SOROZATDARÁLÓ: Döglött akták angol módra

Egyáltalán nem kell őket sajnálni ezért, de 2022-ben már iszonyatosan nehéz lehet sorozatgyilkosnak lenni. A mindenütt jelen lévő kamerák, a kommunikációs eszközeink könnyű követhetősége, valamint a DNS-vizsgálatok elterjedésének hatására hosszú távon majdhogynem lehetetlen megúszni a felelősségre vonást, de persze mindig akadnak kivételek, akiknek sikerül. Ráadásul a DNS-vizsgálatok segítségével akár régi, évekkel vagy évtizedekkel ezelőtti bűnügyek is újra elővehetők, és sikerrel lezárhatók.

Az egyik ilyen híres eset az angoloknál fordult elő még másfél évtizeddel ezelőtt. Az úgynevezett pembrokshire-i gyilkosságok még a nyolcvanas években történtek, de megoldatlan maradtak. Húsz évvel az esetek után a média még mindig érdeklődött az ügyek iránt, ezért egy Londonból újonnan érkezett nyomozó újranyitotta az aktákat. Az esetet különösen érdekessé tette, hogy gyakorlatilag a kezdetektől nyilvánvaló volt, ki az elkövető, egyszerűen csak nem tudták rábizonyítani a gyilkosságokat.

A férfi ettől függetlenül hosszan ült rács mögött, csak épp nem gyilkosságokért, hanem erőszakos rablások soráért. A háromrészes minisorozatban gyakorlatilag az ügy újranyitásánál vesszük fel a fonalat, ráadásul a rendőröket nemcsak a komplex nyomozás nyomasztja, hanem egy kényelmetlen határidő is: egyrészt a feltételezett elkövető hamarosan szabadul a börtönből, és mivel sorozatgyilkosnak tartják, félő, hogy újra gyilkolni kezd, másrészt a régi ügy felgöngyölítésére kapott költségvetés igencsak szűkös, így már emiatt sem áll végtelen idő a rendelkezésükre.

A Pembrokshire-i gyilkosságok a takarékos történetmesélés iskolapéldája. Egy ennyire összetett nyomozást az amerikaiak minimum tízrészes sorozatban mutattak volna be, alaposan elidőzve egy-egy izgalmasabb részletnél. Ezzel szemben a britek gyakorlatilag ledarálják az egészet: ez nem az a sorozat, amely közben lazán kisétálunk pisilni meg egy üdítőért, mert ha két-három perc kihagyásával ülünk vissza a képernyő elé, biztosan lemaradtunk pár fontos információról.

Ez a miniszéria nem az alaposan kidolgozott karaktereivel próbál hatni ránk, sőt, belőlük csak a szükséges minimumot kapjuk. A rendezés és a forgatókönyv elsősorban az ügyre, a történetre fókuszál, és még azzal se nagyon törődik, hogy az idő múlását különösebben érzékeltesse velünk: itt úgy telnek a hetek és a hónapok, hogy csak kapkodjuk a fejünk. Ez persze egyrészt hiányosság, mert a sztori annyira jó, hogy akár jóval több epizódon át is örömmel néztem volna, másrészt meg egy annyira koncentrált és lényegre fókuszáló történetmesélés, amivel manapság nagyon ritkán találkozhatunk a tévében. Kész csoda, hogy ezt a történetet ilyen röviden is el tudták mesélni, és így is érthető és élvezetes maradt, de továbbra sem értem: mire fel ez a nagy sietség?