Összehozunk egy államcsínyt a hétvégére?

A kötet néhány éve átdolgozott, felfrissített változatát veheti most kezébe a magyar olvasó. Hasznos olvasmány mindenkinek, aki banánköztársaságban él, jegyezhetnénk meg rosszmájúan, bár szerzőnk definíciói szerint a banánköztársaságok nem ideális terepei az államcsínynek. Elsősorban azért, mert a megragadni kívánt hatalom valahol máshol van.

Luttwak tekintélyét, fenegyerekstátuszát egyébként az is hitelesíti, hogy élete folyamán számos fegyveres konfliktus, puccs, lázongás környékén felbukkant. Ahhoz a generációhoz tartozik, amelyik terepen, sokszor igencsak forró övezetekben szerzett közvetlen tapasztalatokat. Innen nézve érthető, hogy éppen ezek hiányát rója fel a mai amerikai hírszerző testületeknek, amelyek áttekinthetetlen rendszere – meglátása szerint – releváns információk helyett jószerével csak adatokkal dolgozik, és az operatív munka helyett a bürokráciát építi.

Egy aradi srác világa

Ehhez képest szerzőnk gyakorlatilag beleszületett a dolgok sűrűjébe. 1942-ben látta meg a napvilágot Aradon, zsidó családban. A kiváló kapcsolatokkal rendelkező, mindenkivel seftelő família a kommunista hatalomátvétel környékén hagyta el Romániát, és Olaszországban telepedett le, fiukat azonban néhány évvel később Angliába küldték bentlakásos iskolába. Luttwak mindössze 16 éves volt, amikor már a brit hadseregben szolgált (egyebek mellett Borneó dzsungelében), 1967-ben pedig önkéntesként Izraelben fogott fegyvert. Mindeközben a London School of Economics közgazdasági elemző szakán tanult.

1972-ben költözött az Egyesült Államokba, ahol egy washingtoni székhelyű think tank munkatársa lett, és nem kis szerepet játszott a neokonzervatív külpolitikai gon­dolkodás formálódásában. Lutt­wak világa nem egy idealizált álom: elemzőként, majd később Ronald Reagan és idősebb George Bush kormányzatának biztonságpolitikai tanácsadójaként a nukleáris elrettentés, az egyensúly politikája, a fegyverkezési verseny, az aktív katonapolitika mellett tette le a voksát. Közben folyamatosan publikált, elsősorban történeti-stratégiai műveket. Doktori disszertációjának témája a Római Birodalom nagystratégiája volt, amelyben azt vizsgálta, miként volt képes fenntartani Róma az erőegyensúlyt a hatalmas kiterjedésű birodalomban a külső ellenfelekkel szemben. A nyolcvanas években megjelent főművében, a Stratégiában az antik időktől a hidegháborús évekig idézett példák alapján vázolta fel a stratégiai gondolkodás nyomvonalait, a harcászati szinttől a szuperhatalmi pozícióval járó kihívásokig.

Bár világképe nyilvánvalóan a hidegháborús évtizedek tapasztalatában gyökerezik, Luttwak újabb jelenségeket is szívesen elemez. A globalizáció kapcsán például annak a meggyőződésének adott hangot, hogy a folyamat vesztesei, a magukra hagyott tömegek számára sem a jobboldal piacbarát, kulturálisan konzervatív ideológiája, sem a mérsékelt baloldal által kínált társadalmi újraelosztás nem jelent majd kapaszkodót, ezért nagy a kockázata, hogy a fasiszta típusú korporatív politika egyre több hívet szerez magának világszerte. Kína felemelkedésének perspektíváit vizsgálva egyebek mellett azt elemezte, milyen áron válhatna az ország az ázsiai térség vitathatatlan középpontjává: kevésbé fenyegető katonapolitika a szomszédokkal szemben, puha diplomácia, belső és külső gazdasági erő.

Iktassuk ki a királyt!

