„Néma tüntetések” – A trianoni békeszerződés aláírásának budapesti eseményei

Az etnikai szempontok elvszerűtlen érvényesítése, a katasztrofális területi és gazdasági következmények miatt a békeszerződést a magyar lakosság pártállástól függetlenül példátlan igazságtalanságként élte meg. A békeszerződés szakirodalma mára terjedelmes, viszont keveset olvashatunk arról, hogyan reagált a magyar lakosság a békeszerződés aláírására az aláírás napján és közvetlenül előtte.

Remények, csalódások

A magyar békedelegáció csak egy évvel a párizsi békekonferencia ünnepélyes megnyitása után, 1920. január 5-én utazhatott ki a francia fővárosba. Budapesttől a hegyeshalmi határátkelőig a békedelegáció vonatát feldíszített vasútállomások és lelkes, nemzeti színű lobogókat lengető  tömegek fogadták: a tömeg optimizmusa homlokegyenest ellentéte volt a magyar képviseletre váró realitásnak. A magyar békedelegáció vezetője, Apponyi Albert január 15-én kapott lehetőséget arra, hogy az előzetes magyar jegyzéket átadja, majd Clemenceau-tól, a békekonferencia elnökétől átvegye a békeszerződés tervezetét. Másnap franciául elmondott – röviden angolul is összegzett és főbb téziseit pár mondatban olaszul összefoglaló – beszédének vezérgondolata a történelmi magyar állam integritásának hangsúlyozása volt, argumentációjára pedig történelmi, földrajzi, gazdasági és kulturális érvekkel is alátámasztotta, a vitatott területeken népszavazást kér.

A magyar delegáció május 5-én kapta meg a békeszerződés végleges szövegét, amely csak kisebb módosításokat tartalmazott. Legkésőbb ekkorra, május második hetére, a magyar lakosság számára is nyilvánvalóvá vált, hogy az előző hónapok magyar diplomáciai erőfeszítései ellenére a békeszerződés szigorú feltételein érdemben szinte semmit nem sikerült javítani. A kormányzathoz és a békedelegációhoz számtalan tiltakozó üzenet jutott el, nemzetgyűlési képviselők nyilatkozták és társadalmi egyesületi vezetők tették közzé, hogy követelik a békeszerződés aláírásának a megtagadását. A realitásokkal számot vetni képes magyar politikusok – így Apponyi Albert és Teleki Pál is – ugyanakkor a békeszerződés aláírását javasolták, döntésüket pedig a vesztes világháború és a forradalmak után meggyöngült, nagyhatalmi támogatás és befolyásos szövetséges nélkül maradt Magyarország gazdasági  és katonai állapotával indokolták. A kormány értesítette a francia elnököt arról, hogy hajlandó aláírni a békeszerződést, Millerand elnök május 22-i válaszában közölte, hogy a magyar békeszerződést  június 4-én, a Versailles-i kastélykert egyik palotájában írják alá. A vonat a béke aláírására vállalkozó Benárd Ágoston népjóléti és munkaügyi miniszterrel és Drasche-Lázár Alfréd diplomatával május 31-én este indult el Budapestről Párizsba.

Ezen a napon, 1920. június 2-án, az Ébredő Magyarok Egyesülete szélsőjobboldali, fajvédő szervezet szimpatizánsait és támogatóit délután négy órára a főváros különböző pontjain a békefeltételek ellen tiltakozó gyűlésre hívta össze. Délután ötkor egy csoportjuk „Nem kell a béke!” kiáltásokkal a cseh követség elé vonult, majd a tiltakozást megismételték a román és az osztrák követség épülete előtt is. Utóbbi helyen valaki egy kődarabbal a követség egyik ablakát is betörte, ezt követően a rendőrség a csoportosulást feloszlatta, az idegen követségek elé pedig őrséget állíttatott. Délután hat órakor a tüntetők az egyesület belvárosi székházába vonultak vissza, legelszántabb tagjaik közül viszont este mintegy hatvanan a dunaparti korzóra mentek, ahol „Le a zsidókkal!” antiszemita szólamokat kiabáltak. Egy négy-öt fős csoportjuk végigment a Hungaria szálló teraszán is, a vacsorázó vendégek közül többeket inzultáltak, két személyt pedig „ólmos végű bottal fejbevertek”. A várható rendbontások miatt a rendőrség és a karhatalom a főváros egész területén egész éjjel erős készültséget tartott fenn.

