Németh Zoltán: Rókák a sínek mellett

Legionowo 50-60 ezres város közvetlenül Varsó szomszédságában. Szociológusok agglomerációnak neveznék, hétköznapi szóval kertváros, alvóváros, vagyis a lakosság döntő többsége Varsóba jár dolgozni, szórakozni, kulturális életet élni. Azt pontosan lehet tudni, hogy ha valamikor bővítik, kitolják Varsó határait, amire nem is olyan régen voltak már tervek, akkor Legionowo az elsők között lehet, amely a lengyel főváros egyik külkerületévé válik.
Legionowo és Varsó között egy főként erdei fenyőből és nyírfaligetekből álló erdőség húzódik, egészen más hangulatú, mint a dél-szlovákiai erdők. A kétféle erdő közötti különbség lassú, de látványos átmenete Felső-Szilézia után következik be, a Katowice–Sosnowiec–Gliwice–Zabrze–Bytom–Dąbrowa Górnicza által alkotott, több mint kétmillió lakost számláló, szinte teljesen összeépült ipari agglomerációtól északra. A dél-szlovákiai erdők, legalábbis a Duna–Garam–Ipoly mentén, ezt már Ladislav Ballek óta tudjuk, fülledtek, zsúfoltak, szinte áthatolhatatlanok, mivel a kiváló talaj sűrű aljnövényzetet hoz létre a fák alatt. A harsány zöld uralja a növényzetnek ezt az erotikus orgiáját. Ezzel szemben a lengyel erdők olyanok, mint egy liget. Nincs aljnövényzet, a talajt moha, esetleg valami csenevész zöldféleség borítja, amin nemcsak sétálni lehet, hanem akár biciklizni is. Igen! Biciklizni az erdőben a fák között! A lengyel erdő erdei fenyőkből áll, amelyek 10–15 méteres felkopaszodott törzsre, illetve kis, tűlevelű lombkoronára oszthatók, és viszonylag messzire ellátni a fatörzsek között a fák sűrűségétől függően.
De vissza Legionowóba! A kitelepülés a fővárosból olyan látványossá vált az 1990-es évektől kezdődően, hogy Varsó körzetében összefüggő városok és falvak szövedéke jött létre. Ha nem lennének helységnévtáblák, senki idegen meg nem mondaná, hol kezdődik és hol végződik egy-egy település. Jabłonna–Chotomów–Legionowo–Michałów–Reginów–Łajski–Wieliszew, ezek a települések kinőtték egykori határaikat, egymásba nőttek, bekebelezték a központjukat eredetileg körülvevő erdőségeket is. Az az igazság, hogy Legionowo újabb kerületei, házai az eredeti várost körülvevő erdőkbe épültek; jelenleg mozaikszerűen egy-egy teleknyi erdő ékelődik a házak és sorházak közé.
Apropó, sorház! A sorházat egy olyan szóval nevezik meg, amelyet a magyar nyelvből vett át a lengyel. Szeregowiec, dom szeregowy (a lengyel sz ugye a magyar s), a magyar sereg szóból. Amikor Báthory István erdélyi fejedelem lett a lengyel király, több magyar – főként katonai – szó, szakkifejezés került át a lengyelbe, így a sereg (lengyelül szereg) is, ami itt sorakozást jelent, s így került át a sorházak megnevezésére is.
Na de vissza Legionowóba! Nem véletlen, hogy Legionowo a népsűrűségét tekintve az első helyen áll egész Lengyelországban; tulajdonképpen végig, körben elérte a határait, nincs hova terjeszkednie, egy-két belső parkot, erdőmaradványt leszámítva beépült a város összes területe, telke. Ez a város, amely a 19. század közepén még nem is létezett, most fel kell, hogy tegye a kérdést, hogyan tovább. Valóban, tényleg nem létezett. 1877-ben Potocki gróf birtokán vasútállomást hoztak létre, a vágány másik oldalán pedig 1892-ben cári laktanya létesült az orosz helyőrség számára. Ebből alakult ki Legionowo, amely nevet hivatalosan csak 1922-től kezdték használni. Ezek a körülmények vezettek ahhoz a nem közismert, szokatlan sporthoz, amely a cári helyőrségnek köszönhetően honosodott meg: a hőlégballonversenyekhez.
A Gordon Bennett-kupát, vagyis a Nemzetközi Szabad Léggömbversenyt James Gordon Bennett amerikai kiadó, milliomos és extrémsport-rajongó szervezte meg először Párizsban, 1906-ban. A versenyt története során a lengyel csapat hatszor nyerte meg (1933, 1934, 1935, 1938, 1983 és 2018), sőt 1939-ben Lengyelországnak kellett volna megszerveznie, szeptember 3-án az akkor Lengyelországhoz tartozó Lvivben, de a háború kitörése megakadályozta a megtartását. A háború után csak 1983-ban újították fel a versenyt, újra Párizsban, győztesei pedig lengyelek voltak, Stefan Makné és Ireneusz Cieślak.
De vissza Legionowóhoz! A városon vezet keresztül a Varsót a Balti-tengerrel összekötő fő vasútvonal, ennek közelében lakom, erre vezet az útvonalam munkába, haza. Nemrég borzalmas szeméthalom fogadott a sínek melletti töltésen, amelyet 8–10 méter magas zajvédő fal zár el a várostól. Sörös- és vodkásüvegek tucatjai szétdobálva, csipszeszacskók, cigarettamaradványok. Nem, ember ilyesmit nem csinál! Először a helyi vaddisznókra gyanakodtam, akik gyakran a városközpontban rodeóznak, mint arról megannyi fénykép és videófelvétel tanúskodik. De nem, jobban szétnézve észrevettem két rókalyukat a töltés oldalában. Szinte láttam lelki szemeim előtt, ahogy Róka Jani bulit szervez a haverjainak és barátnőinek, Róka Zolinak, Vörös Cilinek, Rozsdás Rebekának, Róka Csabának, Kisróka Misinek és a többieknek itt, az elhagyatott töltés oldalában. Sört vedelnek, majd áttérnek a soplicára, aztán a vodkára. Hanyag mozdulattal dobálják szét az üvegeket. Csaba a rókaüreg bejáratát célozgatja, de a többiek sem maradnak le mögötte. Végighányják a pázsitot, aztán hajnalban bekúsznak az odúikba. Róka Jani vodkától bűzlő mancsával átkarolja negyedik felesége, Vörös Mici sörtől bűzlő hátát, hiszen az orgia egy pillanatában már alkohollal öntözték egymást. Igen, így volt. Csak így lehetett.

A szerző a szöveg megírása idején a Kisebbségi Kulturális Alap ösztöndíjában részesült.