Nacionalizmus és nemzeti nihilizmus szirtjei közt...

Hogyan emlékszik Arató oktatói és kutatói személyiségére?

Az 1970-es években szeretetre méltó emberként ismertem meg, akinek viszont át kellett esnie azon a szellemi metamorfózison, amelyen mindazok átestek, akik 1945 után ifjonti hévvel beléptek a kommunista pártba, és a hivatalos marxizmus jegyében indultak el a tudomány útjain, aztán szembe kellett nézniük azzal, hogy zsákutcába értek. Ez a vívódás érződött nemegy gesztusában. Nem jártam a szemináriumára, mert rosszakat hallottam a fölöttem járóktól. Ők ugyanis a Szabad Györgytől hallottakat szembesítették azzal, amit Arató mondott, mire ez utóbbi majdnem rájuk borította az asztalt, hevesen kifakadva, hogy Szabad nem marxista, hanem polgári történész. Nem tévedett. Szabad mindig is tudatosan kerülte a marxista formulákat, és mivel Kossuth demokratikus törekvéseit tette meg mércének és normának, nacionalistának tartották. Viszont meglepő volt ezek után, amikor a folyosón kettejüket úgy láttam, hogy nagy érdeklődéssel szembesítették érveiket.

A hallgatók érveit is figyelmesen meghallgatta, sőt, olykor azok revízióra késztették.

A korabeli hivatalos kánon szerint a történelmi Magyarország szétszedése történeti szükségszerűség volt, hiszen a lakosságnak csak alig 50%-át tették ki a magyarok, tehát a nemzeti önrendelkezés jogos igénye teljesedett ki és a többi. Ez volt a hivatalos dogma. A százalékos arány látszólag mellette szólt. Látszólag, mert a magyarok a politikailag lojális németekkel már az ország egységét fenntartani akaró abszolút többséget alkottak. Amikor ezt az érvet egy hallgató felvetette, Arató meglepődött, és elgondolkozott.

De valljuk meg, vigyázni kellett. Az egyetemen ugyanis sok volt a „tégla“. Jellemző, hogy a Történettudományi Intézetből a „nagypofájúakat“, akik vastag vicceket meséltek a Szovjetunióról, és a Pártról, a lehető legtiszteletlenebbül nyilatkoztak, de szláv nyelvtudásuk miatt nélkülözhetetlenek voltak, áttették az egyetemre, és ott gyorsan megszelídültek, hiszen egy rossz megjegyzés már izgatásszámba ment. Ettől függetlenül Győry János, ófrancia tanárunk a marxizmust időnként barbarizmusnak nevezte és Lukács Györgyöt rituálisan lemosta, mondván, hogy nincs füle az irodalomhoz. 

Arató Endre előadásaiban viszont megszívlelendő volt az, hogy az irodalmat is bevonta vizsgálódásainak körébe. Érdekes, hogy a felvidéki tudósaink mind ezt tették: Kemény G. Gábor, Kovács Endre és Gogolák Lajos, aki nem volt nemzedéktársuk, és 1956-ban Bécsbe költözött. Jellemző az is, hogy felvidékiek összetartottak.

Gogolák mindenkin és mindenen köszörülte a nyelvét, pletykaéhesen pletykált, de Aratóról csak jót mondott, igaz, megfűszerezte egy kis csípős anekdotával. Arató ugyanis felkereste Gogolákot, és átadta Szabó Imre üzenetét, hogy lépjen be a pártba, mert úgy látja, már eléggé megismerte a marxizmust. Mire Gogolák: „Mondd meg Szabó elvtársnak, hogy én már akkor megismertem a marxizmust, amikor ő még nem is hallott róla“. Az egész pikantériája, hogy a jogász, majd jogtudós Szabót 1941-ben szovjetbarátság miatt internálták, Gogolák pedig 1949 táján „besúgó” lett, mert korábban belépett a nyilas pártba, ugyanis elkapták, mert zsidó nőt rejtegetett, és Kemény Gábor nyilas miniszter úgy mentette meg Gogolák bőrét, hogy beléptette a pártjába. Arató pedig egyet tehetett, az elutasító választ megszelídítette.