Budapest néma tüntetése

„Némaságában is harsonák ezreinél hatalmasabb szóval fogta meg a szíveket az a hatalmas demonstráció, amellyel a végre egymásra talált magyarság e nagy és jelentős napon kifejezést adott elszántságának és erős hitének” – írta az 1920. június 3-iki fővárosi tüntetésről a Pesti Napló. Kora reggel Vörösmarty Mihály szobránál gyülekeztek a Zsófia leányegylet fehér ruhába öltözött tagjai, akik virágokat árultak az érkezőknek. A 8 Órai Újság tudósítása szerint „tíz órára már virágokkal borították Vörösmarty szobrát és egy hatalmas virággrupphoz érkeztek a tíz óra tájban fölvonuló tüntetők.” Először a fővárosi elemi iskolás növendékek csoportjai érkeztek, akiket magyar ruhába öltözött lány cserkészcsapat követett, majd felvonultak a postások, a Bethlen Gábor Kör tagjai és egyetemista csoportok is. A Területvédő Liga elnöke, Ajtay Sándor „Hazádnak rendületlenül” feliratú hatalmas tölgyfakoszorút helyezett a szobor lábához. Beszédében azt üzente, hogy a trianoni béke ebben a formájában elfogadhatatlan, a „nemzetcsonkítóknak” pedig tudniuk kell, hogy „amit erővel elvettek, nem ismerjük el soha”. Utolsó programként a tömeg Vörösmarty Szózatát énekelte el, majd a Váci utcán keresztül a Petőfi térre vonult. Ezen a délelőttön a Duna túlpartján, a Várban lévő Honvéd-szobornál is koszorút helyeztek el a Liga képviselői, délután pedig Kossuth Lajos Kerepesi úti Mauzóleumánál ismét a Területvédő Liga képviselői koszorúztak és mondtak beszédeket.

Ezen a csütörtökön ünnepelték a katolikus egyház Eucharisztia tiszteletére tartott legnagyobb főünnepét, a pünkösdvasárnap után két héttel tartott Úrnapját is. Az ünnepség központi helyszíne, a Mátyás-templom volt, ami előtt már kora reggel gyülekezni kezdtek a hívek. A Szentháromság tér közepén a Nemzeti Hadsereg egy díszszázada állt. Fél kilenckor érkeztek meg a koronázótemplomhoz a magyar politikai- és közélet magas rangú díszmagyarba öltözött szereplői: Horthy Miklós kormányzó feleségével és leányával, Simonyi-Semadam Sándor miniszterelnök Bárczy István miniszteri tanácsossal, Ferdinándy Gyula igazságügyminiszter, báró Korányi Frigyes pénzügyminiszter, majd Huszár Károly volt miniszterelnök. Tiszteletét tette több tanácsnok, a Tudományegyetem és az Állatorvosi Egyetem rektorai és dékánjai és az egyetemek teljes tanári kara. Két szentmise is zajlott párhuzamosan, egy a Mátyás-templomban, egy pedig a Szentháromság téren felállított oltárnál. A mise legelején a díszruhás koronaőrség vonult fel. A nagymise végén kezdődött a körmenet. Először a helyőrségi zenekar vonult fel, amelyet a díszes templomi zászlókat hordók követtek. Az oltáriszentség fölött tartott baldachin mögött a magyar kormány tagjai lépdeltek, valamint a megjelent notabilitások és előkelőségek. Őket a menetben a tisztikar majd a díszszázad és sokezer főnyi közönség követte. A körmenet utolsó állomása a Szentháromság-oszlop nyugati oldalán felállított díszes oltár volt. A rendezvényt a Mátyás-templomban celebrált Te Deum zárta.

„Az egyetlen vigasztaló dolog e komor napon”

Június 4. péntekén reggel még hűvös szél fújt, amit később szitáló eső váltott fel. „Az egyetlen vigasztaló dolog e komor napon” – idézte fel a borús hangulatot a Népszava címlapja. Az iskolákban ezen a napon az órák helyett „a tanárok és tanítók a békeszerződésről beszéltek a tanulóknak”. A bankokban és a hivatalokban munkaszünetet rendeltek el, és erre a napra a tőzsde is bezárt. A nyilvános helyiségek és a boltok délelőtt tíz órától délután kettőig zárva tartottak, de „jórészt ki sem nyitottak”. Vendéglők és kávéházak csak étkezés céljából működhettek, nyitvatartási idejüket korlátozták délután 3-ig, valamint este 6-tól tízig és erre a napra betiltották a zenélést. Mivel az újságok több helyütt az aláírás időpontját délelőtt tíz órára tették – holott erre valójában csak délután fél 5 után pár perccel került sor –, a tiltakozás és emlékezés jeleként tíz órakor öt percre megálltak a villamosok és tíz percre a vonatok, tíztől fél tizenegyig pedig zúgtak a főváros harangjai.

