Jókai, a megkerülhetetlen

Jókai, a regényhős

1903-at írunk. Kedvenc pandúrdetektívem, Fábián Marcell a feleségével együtt Fiumében nyaral. Átrándulnak a szomszédos Abbáziába, mert Amália találkozni szeretne az éppen ott pihenő híres íróval, Jókai Mórral. A Hász Róbert regénytrilógiájának középső részében (Fábián Marcell és a táncoló halál. Kortárs Kiadó, Budapest, 2019) játszódó jelenetben Jókai a felesége nélkül időzik a neves üdülőhelyen, mert az asszonyt Balatonfüredre küldte nyaralni: „Nem volt egyszerű, de néha egy öregembernek sem árt, ha a sarkára áll.”

Kiderül, hogy nem is Amália rajongása miatt látogatják meg az Abbáziában időző írófejedelmet, hanem mert az kíváncsi a hős zombori detektívre, akit egy szerteágazó nyomozás sikeres fináléjában életveszélyesen meglőttek. A Fábián Marcell által felgöngyölített ügyről, a sebesüléséről és gyógyulásáról az író a lapokból értesült, az újságkivágások szanaszét hevernek az asztalán. A nem túlságosan bőbeszédű Marcell helyett a felesége szolgál további részletekkel. Amália meglepetésére Jókai nem jegyzetel közben, mert „nem a részletek számítanak, hanem az általános benyomás, a kép, ami megmarad róluk”. A detektív nincs elragadtatva az ötlettől, hogy regényhős legyen, de lenyűgözi az idős író lelkesedése és elhivatottsága. „Sose szoktam vázlatot készíteni, de az ön története olyan szövevényes, hogy úgy éreztem, ezúttal szükséges” – avatja be a regényírás technikai részleteibe Jókai a leendő címszereplőjét, miközben tovább győzködi a változatlanul vonakodó Marcellt. „Itt van nekem maga. Korunk hőse, a modern detektív, aki ésszel, a tudomány közreműködésével, például a daktiloszkópia segítségével oldja meg a bűneseteket! (...) Azt hiszem, Önök a mai kor lovagjai. (...) Ha csak magára nézek, minden porcikámmal érzem, hogy alakja, habitusa regényt követel magának!”

Fábiánék búcsúzóul egy ólomkatonát és egy dedikált könyvet kapnak az írótól, A jövő század regényét. „Maga ennek a huszadik századnak a gyermeke. Modern ember, aki még megérheti mindazt, ami a könyvben benne van.” Amália mérhetetlenül boldog, hogy az urából regényhős lesz, a még mindig bosszankodó Marcell pedig viccel üti el, mit is gondol Jókairól. Lenne mit eltanulnia tőle, mondja, nevezetesen azt, hogy milyen ügyesen megszabadult a nejétől.

Jókai, a gasztroblogger

Jókai Mór 1862-ben a Vasárnapi Ujság lapjain Nemzeti eledeleink című cikkében a következő indítványt tette: „Napjaink feladata minden téren összegyűjteni azt, ami sajátunk, azt a mi nemzeti életünk alakító része; népünk költészete, dallamai, viselete, összegyűjtve, értékükbe visszaállítva, megbecsülve, rendszerezve vannak. Hasonló érdemmel és beccsel bíró gyűjtemény volna egy olyan nemzeti szakácskönyv, mely valódi magyar ételek készítésmódját adná elő... Fel hát, hazám hölgyei...”

A felhívásra beküldött receptekből Valódi magyar szakácsnék könyve címmel szakácskönyv készült – volna.

A Nők a tűzhely mellett című tárcáját 1881-ben írta. Egyebek mellett kifejti, hogy egyetért a nők emancipációjával, ám megjegyzi: „...követelem, hogy a nőt ugy neveljük, hogy az azért gazdasszony is legyen. Midőn a férfi jogaiban osztozik, ne szünjék meg a nő előjogait megtartani.” Hiszen: „A szerelem oltárán elhamvadnak a lángok, de a tűzhely vonzereje örökké tart.”
Jókai a magyaros ételeket szerette. Kedvence a malacköröm volt, babbal főzve – vagy ahogy az író találóan elnevezte: a görög olvasó angyalbakanccsal. Első felesége, a színésznő Laborfalvi Róza kitűnően főzött. „Szakácszseni volt, az igaz. Bárhol utazott, recepteket gyűjtött. Elsőrangú szakácsnét tartott, ezért mindent ő főzött. Főképp a főzelékekre fordított nagy gondot, az ebédnek az urára nézve legfontosabb részére. Hihetetlen mennyiségű és fajtájú ecetje volt” – emlékezett vissza Feszty Árpádné Jókai Róza, Laborfalvi unokája.

Váli Mari, Jókai Eszter nevű nővérének a lánya, aki a nőrokonok közül egyedül tartott ki az író mellett annak második házasságkötése után, megjegyzi: „El kell ismernem Belláról és a mamájukról, hogy kitűnő ízletességgel el tudták készíttetni Jókai kedvenc ételeit.”

