Másfél év a politikában, egy helyben toporogva

A Szövetség 2021 októberében alakult meg, az előzetes hosszas egyeztetések ellenére is viszonylagos hirtelenséggel. Az új pártot ugyan a legtöbb felmérés következetesen a parlamentbe jutáshoz szükséges öt százalék alá mérte, de akadt ok az optimizmusra. Úgy gondoltuk, a platformok összecsiszolódása, a közös fellépés, a nyílt ellenségeskedés beszüntetése talán elegendő lendületet ad ahhoz, hogy a felvidéki magyarságnak ismét legyen parlamenti érdekképviselete. Másfél évvel később, 2023 áprilisában, fél évvel az idő előtti választás előtt ott tartunk, hogy a legtöbb felmérés következetesen a parlamentbe jutáshoz szükséges öt százalék alá méri a Szövetséget, a legfőbb feladat pedig a platformok összecsiszolása, a közös fellépés és a nyílt ellenségeskedés beszüntetése. Másfél év alatt semmi nem változott – miközben elvileg egy entitásról beszélünk. A párt stagnálásának okát többféleképp magyarázzák, de véleményem szerint a kritikák nagy része nem veszi figyelembe a legalapvetőbb okot. A Szövetség gondjait nem Soros György, az LGBT-lobbi, Orbán Viktor, Magyarország, Simon Zsolt, a platformrendszer, az ideológiák összeférhetetlensége vagy az alkalmatlan politikusok okozzák. Hanem a funkcionalitás és a kölcsönös szolidaritás elemi, önsorsrontó hiánya.

Szlovákia viszontagságos éveken van túl. A 2010-es évek elején a belső konfliktusoktól sújtott jobboldal bukott meg és esett szét, majd a Fico-kormányt roppantotta meg a belső korrupció és az oligarchák önbíráskodása. Az alternatíva azonban nem bizonyult jobbnak: a Matovič-féle aktivisták sikere előrelátó politikusok helyett többnyire kellemetlen vagy jóakaratú, de a vezetéshez nem értő embereket juttatott döntési pozíciókba. Ha van tanulsága az elmúlt három évnek, akkor az az, hogy civakodás, veszekedés, perspektíva nélküli alibidöntések és egyéni partizánakciók helyett megnőtt az igény a határozottság, az erő és a stabilitás látszatát keltő pártok támogatására. A Szövetség az eddigi életműve alapján minden, csak nem egy stabil és megbízható párt képét idézi. Az egység eleve a kezdetektől sem látszott. A pártot a platformok közötti konszenzus helyett 2021-ben az idő előtti választások rémképe rántotta össze, és ha a Heger-kormány teljesen váratlanul nem bukik meg a tavalyi év végén, akkor a szlovákiai magyar politikai tavasza Gyimesi György/Simon Zsolt integrálásának témája helyett a platformok felszámolásáról és a működési szabályzat egymás elleni kijátszásáról szólna.

Képzeljük el egy pillanatra, hogy a Szövetség varázslatos módon bejut a parlamentbe. Sőt, sikeresen koalícióra lép más pártokkal (még mindig ne bonyolítsuk, kivel és miért), végül pedig kap egy saját minisztériumot. Bele tudunk gondolni, hogy a jelenlegi viszonyok között a három platform sikeresen megegyezik abban az egyszerű kérdésben, melyik politikusnak jut a tárca? Pedig ez egy alapvető probléma, az egyszerű választók ugyanis csak másodsorban kíváncsiak arra, hogy valaki a templomba engedi-e a melegeket vagy kikiáltja-e az autonómiát Komárom főterén. Mindenekelőtt azt szeretnék tudni, hogy egy párt mennyire viselkedik pártként: képes-e felelősségteljes döntéseket hozni, egységesen lép-e fel, és legfőképpen – nem dolgozik-e saját maga ellen. A fontos, ideológiai jellegű dilemmák akkor kerülnek előtérbe, mikor egy működő, értelmezhető pártot próbálunk meg elhelyezni a politikai térben. A Szövetség az eddigi tapasztalatok alapján a korlátozott energiáját leginkább a gyakorlatban semmit sem jelentő, de szimbolikus kérdésekben borítékolható összeveszésre fordítja. Az alapszabály nem a konszenzus alapja, hanem egy demarkációs vonal a háborúzó felek között, a gyakorlatban jelentéktelen, tizensokadik választási helyek kiosztása politikai taktikázássá változik, két politikus személyes konfliktusa pedig a szövetség szétrobbanását okozó ürügy. Ezek alapvető, elemi gondok. Vajon mi lenne, ha ez a társaság valós hatalomhoz jutna? Gyakorlati előrelépés vagy még nagyobb káosz? A választók ezt a dilemmát pontosan érzékelik.