A lapok ezen a napon fekete gyászkerettel jelentek meg, a közhivatalokban tíz órától tíz percre megszűnt a munka és elmaradtak a zenés és színházi előadások is. Tíz órától tíz percre felfüggesztették a fővárosi büntetőtörvényszékek tárgyalásait is. A Nemzetgyűlés e napi ülésén Rakovszky István házelnök rövid beszédet intézett a feketében megjelent képviselőkhöz. Mondandója az „örök békétlenséget” szülő békeszerződésről szólt, aminek magyar ellenjegyzését Rakovszky csak a kényszer hatásával indokolta. Az ülést 11 óra 15 perckor a képviselők jóváhagyásával berekesztette. A 10 órára hirdetett tanácsülését Bódy Tivadar polgármester a „néma tiltakozás” jeleként egy órára felfüggesztette, és a napirendre csak 11 órakor tértek vissza.

A menekültek tömegei már kora reggel gyülekeztek a Hősök terén, majd hatalmas, „csendes és hangtalan” tömegbe verődve kilenc órakor indultak el az Andrássy úton keresztül a Szent István-bazilikához. Őket a szülőföldjükről elűzött vagy Magyarországra menekült állami vasúti alkalmazottak követték, akik sorai közt sokan „Nem, nem soha!” feliratú táblákat vittek. Az erdélyi menekülteket „Észak-Magyarország menekültjei”, majd „Dél-Magyarország menekültjei” követték. A felvonulás, amelyben összesen 48 „törvényhatósági terület” képviseltette magát „mindvégig impozáns és csendes volt”. A menet épp tíz órára érkezett meg a Bazilikához, amelynek a fővárosi templomokkal együtt ekkor szólaltak meg a harangjai. A félórás harangzúgást követően „felbúgott az orgona, kigyulladtak a csillárok” és kezdődött az ünnepi Veni Sancte. A szertartás alatti emelkedett hangulat, a szomorú ünnepélyesség és a hallgatóságból feltörő érzelmi reakciók az eseményről tájékoztató minden beszámolóban kiemelt helyet kaptak. A mise végén a menekültek menete újra összeállt és a Vilmos császár úton (mai Bajcsy-Zsilinszky út), majd a Kossuth Lajos utcán át a Duna-parti Petőfi szoborhoz vonult, ahol „minden szónoklat mellőzésével hangtalanul fejeződött be az impozáns, megható tüntetés”.

Ezen a napon délelőtt tíz órától tartottak emlékező szertartást a Kálvin téri református templomban is. A zsúfolásig telt templomi padsorokban zömmel erdélyi menekültek foglaltak helyet. Barabás Samu, kolozsvári református esperes „tiltakozó szónoklatában”, mindenkit arra buzdított, hogy „senki még gondolatban sem mondjon le azokról a területekről, a melyeket az egységes és oszthatatlan Magyarország testéről ez a béke akar leszakítani”. Az evangélikus templomban Raffay Sándor lutheránus püspök, az unitáriusban Józan Miklós esperes mondott szentbeszédet. Utóbbi „hazafias ünnepi beszédében” „az igazság feltámadását és Magyarország boldog jövőjét hirdette”. Ezen a napon az izraelita hitközség összes fővárosi templomában is megemlékezéseket tartottak a döntésről, a hitközség lelkészei pedig felhívják a figyelmet arra, hogy a hívek „a csüggedés helyett kitartó munkával iparkodjanak a magyar haza jövőjét megalapozni”.

A nyilvános rendezvényeken jelentős szerep jutott a templomoknak és a hitéletnek, a tiltakozó akciók így egyszerre kaptak sajátos vallási dimenziót is. Az elhangzott beszédekben komoly szerepe volt a nemzeti függetlenségi retorikának, a használt képek, kifejezések és hasonlatok merítettek a biblia és a krisztusi életút nyelv- és szimbólumkészletéből is. A beszédek egységesek voltak abban, hogy hangsúlyozták a békeszerződés igazságtalanságát, valamint annak tényét, hogy azt az ország csak kényszer hatására írta alá. Ez utóbbit hangsúlyozta a kormányzó, Horthy Miklós is egy június 4-ei, amerikai publicistának adott nyilatkozatában, amikor a békeszerződés magyar aláírását csak az „ellenállhatatlan kényszer nyomásának” tulajdonította. Közös elem volt az is, hogy a felszólalók hangoztatták a békeszerződés átmenetiségét, azzal pedig, hogy annak a reménynek adtak hangot, hogy a békeszerződés idővel megváltoztatható, kitartásra is buzdítottak. A trianoni békeszerződés mielőbbi megváltozását vizionáló elképzelések közé vegyültek egészen optimista jövőképek is. A szerződés aláírásának napján kiadott Pesti Napló vezércikkének zárómondatai szerint például: „ezek a vonalak mihamarabb el fognak olvadni, Szent István koronájának valamennyi köve ismét ragyogni fog, s 1920. június 4-ike nem lesz egyéb, mint egy rút emlék.”