Jakubecz Laci: Focimeccsen

Csak ülök a gépem fölött, de nem jut eszembe semmi. Első szám harmadik személyben kellene írnom egy történetet egy kisfiúcskáról, aki Down-szindrómával jött a világra, a szüleiről, az ő küzdelmeikről, félelmeikről és vágyaikról. Utolsót kacsint még a szomszéd háztetőn a lenyugvó nap fénye, felhörpintem a maradék délutáni kávémat. Hogy lesz ebből reggelre tárca?
Egy meccsen járt az agyam, két sort, ha leírtam – panaszolom már később, estefelé Évinek, aki fiunk torzonborz haját szárítgatja közös bolondozásuk közepette, zuhanyozás után. Nem értelek – szól vissza félmosollyal Évi, én pedig elmesélem…
Huszonegynéhány éves vagyok, fiatal egyetemista. Nem túl lelkes focirajongó, de azért a hazai meccsekre ki-kijárok néha. Kedvenc csapatom utánpótláscsapata játszik egy nap egy másik falu utánpótláscsapatával, már nem emlékszem pontosan, melyik községből érkeztek. Azelőtt soha nem voltam „benjaminkás” meccsen, fiatal serdülő srácok – akkoriban nem volt lánycsapata a falunknak, tán még ma sincs – kergetik a labdát meg egymást, és igyekeznek belőni az ellenfél kapujába a fekete-fehér kockásat. Szurkolok nagy erőkkel a mieinknek, az azonban rögtön ellenszenvet vált ki bennem, és körülöttem még több más felnőtt és fiatal körében is, ahogy a hazaiak edzője beszél, mit beszél, féktelenül, káromkodva ordibál a 12-13 éves védenceivel. Hogy mert ezt hogy a p…ba rúgtad, meg mér nem futsz gyorsabban, minek passzoltál oda, vak vagy?!.… Az ellenfél csapatának edzője vele ellentétben biztatja a sajátjait, s ha hibázik is valamelyikük, nyugtatja inkább s bátorítja, hogy ne féljen, legközelebb sikerül.
Naiv idealista vagy, mondja erre a feleségem. Olvasol ma neki te mesét? Marcinak új könyvei érkeztek, persze, hogy olvasok. Nem tetszik neki, nyűgös, én meg fáradt, inni kér, eleget ittál, mondom, de ő akkor is az ágya melletti szekrénykén a poharáért nyúl, aztán kissé ügyetlenül fogja meg, kiönti a földre az egészet. Nem esek kétségbe. Eszembe jut a focimeccs, és a reflexszerű szidás és hangfelemelés helyett együtt a fiammal a konyhába megyünk, kérem, hogy fogja meg a rongyot, majd azzal közösen visszaballagunk a „tett színhelyére”, feltöröljük a vizet. Tetszik neki. Ezután a fürdőszobába megyünk a ronggyal, kifacsarjuk és egy kis vödörbe áztatjuk. Megdicsérem, hogy milyen ügyes. Most már jöhet a mese.
Nem tudom, megérti-e. Vagy hogy azonnal megérti-e. Sok dolog – ami más gyereknél egyszerűen, könnyen, a leggyakrabban magától megy – nekünk néha hosszú hetek-hónapok rendszeres gyakorolgatása után se. Aztán valahogy mégiscsak beindul, majd kiderül, hogy mégse. Elfelejti. Aztán végre lassan, nagyon lassan leülepszik a fejecskéjében, és akkor az már úgy is marad. Begyakorolja, megérti s megtanulja. Fejlődik. Lépésről lépésre, gyakran nagy kerülőkkel ugyan, de haladunk.
Arról kellene írni, hogy beérni látszik a sok belefektetett munka, a foglalkozásokra járás, a gyógytorna, a gyógypedagógia, a TSMT-tornák, az úszás… – mondja elalvás előtt Évi, de azért gyorsan hozzáteszi, amit mindketten gondolunk, hogy nem a magunk fényezésére, hanem hogy megértsék az emberek, milyen konkrét haszna van és miért elengedhetetlen egy fogyatékos kisembernél a korai fejlesztés.
