M. Kovács Melinda: Aranyszegély

Szokatlanul hosszan tartott az indián nyár, október közepén még paradicsomot és paprikát szüretelt, néhány cukkini és padlizsán is késői termést hozott. A diót vászonzsákba gyűjtötte, a kamrában alaposan kiszárítja. A felét megint ki kellett dobni, mire beérett, a burok teljesen megfeketedett. Eladni nem tud belőle, de zserbót és bejglit süthet, amennyit csak akar. Ildi odavan mindkettőért. Nyavalyog, hogy szigorú diétát tart, de képtelen ellenállni neki. Idén már együtt sütünk, nagyika, ígéri minden évben, de a munkája miatt sohasem érkezik, az ünnepek előtt nagy a hajtás. Máskor rendszeresen beugrik, a délutáni közös kávéra hetente sort kerít.
A hűtőbe rakja az ebéd maradékát, a csontot kiviszi a kutyának. Elmosogat, rendbe teszi a konyhát. A receptesfüzetet visszacsúsztatja a fiókba, a sütőtökös-rácsos pitét kiveszi a sütőből, idő kell neki, míg kihűl. Teri garantálta, hogy jól bevált recept, nem fognak csalódni benne. Datolyával édesítette, mert Ildi egy ideje kerüli a cukrot, csak a feketéhez engedélyez magának néhány cseppnyi mézet.

Előveszi a kotyogót, kikészít két porceláncsészét, melléjük helyezi az ezüst kiskanalakat. Amióta rendetlenkedik a vérnyomása, már csak cikóriát iszik, de Ildinek kotyogós kávét főz. Egyetemista kora óta kávéfüggő, napi ötnél sosem iszik kevesebbet. Megingathatatlanul a kotyogósra esküszik. Az állandóság fontos szerepet játszik Ildi életében, Milán bohém szabadságvágyából és rebellis természetéből semmit sem örökölt. Hét éve ugyanazon a munkahelyen dolgozik, ugyanabban az albérletben lakik, ugyanolyan színű falak között él, amióta beköltözött. Gyerekkorától fogva utálja a töltött paprikát és rajong a káposztás cvekedliért. Tízévesen jelentette ki, hogy nem akar gyereket, az álláspontja azóta sem változott.

Ildi jól érzi magát vidéken. Augusztusban két teljes hetet nála töltött. Hatalmas bőrönddel érkezett, szatyornyi könyvet hozott magával, az apja régi szobáját foglalta el. Sápadt volt és kimerült. Nincs nagy baj, nagyika, nyugtatta, néhány nap és újra a régi leszek. Délelőtt a tóparton olvasott, délután a kertben szöszmötölt, sötétedés előtt sosem jött be az udvarról. A tízféle növényből álló fűszerkert is az ő ötlete volt. Hiába győzködte, hogy aludja ki magát, már reggel nyolckor nyújtógyakorlatokat végzett a ház mögötti gyepen.

A kedvenceit főzte, bőséges reggelivel várta a teraszon. Juhtúróból fokhagymás körözöttet, máskor erdélyi padlizsánkrémet készített, sok zöldséggel tálalta fel. Augusztus végén a cseresznyefáról már szállingóztak a sárguló levelek, de Ildit a langyos zuhany után már semmi sem tudta kibillenteni. Felfrissülve ült asztalhoz, mohón nyúlt a pirítós után.

A jóga csodákat művel a testtel, neked is ki kellene próbálnod, nagyika, győzködte. Egyórányi testmozgást követően irigylésre méltó volt az étvágya. Szégyellte bevallani, hogy hetvenhat évesen már fél belevágni, még ha jót tenne is a fájós hátának. Nem bohóckodhatok a kertben, rajtam szórakozna a falu, tiltakozott. Ildi a harmadik padlizsánkrémes pirítósra szórta a metélőhagymát, két falat között, teli szájjal kínálta a megoldást: elég nagy ez a kert, szívesen tartok a szomszédaidnak jógaórát. Hidd el, nagyika, egy-két alkalom után imába foglalnák a nevem. Jóleső nevetése betöltötte a teraszt, vonásai mind jobban emlékeztették Milánra.

