Siratnunk kell-e Európa iparát?

A fenyegetés nem maradt visszhang nélkül a hatalom európai termeiben. Olaf Scholz német kancellár gyorsan javaslatot is tett egy új európai uniós alap létrehozására, amely állami támogatást nyújtana az amerikai támogatások révén elvándorlásra ösztönzött uniós cégeknek. Ám tekintettel arra, hogy Európa malmai milyen lassan őrölnek, különösen amikor közös adósságvállalásról van szó bárminek a finanszírozásához, kérdéses, hogy az uniós támogatások képesek lesznek-e időben és arányosan ellensúlyozni az amerikai dotációkat.
A német autóipar jól példázza, mi forog kockán. Az autógyártókat kettős csapásként sújtotta az infláció visszatérésére: az emelkedő üzemanyagárak elriasztották a vásárlókat, közben növekedtek a gyártási költségek. Mivel a német ipar jelentős része az autógyártásra támaszkodik, a kommentátorok agonizálni kezdtek az ország dezindusztrializációja felett. Az aggodalom jogos, de az elemzések rendre nem veszik figyelembe a lényeges pontot.
Tekintve, hogy a német autógyártók milyen gyorsan ráfordultak a megújuló energiát alkalmazó elektromos járművek gyártására, bizonyították, hogy képesek megfelelni a zöld átállás és a növekvő fosszilisüzemanyag-költségek kihívásainak. Ha valamilyen állami támogatást is kapnak, akár a német kormánytól, akár az EU-tól, akkor valószínűleg a jövőben is annyi autót gyártanak Németországban, mint korábban.
Ugyanakkor: bár a nehézipar leépülésétől való félelem némileg felfújt problémának tűnhet, nem indokolatlan a német – és tágabb értelemben az európai – aggodalom, hogy hamarosan az egész kontinens teret veszít az Egyesült Államokkal és Kínával szemben. Az elektromos autókra való áttérés, amelyet az energiaárak inflációja felgyorsított, csökkenti az európai tőke erejét és mélységét. Konkrétan, amerikai és kínai versenytársaikhoz képest az európai kapitalisták messze lemaradtak az általam felhőtőkének nevezett eszközök felhalmozásában, és logikus módon korlátozottan élvezhetik az abból adódó előnyöket is.
Gondoljunk bele, mi áll a német tőke erejének a középpontjában: a precíziós gépgyártás és az elektrotechnika. A német autógyártók elsősorban abból profitáltak és gazdagodtak meg, hogy jó minőségű belső égésű motorokat gyártottak, amellett biztosítottak minden olyan alkatrészt (hajtóművek, tengelyek, differenciálművek stb.), amely ahhoz kellett, hogy a hajtóerőt a motorból az autó kerekeiig továbbítsa. De az elektromos járműveket mechanikailag sokkal egyszerűbb megtervezni. Hozzáadott értékük legnagyobb része a mesterséges intelligenciából és az autót a felhővel összekötő intelligens szoftverekből származik – és pontosan ez az a felhő, amelybe a német kapitalisták nem fektettek be az elmúlt évtizedekben.
Még ha uniós, illetve állami támogatással sikerül is rávenni a Volkswagent, a Mercedes-Benzt és a BMW-t, hogy elektromos autóikat Európában gyártsák, és ne települjenek át Amerikába az IRA csábítására, az autógyártás soha nem lesz olyan nyereséges Németországban és Európában, mint valaha volt. Az elektromos autókból származó nyereség egyre nagyobb része nem a tényleges hardver értékesítéséből származik, hanem a tulajdonosoknak eladott (jelenlegi és jövőbeli) alkalmazásokból – pontosan úgy, ahogyan az Apple hatalmasat kaszál a bizniszbe „harmadik félként” beszálló fejlesztőknek köszönhetően, akik alkalmazásokat gyártanak az iPhone-okra,  aztán az Apple Store-on keresztül értékesítik őket. Ha ehhez hozzáadjuk az autó mozgása által generált és a felhőbe feltöltött adatok értékét, akkor nem nehéz belátni, hogy a felhőtőke miért árnyékolja be már ma is azt a „földi” tőkét, amely Európa gazdagságát adja.
Hasonló a történet az energiaszektorban is. Miután a világjárvány elvonult és az energiaárak megugrottak, a legnagyobb olaj- és gáztársaságok vagyonokat kerestek. A fosszilis energiahordozók ágazata egyfajta második csúcshoz ért, valahogy úgy, ahogy a napóleoni háborúk idején a kukorica árának emelkedése Nagy-Britanniában – az import leállása miatt – második lökést adott a brit feudalizmusnak. De az ilyen második felívelések nem tartanak sokáig. Az 1820-as években a kapitalista profit legyőzte a feudális földbérlet rövid távú újjáéledését; ma a világjárvány utáni infláció megugrása már kiterjeszti a felhőtőke hatókörét az energiaszektorra is.
A fosszilis energiaforrások a feudális szerződések és a földi tőke szentségtelen szövetségét képviselik: az iparágnak a kitermeléshez engedélyekre van szüksége bizonyos földterületeken vagy az óceánfenéken, amiért cserébe a kormányok és a magántulajdonosok régimódi földbérleti díjat kapnak. Emellett az ipar más régimódi eszközökre is támaszkodik, ide értve a fúrótornyokat, a tankereket, a csővezetékeket és az úszó újragázosító terminálokat, hogy fosszilis tüzelőanyagot tápláljanak nagy, erősen koncentrált, vertikálisan integrált (felülről lefelé irányuló) erőművekbe, amelyek esztétikailag és gazdaságilag egyaránt a 19. századi gyártelepeket idézik  – gondoljunk csak William Blake „sötét sátáni malmaira”.
Ehhez képest a megújuló energiaforrásokat decentralizált módon lehet a leghatékonyabban telepíteni: a napelemekkel, szélturbinákkal, hőszivattyúkkal, geotermikus egységekkel, hullámenergiával működő stb. eszközök horizontálisan integrálódnak egy felhőtőkét tartalmazó hálózat részeként. Mivel alig van szükség a földbérleti díjjal járó licencekre, termelékenységük a kifinomult szoftverekre és mesterséges intelligenciára támaszkodó intelligens hálózatokon múlik.
Röviden: a zöld energia felhőtőke-intenzív, hasonlóan az elektromos autók ágazatához. Ha az uniós támogatások lehetővé teszik is, hogy az európai ipar tömegesen állítson elő napelemeket, szélturbinákat és egyéb zöld berendezéseket, Európa nem fog hozzáférni az ér-téklánc legjövedelmezőbb részéhez, a felhőalapú tőkéhez, amelyen a zöldenergia-hálózatok futnak.
Ha az infláció nem dezinduszt­rializálja is Európát, arra kényszeríti a feldolgozóiparát, hogy olyan termelési módszereket alkalmazzon, amelyek egyre inkább az Európában hiányzó felhőtőkére támaszkodnak. Ez praktikusan a következőt jelenti: mivel nem tud elegendő hozamot begyűjteni a felhőtőkéből vagy a felhőbérletekből, Németország gazdasága szenvedni fog – ahogy a rá támaszkodó európai gazdaság is.

Yanis Varoufakis
A szerző Görögország volt pénzügyminisztere, a MeRA25 párt vezetője, az Athéni Egyetem közgazdász professzora

©Project Syndicate