Az idős író megözvegyülése után Fesztyékkel élt, közös villát építettek Pesten. Az általuk vitt Feszty-szalonba bejáratos volt mindenki, aki csak számított Budapesten. A pezsgő társasági élet kimozdította letargiájából a Laborfalvi Róza után bánkódó Jókait. Valami mégsem volt rendben a rossznyelvek szerint, mert amit a festőként és íróként szárnyait próbálgató nevelt lánya elmulasztott megadni, azt az új feleség és családja igyekezett pótolni – nevezetesen az otthon melegét.

Jókai, a kertész

Jókai és Laborfalvi Róza 1853-ban telket vett a budai Sváb-hegyen. Hasonlóan tett a Kárpáthy Zoltán című regényének „főgonosza”, az egyszerű nevelőből érdekházasságok által magát udvari tanácsossá „felküzdő” Cserép, avagy új, rangjához illő nevén Keőcherepy Dániel, akinek ugyanott egy nagy darab, kopár telket sikerült megvásárolnia, magasan áron felül. „A tanácsos úr egypár év alatt paradicsommá alakítá e boszorkányszombatokra való helyet. Pénzzel mindent meg lehet nyerni, még a természetet is” – írja Jókai. Mintha csak a saját történetét, tapasztalatait mesélné el, amikor részletezi, Keőcherepy milyen anyagi ráfordítás és mennyi emberi veríték árán éri el, hogy az egykor kietlen helyből káprázatos kert legyen.

Csiffáry Gabriella A tábornok kertje (Híres magyarok szenvedélyei, Corvina, 2021) című könyvében Jókai Mór egyaránt szerepel a híres kártyások, a festők-rajzolók és a kertészkedők között. Csiffáry írja, hogy az anyagi szempontból is sikeres Jókai a Sváb-hegyen lévő, addig kőbányának használt üres telekre hamarosan verandás nyaralót emeltetett, körülötte díszparkkal.

A birtokra szőlőt, gyümölcs-, valamint egyéb fákat telepített, rózsakertet létesített. Borkészítésre és -tárolásra külön pincét építtetett. Nagy gazdaságot vitt: Jókaiék teheneket, sertéseket és vízhordó szamarat is tartottak. „Maga az a hely, ahol lakom, egy olyan, az istenség kegyéből engedélyezett sziget, ahonnan én élő szemmel lelátok a világra, s a világ nem lát én rám vissza. (...) Az egész egy civilizált vadon. (...) Alant a tündöklő Dunától kettészelt Budapest, akit én 44 év óta látok megszületni, felvirulni, óriássá lenni!” – idéz Csiffáry az író 1897-es, a Vasárnapi Ujságban megjelent Solitudo című írásából, amelyben Jókai részletesen ír a dolgos hétköznapokról és a pihenéssel, barátokkal, családdal töltött vasárnapokról. Eszerint a friss újságot is kézbesítették a hegyre, amelynek lapjait aztán a termést dézsmáló betolakodók elleni védekezésre használta: „A madár ellenséget a spárgára fűzött hírlapjaim riasztják világgá.”

Draveczky Balázsnál olvasni, hogy ifj. Hegedűs Sándor (aki Jókai Mór bátyjának, Károlynak volt az unokája) visszaemlékezése szerint az író az általa szerkesztett „lepedőszerű” Hon, aztán később a Nemzet című lapok eladatlan példányait vitte haza, és azzal takargatta be a szőlőtöveket, hatásos védelmet biztosítva a fagyosszentek idejére. Jókai kertészkedése közben tett megfigyeléseit a Kertészgazdászati jegyzetek című (online is elérhető) munkájában foglalta össze.

A Jókai házaspár 1867-ben egy újabb telket vásárolt, ezúttal Balatonfüreden, a fürdőtelep központjában, ahová három évvel később építtettek egy kerttel körülvett villát. Róza halála után három évvel ezt a csinos birtokot az író eladta.

„Nem kívánkozom a városba, nem epekedem a gyógyfürdők után, nem vágyom a távolba, nem kell az utazás. (...) Szép asszonyok, tündéralakok álomképe sem kísért. (…) Kész az utolsó munkám is. Semmi dolgom többé. Ugy tetszik, mikor a bevégzett munkát fiókomba bezárom, mintha kriptaajtót csuknék be...” – írja a már idézett Solitudóban1897-ben.

Két évvel a fentiek után újraházasodott, a nála ötvennégy évvel fiatalabb Grósz (Nagy) Bellát vette feleségül. Öt, rengeteg utazással, regényírással, családi perpatvarral és országos közfelháborodással teli esztendő következett. Jókai egyik külföldi útjukról hazatérve megfázott; 1904. május 5-én Budapesten tüdőgyulladásban hunyt el.

Benyovszky Mánya Ágnes