Hatottak az Ön tudományos munkájára – s ha igen, miben és milyen mértékben – Arató Endre kutatásai?

Megvallom, Kelet-Európát nem szerettem. Mit lehetett volna benne szeretni? Ketrec volt. A hazai kelet-európai szakirodalom fő baja is abban rejlett, hogy a Nyugattól elszigetelve mutatta be, mint valami önálló entitást. Nem is tehetett mást. Aki Kelet-Európával foglalkozott, valamiféle kényszerzubbonyba kellett bújnia, és némi szürkeséget kellett magára erőltetnie. Makkai László egyszer meg is kérdezte Arató Endre barátját, miért ír ilyen unalmasan, mire a válasz: „ezt várják, ezt kapják”. Aztán 1990 után az ugyancsak felvidéki, pozsonyi Niederhauser Emil, aki egyébként nyelvzseni volt, és szabatosan, elegánsan írt, némi elégtétellel nyugtázta, hogy Kelet-Európa megszűnt.
Hogy Arató Endre tanszékére térjünk, a Kelet-Európa története tanszékre, akadt intő példa. Dolmányos István megírt néhány zaftos szörnyűséget a szovjet történelemből, aztán amikor vége szakadt a hruscsovi olvadásnak, vezekelnie kellett. Perényi József olykor felemlített valami groteszk historiográfiai mozzanatot, hogy feldobja a hangulatot, aztán visszavonult, és olykor megkapta, hogy nem eléggé marxista. Ezek riasztó példák.

Ami Arató Endre habitusában vonzott, az az igazságkeresés szenvedélye volt, ami átsütött a korral együtt változó frazeológián. Látta térségünk népeinek tragédiáit, és ezeket nem flegmán nyugtázta, hanem szenvedélyesen nyomozta az ellentétek áthidalását célzó kísérleteket. Érezni lehetett az erőfeszítést, melyet így jellemzett: kerülni „a nacionalizmus és a nemzeti nihilizmus Szkülláit és Kharübdiszeit”.

A nacionalizmus akkor szitokszó volt, ma is az. Bár az angolszász irodalomban terminus technicus. Arató patriotizmusa egyesek által Illyés Gyula olykor gyanakvással figyelt nemzetszemléletéhez állt közel, melyet a nagy költő 1972-ben így jelzett: „A század új közösségi kereteket teremt. A nemzet világszerte közösségi keret.” Példamutató volt az az igyekezet, ahogy Arató Endre a nemzetté válás útját-módját nyomozta. Biztatást jelentett, hogy ezzel érdemes és kell foglalkozni. Igaz, engem taszítottak a magyar értékelési stratégiák, a haladás elvont mércéjének alkalmazása, ezért a levéltári kutatásokban kerestem azt, amiről valami újat és másképpen lehet elmondani. Mivel nem tudott jól románul, tanítványának tekintett, és még a szakdolgozatom is kiadásra javasolta, amit meg is fúrtam.

Beszélt valaha személyesen önnek a Komáromban töltött gyermekkoráról, illetve a 40-es években átélt üldöztetésről? Mennyire volt ismert az életútja?

Amikor már súlyos beteg volt, beszélgettünk a zsidóüldözésről. Saját élményeire csak célzott. Arról némi indulattal szólt, hogy a református egyház hozzáállása az üldözöttekhez pozitívabb volt, mint a katolikusoké. És aztán jóleső érdeklődéssel hallgatta, amikor Márton Áron erdélyi püspök immár közismert, akkor tapintatosan elhallgatott kiállásáról beszéltem.

Az a nemzedék, amely megjárta a lágereket, nem szívesen beszélt róla, csak amikor már a hetvenedik életéve felé közeledett. Mintha Leo Strauss keserű tapasztalatát osztották volna. Az amerikai filozófusnak ugyanis fájt, hogy az emberi szenvedéseket politikai ideológiák és egyéni érvényesülési taktikák szolgálatába állítják, és a reductio ad Hitlerummal manipulálnak.