De visszatérve szigorúan vett tárgyunkhoz, a Puccsisták kézikönyvéhez. Mint fentebb már elmondtuk, a kötet először 1968-ban jelent meg. 1972 augusztus 16-án Mohammed Úfkir, Marokkó védelmi és biztonsági minisztere parancsára a légierő négy vadászgépe tűz alá vette az éppen Franciaországból hazatérő uralkodó, II. Hasszán repülőgépét. A csodával határos módon a király sértetlen maradt. A gép leszállt a rabati repülőtéren, és bár ott is voltak lázadó fegyveresek, hamarosan a koronához hű csapatok érkeztek és pacifikálták a helyzetet. A zendülő tiszteket letartóztatták, Úfkirt pedig még aznap holtan találták, több lőtt sebbel a testén. A dolgozószobájából előkerült Luttwak könyvének jegyzetekkel ellátott példánya.

Úfkir tábornok az elsődleges olvasatot választotta, gyakorlati útmutatónak tekintette a művet, bár (puccs)kísérlete nyilvánvalóan nem a remélt eredménnyel zárult. Pedig szerzőnk bizonyos területeken kifejezetten részletes, praktikus utasításokat ad. Mondjuk, elmeséli, miként kell felmérnünk az adott állam fegyveres testületeinek szervezeti felépítését; táblázatosan szemlélteti, milyen információk alapján azonosíthatjuk a parancsnoki struktúrát, a kezdetben beszervezendő tisztek körét; segít számolni, mennyi az annyi – a hadsereg mekkora hányadát kell átállítanunk, hogy jó eséllyel vágjunk bele a puccsba, melyik az a rész, amelyet hatástalanítanunk kell, illetve mely egységekkel nem kell közvetlenül számolnunk, elég, ha a passzivitásukra játszunk. Ha van kérdés, amelynek megválaszolásában Luttwak az adósunk marad, akkor az a kiindulópont: milyen pozícióból érdemes nekivágnunk az államcsínynek, illetve kikből ildomos állnia annak a (jobb esetben nem feláldozandó) belső magnak, amely nemcsak a puccs végrehajtását, hanem a hatalom megragadását és megtartását is lehetővé teszi.

Az egyértelmű, hogy fegyveres erőkre szükségük lesz – végül is, a ránk nézve veszélyes politikai erőket, az ellenünk felhasználható infrastruktúrát hatástalanítania kell valakinek; még az is előfordulhat, hogy vér fog folyni, noha lényegesen kevesebb, mint ha forradalmat vagy polgárháborút robbantanánk ki, amihez nagy valószínűséggel amúgy sem lennének meg az eszközeink. De az sehol sincs megírva, hogy a puccsnak feltétlenül katonainak kell lennie, az élén csak magas rangú parancsnok állhat.

Bárhogy is legyen: a Puccsisták kézikönyve nem csak akkor izgalmas olvasmány, ha már kapnánk is elő a térképet, hogy a hosszú húsvéti hétvégére megtervezzünk egy jó kis államcsínyt. Legalább annyira kínálja magát a lehetőség, hogy fura politikai szatíraként olvassuk (igen, szerzőnknek humora is van). Ha ez a regiszter sem feltétlenül a mi értelmezési terepünk, még mindig erősen elgondolkodtató mű a hatalom természetrajzáról. Luttwak különösen erős abban, hogy definíciókat gyártson, szentenciaszerű kijelentéseket tegyen; időnként azon vesszük észre magunkat, hogy még a szinte csak utólagos megjegyzésként odavetett sorain is el-elrágódunk. Az olasz közélet állapota kapcsán például szóba hozza Berlusconi sorozatos politikai, üzleti és magánéleti botrányait (lásd: szavazatvásárlás, adócsalás, igen-igen fiatal prostituáltak szolgálatai). „Ezért aztán kiemelkedő szerepe az olasz politikában elégséges ahhoz, hogy az ország politikai rendjét törékenynek nevezhessük – egy ilyen politikus nem érvényesülhetett volna hosszú távon egy teljes mértékben működő demokráciában, amely megköveteli vezetőitől a diszkréció látszatát személyes viselkedésükben és a jelentős összeférhetetlenségek gondos elrejtését.” (63.) Mit is fűzhetnénk hozzá?