Felszeleteli, kistányérra rakja a süteményt, letakarja, nehogy kiszáradjon. Azelőtt, amint beérett a dió, pozsonyi kiflit sütött, Milánnak az volt a kedvence. Reggel nem is fogadott el mást a kakaó mellé. Havonta készített két hatalmas tepsivel. Akkoriban még egészséges és bőséges volt a termés, a piacra is vihettek belőle. Esténként pucolták papával a kályha mellett, miután Milán elaludt. Rádiójátékokat hallgattak közben. Papa szombaton az első busszal utazott a fővárosba, egy óra alatt túladott az árun, délre már itthon volt. A baleset előtti délutánon sütött utoljára pozsonyi kiflit. Amióta Milán nincs, Teriét sem bírja megkóstolni.

Elkészíti a cserepes virágokat, kora délután megy majd ki a temetőbe. Rossz a szeme, alig lát már szürkületben, nem várhatja meg, míg besötétedik. Ildi hiába győzködi, nehezen szánja rá magát a szemműtétre. Irtózik a kórháztól. A tolakodó fertőtlenítőszag egyet jelent azzal a borzalmas délutánnal. Harminc év után is élesek az emlékei: a szűk folyosók, a hideg műanyag székek, a rettegés, hogy már csak holtan látja viszont a fiát. A hosszú órákig tartó várakozás, az orvos lépteinek tompa hangja a kopott csempén, ami nem bírt elfogyni a talpa alól.

Három körül Ildi autója áll meg a ház előtt. Mielőtt belép a kapun, kikapcsolja a mobilt, a sötétzöld szövetkabát zsebébe rejti. Elé siet, megöleli. Mindössze félóra az út kocsival, de mintha egy másik bolygóra érkeznék, sóhajt. Kedvetlen, keveset beszél, sürgeti, nehogy rájuk sötétedjen. A mécseseket kapkodva dobálja a szatyorba, türelmetlenül rendezi a csomagtartóban a virágokat, aztán szitkozódik, mert a cserép nedves, sötét foltot hagy a farmerén.

Minden évben együtt viszik ki a krizantémokat a sírokra, együtt gyújtanak gyertyát. Ketten maradtak: papa öt éve nincs már, Milán özvegye nem jön, amióta új életet kezdett Angliában. A lányával megromlott a kapcsolata, mert Ildi nem akart külföldön maradni. Gyötörte a honvágy, nehezen jött ki a nevelőapjával, a húgai sem szerették. Érettségi után úgy döntött, visszajön, és itthon végzi el az egyetemet. Az anyjától nem várhatott anyagi támogatást, de az a kis pénz, amit az apja után örökölt, segített az indulásban. Albérletbe költözött és munkát vállalt, hogy fizetni tudja az egyetemet. Hétvégenként nagyika és papa felpakolta a kocsit, és útra kelt. Disznótorost, zöldséget, gyümölcsöt, néhány napra elegendő főtt ételt vittek neki, így a főzésre, étkezésre nem volt gondja.

Nagypapa sírját rendezik elsőként, Milánéhoz még ennyi év után is erőt kell gyűjtenie, az mindig utoljára marad. Az öreg tölgy, ami nyáron szinte az egész sírra árnyékot vet, ilyekor beborítja a termésével. A legszebb fehér krizantémokat teszi a gránitlapra, három cserepet egymás alá. Enyhe az idő, nem kell tartani tőle, hogy tönkreteszi a hajnali fagy. Mécsest gyújtanak, üldögélnek kicsit a padon. Nagyika elcsendesedik, halványulni nem akaró emlékei közé ereszkedik, Ildi a kezét dörzsöli zavarában, amiért képtelen osztozni a fájdalmán.

Kimerítő napja volt, indulna már.