Egyébként Arató az ’50-es évek elején a Történettudományi Intézetben dolgozott, ahol sok olyan ember került össze, akik az egykori szögesdrót egyik vagy másik oldalán álltak, és mint tudjuk, nagy bizalmas gyónásokra kerítettek sort.

Hogyan jellemezné Arató baloldaliságát, miként jelent meg az a történészi munkájában?

Tragikus! Mindazok, akik a szomszédos országok történetével foglalkoztak, mélyen szenvedtek a kettős beszéd terhétől. Mert elmondták az optimizmusra ösztönző marxi-lenini közhelyeket, de maguk is tisztában voltak a szavakba burkolt látszat és a valóság feszültségével. Meg is döbbentem, amikor megmutatta azt a Romániáról készített bizalmas beszámolót, amelyből kiderült, hogy a magyarlakta vidékeken is a gyárakban csak 10% magyart kell alkalmazni, mert ez felel meg az országos létszámarányoknak. Arató Endre is bemutatta Gustáv Husák egyik művét, melyből gondosan idézte az 1945 utáni magyarokon esett sérelmek és méltánytalanságok felemlegetését, de alighanem tisztában volt azzal, hogy a husáki kisebbségi politikának is megvannak a maga ellentmondásai. A romániai fejlemények mélyen felháborították. Érthető, hogy valahogy szűknek érezte Kelet-Európát, közben a marxizmusnak nevezett politikai-ideológiai alakzatot is kinőtték.

A kitörés lehetőségét egy angol tanulmányút hozta meg számára. Ekkor fogant meg benne az új téma: az írkérdés kelet-európai visszhangjának története. Ezen voltak, akik élcelődtek, de miután a másikról alkotott kép kiemelt téma, úttörő munkát írhatott volna, ha elhatalmasodó betegsége időt hagyott volna rá.

Milyen utat járt be az aratói életmű az elmúlt bő 40 évben az ön olvasatában? Melyek azok a vezérfonalai, amelyek végett ma is érdemes elővenni a könyveit?

Írásai nélkülözhetetlenek voltak. Ne feledjük, miközben a polgári tudománnyal való szakítást vallotta, a korábbi nemzetiségtörténeti hagyományt éltette. Ilyen a folytonosság és a megszakítottság dialektikája.

Hiszen életműve abba a vonulatba illeszkedik, melyet Szekfű Gyula neve is fémjelez. Nem véletlen, hogy nemzeti történetírónk az 1930-es években sürgette a magyar kelet-európai kutatások feltételeinek megteremtését. Arató az összehasonlító módszer alkalmazásával hozott újat. A nemzeti mozgalmakban a párhuzamosságokra hívta fel a figyelmet. Ugyanakkor igyekezett kerülni az egyes történeti jelenségek rangsorolását, ami minden nemzeti történetírásnak tehertétele, a másik az önmagával szembeni bűntudat keltése. A maga módján Arató Endrének mindegyik írása tanulságos, de különösen azok, amelyek a modern nemzettudathoz vezető utakat és tévutakat próbálták feltérképezni, még akkor is, ha a nacionalizmus-irodalma tengernyi. És mint Flaubert megjegyezte, a történetírás nem más, mint a tengerből kiskanállal iszogatni, aztán csészényit pisilni.

Mi tagadás, szakmánkban ha­mar elévülnek az életművek. Kor­dokumentumokká válnak. A ’80-as évek Európájának legnagyobb történésze, Fernand Braudel nemegyszer megjegyezte, hogy azon, amit ír, 10 év múlva talán nevetnek. Rosszabb, ha nem is emlékeznek rá. Viszont amikor helyünket keressük a világban, a komparatisztika eddigi termését nem mellőzhetjük.

Ha Arató Endre írásait forgatjuk, akkor a sorok között és a szavak mögött is olvasnunk kell, hogy érezzük az igazságkeresés ama bizonyos szenvedélyét, ami nélkül nincs emlékezetre méltó történetírás.

Az Arató Endréről szóló másik cikkünket IDE kattintva olvashatják.