Németh Zoltán: A varsói magyar majom

Az első év egy idegen országban és városban a tökéletes idegenség. Idegenek az utcák, idegenek a járdák, idegenek a házak, még az ablakok is idegenek. Más a hajlásuk, más a keretezésük. Idegenek a feliratok, idegenek a boltok. Idegenség, más térbeli elrendezés, máshogy futó vonalak, idegen anyag, idegen méretek. De idegenek az emberek is, idegenek az arcok, máshogy van összerakva az emberi arc is egy idegen városban, máshol van a szem, máshogy húzódik a száj, és máshogy feszül a bőr, ha mosolyog. Mosolyog? Varsóban nem mosolyog senki. Bmeg, három nap alatt egyetlen emberrel sem találkoztam Varsóban, aki mosolygott volna, mondja Kabai Lóránt. Elsőre lehet, hogy így van, lehet, hogy az első évben én sem láttam egyetlen mosolyt sem. De azért én mosolyogtam.
Aztán a második évtől elkezd csomópontokat keresni és vonalakat húzni közéjük az ember. Ő maga az összekötő vonal. Az egyetem magyar tanszékének a könyvtára. Körülbelül száz méterre a Restauracja u Madziara (ejtsd: resztauracja u magyara), magyar szakáccsal (olyan finom magyar halászlét sehol sem ettem, mint Varsóban). II. Rákóczi Ferenc, azaz Franciszek II Rakoczy (ejtsd: Frantyisek Rakocsi) háza a Krakowskie Przedmieście 1 szám alatt, közvetlenül a Bazylika Świętego Krzyża, vagyis a Szent Kereszt-templom mellett. Aztán a Hala Gwardii, ahol Papp László bokszolóra életében először rá kellett számolni, majd pedig pályafutása egyetlen technikai KO vereségét szenvedte el a lengyel Pietrzykowski ellen. A piacon śliw­ka węgierka (magyar szilva). De ezekről majd talán bővebben.
További két-három évvel később, amikor a gyerekek már megfelelő életkorúak lettek, meglátogattuk a varsói állatkertet. Hihetetlen, hogy a varsói állatkertben magyar kürtőskalács, kołacz kurtosz, kurtoszkołacz, kołacz węgierski kapható. És az is, hogy a varsói állatkertben igazi barátra találtunk.
Mintha villám csapott volna belém, amikor 2020. február 3-án a varsói állatkert gorilla- és csimpánzrészlegén a következő táblára tévedt a tekintetem: „SZYMI ur. 6.09.1985 r., Węgry. Charak­terys­tyczny samiec, który lubi siedzieć i rozmyślać.” Atyaég! Mintha rólam írták volna! „Szymi, szül. 1985. szeptember 6-án, Magyarország. Jellegzetes hím, aki szeret ülni és elmélkedni.” Egy pillanatra elsötétült előttem a világ: egy magyar majom! Egy magyar csimpánz! Rokon! És nem csak a nemzetiségét illetően!
Megálltam egy pillanatra. Tomi éppen egy 600 kilós gorilla plexiüvegét verte a kezével, csodáltam az állat türelmét, hogy még nem ütött vissza. Ádámka a kürtőskalács maradékával küzdött, fel sem fogta, hová, milyen társaságba került.
Egy magyar majom!
Nem mertem a csimpánzok ablakai elé lépni. A gorillák és a csimpánzok részlege egy vízzel telt félszigetszerű képződményen helyezkedett el. A zárt, ablakokkal rendelkező, tekintélyes magasságú épület mindkét részében kötelek, játékok, búvóhelyek találhatók, a csimpánzok számára ezenfelül emeleti páholyokat és teraszokat alakítottak ki.
Torkomban dobogott a szívem. Vajon megismerem a többi majom között az én magyar majmomat? A gyerekekre néztem. Tomi abbahagyta a gorilla tükörképének püfölését, és azt mondta: Ha nagy leszek, traktor akarok lenni, mert az olyan erős, hogy majdnem repülni is tud. Ádámka gondolkodott egy sort, és így válaszolt: Ha én felnövök, gyerek szeretnék lenni!
Nem tudom, a párbeszéd hatására-e, de egy majom lépett a legközelebbi csimpánzablakhoz. Szabályos arc, értelmesen csillogó szemek. Bevonzott, odaléptem. A majom a lehető legtermészetesebb módon szólalt meg, hozzám intézve szavait: 

„Kedves uram, elnézést, a világért sem szeretném megsérteni, de az Ön gyermekei valóban magyarul beszélgettek egymással?”
Azt hittem, elájulok. Ő volt az. Kifogástalan magyarsággal beszélt. A köztünk húzódó plexiüveg csak tompította a szavakat, de megakadályozni nem tudta a kommunikációt. Hihetetlenül boldognak és szerencsésnek éreztem magam abban a pillanatban.
Onnét kezdve hetente kétszer-háromszor jártunk állatkertbe. És minden alkalommal hosszas eszmecserékbe bocsátkoztunk. Megbeszéltük a politikai helyzetet, az amerikai elnökválasztást, a banántermesztés és a kortárs magyar líra lehetőségeit, az esőerdők jövőjét, Platón szerelemfelfogásának, a queere studiesnak és az LMBTQ-írásnak a kapcsolatrendszerét, a globális felmelegedés szépirodalmi feldolgozásait, a posztmodern vége utáni állapotot. „Simi bácsi!, Simi bácsi!”, kiabálták már messziről a gyerekek. „Ugyan, ne bácsizzatok már”, mondta kedvesen Simi, „fiatalabb vagyok, mint az apukátok!”
Szóval Simi is egy csomóponttá vált az én varsói magyar hálózatomban, sőt origóvá. Imádtam a nevét. Vajon ki, melyik ápolója adta neki a gyönyörű, verbális simogatással felérő Simi nevet 1985-ben Budapesten? Természetesen nem emlékezhetett rá. Kétéves korában került Varsóba legjobb barátjával, Mikivel, és csak a nyelv, a közös magyar nyelv maradt meg nekik abból az időszakból.
Szymi jelenleg a varsói állatkert legidősebb lakója. Harmincötödik születésnapi bulija 2020-ban fergetegesre sikeredett, volt ott minden, aszalt gyümölcs, dió, zabkása, nem folytatom. Eredeti csoportjából már senki sem maradt, árvaságát új csimpánzcsoporttal orvosolták. Beilleszkedése nem volt zökkenőmentes, sokat zaklatták, az internet tele van a véres arcáról készült felvételekkel. Nevéhez, identitásához mindvégig ragaszkodott.
Ezért volt számomra megdöbbentő, amikor a múlt héten egy állatkerti gondozóval beszélgetve kiderült, Szymi, vagyis Simi a Szymon, azaz Simon név becézése, és nem a simogatásé. Simi, neked titkaid vannak!