Alig ismerte az apját. A baleset idején mindössze négyéves volt. A hangját rég nem tudja felidézni, vonásaira is csak a fennmaradt családi képek végett emlékszik. Nagyika sokszor mesélt történetei valószerűtlen filmjelenetekként maradtak meg a fejében, nem tud azonosulni velük. Az apjáról készült utolsó fotót nagyika remegő kézzel nyújtotta át, amikor hazaköltözött. A bérelt lakásban egyik falon sem talált neki helyet. Az éjjeliszekrény felső fiókjába tette, a csíkos napló lapjai közé. Így csaknem mindennap a keze ügyébe került.

Mire visszatérnek, a házban már lámpát kell gyújtani. Ildi a fogasra akasztja a zöld kabátot, a fürdőszobába megy, megmossa a kezét. Nagyika a konyhában tesz-vesz, nyomott mintás, aranyszegélyes porceláncsészékbe tölti a kávét. A Zsolnay készletet Ilditől kapta a hetvenedik születésnapjára, azóta csak ebből isszák a feketét. Ünnepi alkalomhoz ünnepi porcelán, kacsint, a süteményt is az asztalra teszi. Gyertyát gyújt, kettőt, az egyik hófehér. A láng megnyúlik, eszeveszetten táncol a kanóc körül, Ildi feláll, becsukja az ablakot. Nyugtalanítja a felhőkkel borított égbolt, utál esőben vezetni. Mostanra a szél is felerősödött. Nagyika Mozartot tesz fel, a fotelbe süppedve hallgatják: karcosan szól a régi gramofon. Ideje volna lecserélni. Karácsonyra, ha úgy alakul, vesz neki újat.

Ildi leteszi a kistányért, isteni ez a sütemény, szopogatja az ujját, ráérősen kortyolja a kávét. Fél hat is elmúlt, a legtöbbször ötnél nem marad tovább. Hét körül kezd szedelőzködni, nehézkesen áll fel a fotelből, a csészéket, tányérokat a konyhába viszi.

Nagyika sosem engedi el házi­koszt nélkül. Egy hétdecis befőttesüvegbe bablevest készített, egy nagy doboz krumplis pogácsát is a kezébe nyom. Vidd csak el, jó lesz vacsorára, tudom, hogy ritkán főzöl magadnak. A kapuig kíséri, nyugtalanítja a szemerkélő eső. Hiába marasztalta éjszakára. Talán odahaza várja valaki.

Ildi sokáig keresi a kulcsot, nem találja a megszokott rekeszben, a táska mélyére csúszhatott. Ingerülten tapogatózik, de csak a lakáskulcs kerül a kezébe. Odabent maradhatott, próbálkozik nagyika. Kizárt, rázza türelmetlenül a fejét, haja az arcába hull. Nagyika a táska alá teszi a kezét, így talán könnyebb, próbálkozik.

Felmondtam, böki ki Ildi, erőtlen, vékonyka a hangja. Szükségem van néhány hónapra, hogy kitaláljam, mit kezdjek az életemmel, magyarázza. Nagyika bólogat, Ildi a zsebébe nyúl, zsebkendőt keres, de egészen mást talál: sóhajtva húzza elő a slusszkulcsot. Leköltöznék hozzád, ha nem vagyok a terhedre, mondja bátortalanul.
Ildi ölelése kétségbeesett. Görcsösen kapaszkodik az egyetlen emberbe, aki megmaradt neki. Hogy is lehetnél a terhemre, csuklik el nagyika hangja.

Megvárja, míg Ildi bestartolja a kocsit, a kaput kettőre zárja, óvatosan csoszog vissza a házba. Szórakozottan mossa el a csészéket, az aranyszegélyes kistányérokat. Alaposan szárazra törli, és vigyázva helyezi őket a konyhaszekrénybe. A zserbóra, a mákos- és diós bejglire gondol. Az ünnepre, ami idén valóban különleges lesz.