Mi talán el is késtünk némiképp, gyerkőcünknél a járás is – még más downos emberkékhez hasonlítva is – későn, csak négyéves kora után indult be. A lépcsőn járással is csak most, a nyolcadik születésnapjához közeledve finiselünk. A TSMT-tornákra rákapcsolva elkezdtük tanulni az öltözködést, és a rendszeres tornák hatására olyan finommotorikai készségeket is elsajátított a fiunk, mint egy fiók kihúzása és lassú visszatolása. Az úszásóráknak köszönhetően megtanulta víz alatt visszatartani a lélegzetét, a gyógypedagógiának köszönhetően pedig visszadobja a labdát, s így már ő is be tudott szállni az unokatesókkal egy közös gurigázós játékba.
(A szocializáció terén véleményem szerint nagy előrelépést tett a fiunk annak ellenére is, hogy társaságban még csak minimálisan kommunikál.) Sőt, már tekéztünk is!
Most jut eszembe, hogy le kell védeni a szekrényeket, hogy előre ne dőljenek, ha például a totó túl erősen rántaná maga felé a fiókot – szólok még, de feleségem ezt már nem hallja. Elnyomta az álom. Eszembe jut, reggel meg kell írnom a tárcát. Felhúzom az órát. Eltűnt a félelem, már pontosan tudom, miről fogok írni.
Kora hajnalban ébredek. Főzök egy erős kávét, arcomat csak langyos vízzel lelötybölöm. Bevonulok a szobába a kávémmal, felnyitom a táblagépem fedelét…
És akkor Márton apuka a mérkőzés közben, ahol a kedvenc csapata fiataljai már négy–nullás vesztésre álltak, arra gondolt, na, ennek az embernek se lenne szabad edzősködnie, vagy legalábbis nem gyerekekkel. Hát hogy lehet így, magából kikelve ordibálnia?! Hiszen ezzel csak megszégyeníti őket, és egy egész életre elveszi a kedvüket a focitól. Példát vehetne az ellenfél edzőjéről! Minden apróságért megdicséri a sajátjait, még akkor is, ha valamit elrontottak, csak azért, mert megpróbált valamit, mert bátor volt, mert felelősséget vállalni! Igaz, hogy néha okosabb és felelősségteljesebb, ha valaki az egyszerű megoldást választja, de hát ezek még csak gyerekek. Nem épp ez lenne a lényeg ilyen fiataloknál? Hogy tanuljanak valami újat, feszegessék a határaikat, merjenek hibázni?! Hiszen csak a saját hibáinkból tudunk tanulni. De főként és mindenekelőtt, élvezzék és szeressék a játékot!
Kissé szomorú lett, este a feleségének is elmesélte, amit látott. Ki tudja, talán azért érintették ennyire mélyen a történtek (nem is annyira a négy–nullára elveszített mérkőzés bántotta, hanem amikor arra gondolt, hogy szegény gyerekeknek a meccs után még biztosan valami dühös számonkérésen is át kellett esniük), mert ha ő maga is állandóan csak azt figyelné, mire NEM képes a kis Márton, akkor akár a kétségbeesések mély kútjába is ugorhatna azonnal. De mit érne csak a hiányosságokra koncentrálni? Egy örökbe kapott, kissé már ütött-kopott, mégis működő karóra tán kevesebbet ér, mint valami ultramodern kütyü, ami már lassan azt is helyetted tudja, milyen irányba fordítsd el egy zárban a kulcsot?! Ami kis Márton számára apró előrelépés és fejlődés, az kevesebbet ér, kisebb siker, csak azért, mert a nálánál kevesebb (vagy más?) akadállyal megküzdeni kényszerülő (?) kortársai már mérföldekkel előbbre tartanak az ő saját előrelépéseikben és fejlődésükben? Akkor mi most álljunk le, és ne is igyekezzünk tovább?
Talán épp ez a megoldás, gondolta aztán, hogy ha úgy, mint a négy–nullára nyerő csapat edzője, mindig szeretettel, ösztönző szavakkal és bátorítva vezetgetjük kis Mártonunkat, akkor belőle is sikerül előbányásznunk olyan rejtett kincseket, amelyek újszerű, talán még soha eddig nem látott színekkel gazdagítják ezt a világunkként megismert kimeríthetetlen színkavalkádot…