Kisebbségi esélyek és kárpótlások Litvániától Dél-Szlovákiáig

A litvániai lengyelek csoportja és számaránya némileg emlékeztet a Kárpát-medencei magyar kisebbségekéhez. 1991-ben például 258 ezer fővel kereken 7%-át alkották a 65 300 négyzetkilométeres és akkor még 3 millió 700 ezres ország lakosságának. Litvánia népessége mára nagyjából 2 millió 800 ezer főre csökkent, és számottevően kevesebben, 183 ezren vannak a lengyelek is (6,53%). Persze, ahogyan a szlovákiai magyarok vagy bármely más jelentékeny számú kelet-európai etnikai kisebbség, úgy a litvániai lengyelek sem alkotnak mindenben kulturális-társadalmi egységet – magyarázza Karolis Dambrauskas. Alapvetően ugyan a főváros, Vilnius szűkebb-tágabb környékén élnek, de a lengyel mellett több nyelvet (pl. az oroszt) és nyelvjárást beszélnek, ráadásul az is változik, hogy milyen kapcsolatot ápolnak Lengyelországgal. Van ugyan etnikai pártjuk, a lengyel nemzetiségű politikusok azonban nemcsak ebben, hanem a litván politikai szerveződésekben is megtalálhatók, ahol közülük többen sikeres karriert futottak, futnak be.
Noha a 90-es években nem volt felhőtlen a viszony, manapság nincs különösebb konfliktus a lengyel kisebbség és a litván állam között, ugyanis Vilnius és Varsó jó viszonyt ápol egymással, különösen az Ukrajna elleni orosz invázió óta. Érdekes adalék azonban, hogy a litvániai lengyelek pártjában több politikus nyíltan oroszpárti álláspontot képvisel, míg a vezetés nem határolódik el világosan Oroszország politikájától. Mi több, a litvániai orosz szervezetekkel is keresik a kapcsolatot, az ő pártjaikkal is szövetkeznek, hogy elérjék az 5%-os parlamenti bejutási küszöböt.
A második világháborút követő „társadalmi tervezés” nyomán ahogy a litvánokat, úgy a mellettük élő lengyeleket is beleerőszakolták a szovjet rendszerbe. A föld- és ingatlantulajdon kapcsán ugyanaz zajlott le, mint a keleti blokk más országaiban – kisajátítás, kolhozosítás, államosítás –, a rendszerváltozás után pedig kárpótlás és privatizálás útján kellett rendezni a viszonyokat.
A litván állam nem akarta diszkriminálni a lengyeleket, a vonatkozó törvényt úgy alkották meg, hogy az mindenki számára egyenlő feltételeket biztosítson. Ám, figyelmeztet Dambrauskas, az „egyenlőtlen csoportok egyenlő kezelése” nem feltétlenül bizonyult jó döntésnek. Egészen egyszerűen azért, mert a lengyelek sokkal hátrányosabb strukturális helyzetből indultak.
„A szovjet éra egy olyan korszak volt, ahol az informális személyes kapcsolatok nagyon sokat számítottak. Ha valamit el akartál intézni, akkor ismerősökre, barátokra volt szükséged például a minisztériumokban. A lengyelek vidéken, egy tömbben éltek, gyakorlatilag elszigetelődve. Nem igazán volt túl sok kapcsolatuk a fővárossal, ahol a döntéseket hozta és hajtotta végre az elit. Úgy fogalmazhatunk tehát, hogy nem volt szimbolikus tőkéjük, de pénzük sem, nem nagyon tudtak arra költeni, hogy Vilniusba utazzanak és a saját ügyeiket oldják” – vázolja a kutató a 20. század második felére jellemző helyzetet. Hozzáteszi: a lengyelek lehetőségeit az is korlátozta, hogy a kisebbség tagjai nem igazán voltak részei a kommunista nomenklatúrának, míg a litvánokra pontosan az ellenkezője volt igaz. A Szovjetunió időszakának öröksége így mélyrehatóan meghatározta a 90-es évek mozgásterét: „Noha a kárpótlás kapcsán minden litván állampolgárnak ugyanolyan jogai voltak, a lengyeleknek nem voltak meg a forrásaik ahhoz, hogy sikeresen vágjanak bele a folyamatba.”
Mindezzel azonban még nem ért véget a nehézségek sora. Szlovákiai magyarként például teljesen érthető, hogy az egynyelvű lengyelek, különösen az idősebb generáció tagjai közül sokan nem tudtak litvánul. Ez pedig azt eredményezte, hogy ők nem voltak képesek nyomon követni a törvényi változásokat. Több olyan esetről is tudni azonban, amikor a fiatalabb, litvánul már jól beszélő lengyelek melegítették fel a szüleik és nagyszüleik megrekedt ügyeit, majd vitték sikerre azokat.
A 90-es években azonban külön problémát jelentett, amikor a lengyelek a két világháború közötti irataikkal igyekeztek bizonyítani a tulajdonjogukat. Ezzel az volt a baj, hogy a kérdéses területek akkor Lengyelországhoz tartoztak, ami a litván bürokrácia szemében „megszálló állam” volt, így nem ismerték el a bemutatott dokumentumokat. Ezek a ügyek idővel felhalmozódtak, de végül az állam beadta a derekát, elismerte ezeket az iratokat bizonyítékként. Mire azonban ez a kérdés megoldódott, mások már tömegesen kaptak vissza ingatlanokat, így amikorra a lengyelek ügyei újra felpörögtek, jelentősen leszűkült a visszaadható ingatlanvagyon köre.

