Mellár Dávid: Átláthatóvá (Duna-parton XI.)

Volt Szerdahelyen a Golf (kocsma és játszótér) után, a vonatállomás felé egy bokros, gazos, burjánzó kis park nagyra nőtt fákkal. Magára a parkra, a növények sokféleségére, a káoszos struktúrába vájt emberi utakra, hajléktalanok rejtekzugaira, a sok piásüvegre és szemétre már nem igazán emlékszem. Csak mindennek a hiányát érzem, amikor átsétálok a tiszta és átlátható, szellős és sivatagos téren. Amire emlékszem, épp elég talán: itt próbáltam meg először csókolózni életem első barátnőjével. Mindenki ide járt romantikázni vagy baszni a sűrű bokrok és vad növényzet közé. Rémlenek az óvszerek is a földön, de az első csók nem hagyott valami erős emléket, csak a próbálkozásra és a győzködésre emlékszem. Hogy akartam, hogy izgultam, hogy gyorsan, hogy nagyon, hogy végre. Talán párszor be is rúgtunk a parkban pár deci bortól 13–14 évesen.
Csak az átláthatóság maradt. Az átlátható parkok és nyílegyenes sugárutak, utcák ellenőrizhetőséget és valamiféle biztonságot nyújtanak. De mégsem érezzük őket természetesnek vagy valóban organikusnak. Moszkvában, amikor már napok óta bolyongtam Annával az arannyal bevont metrómegállók és szovjet paloták között, és sehol nem láttam egyetlen hajléktalant vagy eldobott szemetet az aluljárókban, nem az elégedettség vagy a jó érzés fogott el, hanem a gyanú. Kibuszoztunk a külvárosba, és mindent megtaláltam, amit a belvárosból kiirtottak és felsikáltak. New Yorkban és San Franciscóban pont fordítva: a belváros utcáit a csövesek és munkások uralták, akik a kertvárosokba jártak ki füvet nyírni a rendezett házak körül. Mi inkább sátrat vertünk a csillagok sétányán Los Angelesben – volt, aki 25 éve lakott ott a járdába fúrt kis fészkében. De én azóta is inkább buja parkokba, átláthatatlan és bejárhatatlan erdőkbe vágyom. A kacskaringós, szűk nápolyi utcákba, mint sok-sok évvel ezelőtt Csabával. Posillipón foglaltunk hostelt, alattunk az tengerből partra fröccsenő város a látványt leuraló Vezúv közelségében, mely szemben, az öböl túloldaláról is valahogy fölénk magasodott. Nápoly utcái akár egy tengeri delta hajszálerei – mocsaras, élettel teli tengerszagot árasztottak magukból. Vagy később Fez sivatagszínű, szűk, tornyos utcácskái Marokkóban. Tangerben az elején Klaudival még a város tengerpartjáról, ismerkedős távolságból indultunk neki naponta elveszni a medina végtelen, árusokkal és teázókkal teli útvesztőiben. De Fezben már – kicsit mélyebbre merészkedve a berberek és arabok kultúrájába – bent laktunk a történések közepén. Ráhangolódva a szűk utcák forgatagára csak hagytuk, hogy elvesszünk, hogy magával ragadjanak a történések. Jó érzés volt, amikor a helyi táskaárus szemében már nem csak az erőszakos eladási kényszert láttam, miközben azt is megértettem, hogy ő belőlünk, a turistából él. Látta, hogy otthagyom én is a pénzem, ahol ő: ugyanott vesszük a sajtot, a teát, a süteményt. A tetőteraszok szellőssége kicsit kilátást engedett a forgatagból, ugyanakkor nem segít a lenti káosz megértésében. Teljesen más világ a kettő. Másfajta figyelem és más érzések uralkodnak lent és odafent.

Kiegészíti egymást a másságuk. Ahogy a fejünkben is. Szeretünk tisztán látni, átlátni dolgokat, a történéseket az életünk áramlásában. De ugyanúgy szükségünk van az elveszésre is. Hagyni, hogy magával ragadjon egy madár hangja, elveszni egy festményben, autószerelésben, agyagozásban, a számok vagy bolygók világában. Egy érzésben, a napsütésben. Egy pillanatra átláthatjuk a műszer pontosságával önmagunk és a világ képét, megérthetünk bizonyos dinamikákat a káoszban, de aztán tovább is sodródik minden a változással, és a kép, amit az előbb megértettünk és átláttunk, nincs többé.