktív pályáját a hetvenes évek közepén fejezte be. Hosszú élete folyamán minden elismerést megkapott, a török film- és színházművészet nagyasszonyának kijáró tisztelet övezte. Élete alkonyán, már a nyolcvanas években így mesélt egy interjúban pályája kezdetéről: „Atatürk egyik legnagyobb reformja, hogy lehetővé tette a török nők számára, hogy megszabaduljanak a fátyoltól és színpadra léphessenek. Halide Edip azt akarta, hogy ha a regényét filmre adaptálják, török nő szerepeljen benne. Muhsin Ertuğrul, a férjem barátja, aki a filmet rendezte, meghívott az egyik szerepre. /.../ Később a férjem és színésztársai meghívták Atatürköt İzmirbe, hogy megnézze a darabjukat. İzmir éppen akkor szabadult fel a görög megszállás alól. A szó szoros értelmében hamuval és tűzzel borított város volt. Atatürk megkérdezte, kik a darab szereplői. Elhangzott Isabelle kisasszony, Maria kisasszony és mások neve. Aztán érdeklődött, vannak-e török színésznők. Kicsivel korábban egy török nő, Afife Jale egy másik darabban színpadra lépett, de a rendőrök a helyszínen letartóztatták, elvitték, a darabot pedig betiltották. /.../ Atatürk megkérdezte a férjemtől, miért nem játszottam, hiszen látott az Ateşten Gömlek című filmben, és nagyon lenyűgözte a teljesítményem. Azt válaszolták neki, hogy következő este színpadra lépek. Tekintettel arra, hogy Atatürk parancsa volt, egész nap boldogan tanultam a szöveget, este pedig játszottam. Az előadás után Atatürk köszönetet mondott, és megkért, hogy takarjam el a fejemet egy szerény fejkendővel. Megkérdeztem tőle, hogy miért. Azt válaszolta: »A nemzetet lassan kell hozzászoktatni a változáshoz, nem szabad negatív figyelmet kelteni. A színpadon való szereplés önmagában is nagy előrelépés.«”

Mit is tehetnénk hozzá? A Szulejmán, A sors útvesztői meg a hozzá hasonló török sorozatok után lehet, hogy itt volna az ideje egy szériának, amelyik Bedia Muvahhit, Neyyire Neyir és a többiek történetét meséli el?

Almási Sára