További sajátos gondot jelentett, hogy egyes lengyel, de még a 20. század első felében megszüntetett falvakban az egykori tulajdonosok csak informálisan birtokolták az ingatlanokat, s ezekről nem rendelkeztek semmilyen irattal. Ez mindaddig nem jelentett problémát, amíg a birtokrendszer egyébként is a szovjet típusú kollektivizáláson alapult. Ám a 90-es években a privatizáció és a kárpótlás újra a felszínre hozta ezeknek a ma már nem létező falvaknak a problémáját, amikor az egykori tulajdonosok benyújtották az igényeiket: egyszerűen nem lehetett meghatározni, pontosan hol voltak a kérdéses parcellák. Elméletileg ezt úgy lehetett volna feloldani, hogy gyakorlatilag újraalakítják az évtizedek óta nem létező falvakat, vagy – és végül ez bizonyult a praktikus megoldásnak – a földmérők meghatározzák a falvak egykori területét, majd a szabad földterületek mennyiségét az igények szerint, s végül az igénylőkre hagyják, miként osztják szét a parcellákat egymás között.
Ami az ingatlanok típusait illeti, nem pusztán termőföldekről, hanem városi vagy városhoz közeli telkekről is szó volt. „A lengyelek egy része végül viszonylag gyorsan visszakapta, amit igényelt, ők voltak a szerencsések. Mások pedig még mindig próbálkoznak. Lehet, hogy a tulajdonuk egy részét már visszakapták, de hiányzik még pár hektár” – mondja a kutató.
Litvánul egyébként a magyarhoz hasonló jelentésű fogalommal jelölik az ingatlanokat. Nekilnojamasis turtas – vagyis szó szerint nem mozdítható tulajdon. Ám a privatizáció káoszában (ilyen volt a már megszűnt falvak problémája) sokszor el kellett mozdítani a mozdíthatatlant. Így például nem minden földbirtokot tudtak egy helyen visszaadni – például mert az eltelt évtizedek során az állam épített oda valamit. Ilyen esetekben a közigazgatási területen belül több darabban kaptak ajánlatokat az igénylők, ami azonban töredezetté tette a tulajdont. Arra is voltak példák, hogy az ország túlsó felében ajánlottak fel ingatlanokat az igénylőknek. Hasonló gondokkal a litvánok is szembesültek, ám az ő esetükben hamarabb lezárult a folyamat, mivel kevésbé voltak hátrányos helyzetben a lengyelekhez képest. Az is problémát okozott, hogy a lengyelek nem szerettek volna az ország olyan területein birtokhoz jutni, ahol senki sem beszél lengyelül.
„A kárpótlások kérdése jelentékeny ügy volt, amely időről időre foglalkoztatta a közvéleményt. Olyan nemzetközi szervezetek vették észre a gondokat, mint például az Európa Tanács. Az ügy aztán fokozatosan elvesztette a jelentőségét, mert egyre több ember kapta vissza a tulajdonát, s így egyre kevesebb és kevesebb olyan szavazó akadt, akik ezzel a témával mobilizálhatók voltak a választásokon. Ám mindennek ellenére a folyamat nem fejeződött be, még mindig vannak olyan emberek, akik várnak a kárpótlásra” – mondja Dambrauskas. Ma már inkább csak jelképes ügyről van szó, de ez számos litvániai lengyelnek nem jelent vigaszt, hiszen közülük néhány ezren még mindig arra várnak, hogy visszakapják a saját vagy a felmenőik földjeit, esetleg egyéb ingatlanát.
Karolis Dambrauskas úgy látja, bizonyos értelemben a litván állammal szembeni kritikaként is lehet értelmezni a kutatását. Ugyanakkor nem hiszi, hogy a litván politikum szándékosan cselekedett volna a lengyelek kárára. Az eredeti szándék szerinte jó volt, de bizonyos tekintetben nagyon elszámították magukat a törvényhozók, s nem diszkriminálták pozitív módon az etnikai kisebbség tagjait. Neki magának ugyan nincsenek lengyel gyökerei, de megérti a nyelvet; az alanyokkal litvánul interjúzott.
A jelenleg is folyó posztdoktori kutatásában azt vizsgálja, hogy a hasonló vagyon-visszaszármaztatási ügyek hogyan zajlottak le a Dél-Szlovákiában és Erdélyben élő magyarok körében, illetve hogy milyen közük lehet a nacionalizmushoz és az etnicitáshoz. Szlovákiában azonnal több különbséget is figyelembe kellett vennie a litván helyzethez képest: egyrészt a háttér felvázolásához a 40-es évek végén és a 90-es évek elején egy ma már különálló állam, Csehország helyzetét és történetét is figyelembe kell vennie. A legnagyobb eltérés azonban az volt, hogy nálunk nem csak az államszocialista érára kell összpontosítania, mert a tulajdonviszonyokra óriási hatással voltak a jogfosztottság évei, a Beneš-dekrétumok és azok öröksége. Tisztában van azzal is, hogy a szlovák állam még a közelmúltban is próbálkozott kisajátításokkal a dekrétumok alapján. A litván társadalomnak, s amellett a lengyel kisebbségnek ilyesmivel nem kellett szembenéznie.
A szociológus nyolc szlovákiai magyarral készített már mélyinterjút a téma kapcsán a Csallóközben, Kassa és Érsekújvár, ill. Pozsony környékén tolmács bevonásával. A kutatást tovább folytatja. Ha valaki úgy érzi, hogy szívesen megosztaná vele a tapasztalatait, történeteit, e-mailben veheti fel a kapcsolatot a kutatóval ([email protected]).