Néhány, manapság egyre divatosabb elmélet szerint a Szövetség valójában nem is akar választást nyerni, mivel a politikusai ellustultak, és kényelmesebb saját hatalmi pozíciójukat őrizniük a párton belül, illetve a közéletben. Személy szerint nem értek egyet ezzel az olvasattal: látni épp elég ambiciózus politikust a párt környékén. Ami viszont fájó módon hiányzik, az az összetartás és a kompromisszumkészség. Mintha platformoktól és politikusoktól függetlenül mindenki elfelejtette volna, hogy a Szövetség egyfajta közös hajó: mindenki együtt ül rajta és együtt is süllyednek el, ha léket kap. A Szövetség ellenfelei elvileg a szlovákiai magyarok és a hátrányos helyzetbe hozott régiók ellen dolgozó politikusok, mégis, sokkal könnyebben látni, hogy házon belül kit utál a Híd vagy az MKP, esetleg egy-egy politikus, mint azt, hogy mivel nem azonosulnak a szlovákiai politikai környezetben. Az eligazodást nem segíti, hogy a szlovákiai politika is kaotikus. Míg akár másfél éve is felelősen kijelenthettük, hogy Robert Fico a főellenség, és senki nem tartja hiteles partnernek a Szövetség számtalan apró kis érdekcsoportja közül, ma már nem mernék ennyire magabiztosan fogalmazni. A tanácstalan választónak kapaszkodója sem maradt, mi ellen határozza meg magát a párt, ha már valami mellett nem tudja.

A Szövetség problémáiról való diskurzus eközben furcsa irányt vett: a legtöbben egyfajta varázsmódszert keresnek, ami egy csapásra megoldja a párt gondjait. Pár hónapja az MKP a platformok megszüntetésétől várta a gyógymódot, holott ez a megoldás nem a problémát kezeli, hanem a problémák tünetét teszi kevésbé láthatóvá: platformok nélkül sem szűnik meg a belső ellenségeskedés. A Szövetség megalakulása után az MKP, a Híd és az Összefogás hosszas egyeztetésbe fogott a közös programpontok kidolgozásáról. Miközben a közös pont nem szakpolitikai és teljesen egyértelmű: a három platform magyarul ül le tárgyalni, és egy átlagos összefogásos politikus pontosan látja Komárom, Rozsnyó, Királyhelmec problémáit. Ezzel szemben riválisaik, a PS, a Smer vagy épp a KDH átlagos képviselői némi költői túlzással úgy keresnek rá az interneten, merre is vannak ezek a települések – nincs is szándékukban a déli régiókért lobbizni. Több új javaslat egyenesen a tudományos fantasztikum körébe tartozik, például a civilek által láttamozott és jóváhagyott választási lista, a Magyar Fórum, esetleg Gyimesi mint megmentő. (Bár mivel a Szövetség diszfunkcionális, eleve nem is tolonganak a független jelentkezők.) Végül ne felejtsük el a csodavárás egy különleges formáját, hiszen többek meggyőződése, hogy a jelenlegi politikusok alkalmatlanok, és az előrelépést csakis egy tökéletes szlovákiai magyar politikai szuperember színre lépése hozza el. Ennek az új politikusnak egyszerre kell tapasztaltnak lennie és a rendszeren kívülről érkeznie, egyszerre kell ismertnek és ismeretlennek, valamint valószínűleg nemzetinek és liberálisnak lennie.

A fenti sorok könnyen hathatnak céltalan panaszkodásként, már csak azért is, mert nehéz megoldá­sokat javasolnunk az előállt helyzetre. Egyáltalán nem tisztem meg­mondani, miként kellene cselekedniük a politikusainknak. Hiszen autonóm, felnőtt, határozott, saját elképzelésekkel rendelkező szereplők. Ugyanakkor szeretnék konstruktív maradni. Furcsamód a működőképesnek tűnő technikák nem a politikából, hanem a vállalati kultúrából jönnek: egy toxikus, diszfunkcionális cég belső összetartását csapatépítéssel és a belső viszonyok javítására kirendelt kapcsolattartó felelősökkel javítják – és ez külön iparág. Ha már léteznek a feszültségek, legalább azt el kellene kerülni, hogy a problémák sajtótájékoztatókon vagy a platformok belső fórumain, a médiába kerülve robbanjanak ki. És akkor talán kialakulna egy olyan környezet, amelyben az egyes platformoknak nem csak MKP-s, hidas, összefogásos, hanem szövetséges identitása is van.

Ha ez az identitás létezik, rögtön mederbe terelhető az összes további, leginkább ideológiai jellegű vita, az orosz–ukrán háborútól kezdve a Magyarországgal ápolt viszonyon keresztül a progresszív témákig. A logika és a politikusok túlélési ösztöne az összezárást diktálná – hiszen továbbra sincs egyik platformnak sem látható B-terve. Nem lett három év alatt vonzóbb (sőt…) a szlovák pártokkal való közös indulás gondolata, akik pedig elégedetlenek a Szövetségen belüli viszonyokkal, semmit nem tettek azért, hogy a párton kívül bárhol is tárt karokkal várják őket.

Végül pedig visszakanyarodva a nyitó gondolatokhoz. Szeretném a biztonság kedvéért újra leszögezni: a Szövetségnek továbbra is van esélye a parlamentbe kerülésre, csak épp nem túl nagy. Fél év hosszú idő, a választók szimpátiája ennyi idő alatt is megnyerhető, sokat hozhat egy következetes és jó kampány.
A legtöbbet viszont az egység hiteles képe segítene – miközben pont ennek az elhanyagolását láthattuk az elmúlt időszakban. A feladat adott.

Tokár Géza
A szerző politikai elemző