Talán csak annyit, hogy a könyv a benne foglalt példáknak és ellenpéldáknak köszönhetően egyfajta mozaikos, főleg a 20. század második felét érintő történeti áttekintésként is forgatható. Egy-egy rövid helyzetkép és vázlatos esettanulmány erejéig olyan helyszínek és figurák sora bukkan fel a lapjain, amelyek és akik a maguk idejében igencsak foglalkoztatták a közvéleményt. Történeteik, sikeres megoldásaik vagy éppen bukáshoz vezető hibáik ma is tanulságosak.

Négy fontos definíció

Nem lehetett kis feladat a szöveg fordítása (Szalay Zsuzsanna munkája) – a finomabb árnyalatok megragadására valószínűleg nincs is meg magyarul a szükséges szókészletünk. Így lehet, hogy a könyv különbséget tesz az államcsíny, illetve a szinonimájaként használt puccs, valamint a putsch között (utóbbi alatt háború idején vagy közvetlenül háború után a fegyveres erők hivatalos vezetése által megkísérelt hatalomátvételt értve). A számunkra legfontosabb definíció viszont így hangzik: „A puccs beszivárgás az államapparátus egy kis, de kritikus szegmensébe, amelyet aztán arra használnak fel, hogy a kormányt kiszorítsa a fennmaradó rész ellenőrzéséből.” Érdemes hozzátenni, hogy az egyéb hatalomátvételi formákkal szemben a puccsot nem segíti tömegek beavatkozása vagy a katonai erők nagyobb kiterjedésű harca.

A kötet végén Luttwak különféle szempontok szerint összeállított listákban, statisztikákban tekinti át a világ egyes országaiban 1945 után lezajlott puccskísérleteket. Míg Szlovákia (Csehországgal együtt) egy államcsínyt a magáénak tudhat (1948), Magyarországnál zéró államcsíny szerepel (a terminológiának megfelelő események korábbra datálódnak). Akadnak aztán olyan régiók és államok, ahol a puccsisták mintha csak egymásnak adták volna a kilincset – ez elsősorban Afrika egyes térségeire és a Közel-Keletre igaz. Szerzőnk pontosan meg is határozza, miért.
Melyek egy potenciálisan sikeres puccs előfeltételei?

„Az adott ország társadalmi és gazdasági körülményeinek olyannak kell lenniük, hogy a politikai részvétel a lakosság kis hányadára korlátozódjon.” Ennek a feltételnek elsősorban a harmadik világ szegény országai tesznek eleget, de akadt arra is példa a történelemben, amikor egy elvileg működő demokrácia erodálódott odáig, hogy jó terepe lett egy államcsínynek – egyszerűen elég sokan ábrándultak ki a politikából ahhoz, hogy a passzivitást válasszák. (A tömeg és az informális politikai erők passzivitása mindig kedvez a puccsnak.)

„Az államnak lényegében függetlennek kell lennie, és a külföldi hatalmak befolyásának a belső politikai életre viszonylag korlátozottnak kell lennie.” Bár más műfaj, a problémát jól példázza az 1956-os magyar forradalom: a hatalomátvétel hiába volt gyors és sikeres, volt egy dolog, amit nem lehetett Budapest utcáin elfoglalni. Ez történetesen az előző rendszer fő hatalmi forrása volt: a szovjet hadsereg jelenléte az országban és (beavatkozásra képesen) a környékén.

„Az államnak politikai központtal kell rendelkeznie. Ha több központ van, ezeknek azonosíthatónak és inkább politikai, mint etnikai szerkezetűnek kell lenniük. Ha az államot egy nem politikailag szervezett egység irányítja, a puccsot csak annak beleegyezésével vagy semlegességével lehetne megragadni.” Egyszerűbben szólva (és a törzsi megosztottságtól most eltekintve): ha feltételeznénk, hogy az általunk kiiktatandó kormány pusztán egy gazdasági érdekcsoport strómanjaként működik, a puccsal nem sok mindent érnénk el. A tényleges hatalmat nem tudnánk megragadni.

Ha valaki a fentiek alapján érettnek látja a helyzetet egy puccshoz, lapozzon nagyjából a könyv 90. oldalára – itt kezdődik a know-how tételes megosztása. Mindenki más keressen egy jobb megoldást.

Kalmár E. Félix

Edward N. Luttwak: Puccsisták kézikönyve 
Századvég Kiadó, 2023, 310 oldal