Gyurász Marianna: Jó csávó a Markoláb

Markolábot hosszú ideje nem látta senki. Legalábbis nem lehettek biztosak benne, hogy ez a megkopott, görnyedt alak ugyanaz a jelenés, akiről nagyanyáik álluk alá tartott gyertyával (amellyel néha a szakállukat is megpörkölték) meséltek rémtörténeteket az ijedősebb kölyköknek.
Annak idején, legalábbis ha a füstös állú vénasszonyoknak hinni lehet, Markoláb arról volt híres, hogy az összes fényt felfalta a közelében. Gyertyát, petróleumlámpát, később az elektromos kandallókat, a bivalyerős reflektorokat a futballpályák felett. Végül magát a napot is. Hatalmas, sűrű bundájú állat, az összes nap- és holdfogyatkozás megkérdőjelezhetetlen felelőse. Helyenként tiszta kútvizet öntöttek hatalmas tálakba, mikor az égitestek fogyatkozására számítani lehetett, és ezeken a helyeken – általában hegyi, az égbolthoz közeli kis falvakban – néhányan látni is vélték, ahogy a kutyaszerű behemót a Nap vagy Hold után kapkod a mancsával. Markoláb egyetlen gyengesége érzékeny gyomra volt. A legurított égitesteket képtelen volt megemészteni. Előbb vagy utóbb, inkább utóbb, ám eleddig minden egyes alkalommal felbökékelte a fényforrásainkat, a Napot, a Holdat, az esthajnalcsillagot. Ezzel a kellemes, megnyugtató fordulattal még a fába szorult féregként üvöltő porontyokat is képesek voltak megnyugtatni a nagyanyák. A nap újra felkel, megkerül anyád is, és apádnak sincs annyi gerince, hogy elegye innen a fekete fene. Nem csoda hát, hogy idővel egyre kevésbé féltek tőle a nagyobb, majd a kisebb gyerekek; nem jelentett igazi fenyegetést. Úgy tűnt, az elektromos fényforrásokat még kevésbé bírja a gyomra; azok gyakran egész álló éjszaka égtek, és elűztek minden rettegést. Markolábról egyre kevesebbet meséltek a tűz mellett. Gyakran már tűz sem volt. Lassacskán elfelejtették.
Ekkoriban jelenhetett meg a görnyedt, sötét pofájú fickó a veszprémi alvilágban. Csak Markónak nevezték; a nagyobb lókötők néha találkoztak vele, például abban a hírhedt, füstös kocsmában, ahová azért járt, hogy a fénynek csúfolt italokat vedelje, egyiket a másik után. A fényt szörpből, vodkából és földöntúli pezsgésből készítették. Markó akkor kezdett inni, mikor bealkonyult, és egész álló éjjel folytatta a munkát lelkiismerettel, csak hajnalban fordult fel a gyomra. Akkor kiöklendezett mindent, amit addig elfogyasztott, az utolsó fénysugárig. Ekkor kelt fel a Nap. Markó pedig, mint aki jól végezte dolgát, a szomszéd sikátorba húzódott és elaludt. Kabátját a fejére húzta, hogy senki se zavarja meg a pihenésben. Ha látta volna valaki a kabátujjakból kicsüngő, fekete, szinte gyapjas öklöket, elgondolkodott volna, miért van szüksége ilyen hatalmas, meleg, mindent ellepő csuklyára. De – egy ideig – nem látta és nem gondolkodott senki.
Markónak persze egy idő után híre ment az alvilági alakok közt. Volt, aki egy erősebb alsó kategóriás sztorinak tartogatta, hisz néha jól jön, ha az ember járatni tudja a pofáját, hátha kevésbé verik be, ha szórakoztató a dumája. Mások elhatározták, hogy leitatják a sárga földig, elérik, hogy napkelte előtt kidőljön, mert hát nem létezik, hogy náluk jobban bírja a piát, senkinek sincs annyi gyakorlata, oklevele, komoly tekintettel átadott orvosi megrovása. Ez persze senkinek sem sikerült, de az igazán megrögzött nagyzolókat ez sem lombozta le; a többi Jóskának csak a pofája nagy, a mája meg apró, mint a korán hullott dió. De a vénebbek, akik erősebb gyökerekkel és némi spirituális érzékkel is rendelkeztek, esetleg nagyanyjuk is volt egykor, másféle gondolatokat forgattak a fejükben. Markó kísértetiesen emlékeztette őket valakire, akit talán egy kútvízzel teli tálban láttak egy májusi éjszakán, vagy a kandalló tüzében, bozontos jelenésként. Nem tudták kiverni a fejükből, hogy talán egy hatalmas, félistenszerű lénnyel van dolguk; valakivel, akinek hatalmas ereje nem jelentéktelen, péntek esti kihívás, sokkal inkább egy kiaknázatlan lehetőség.
Az egyik alvilági figurának, akit felebarátai leginkább Jaguardónak szólítottak, különösképpen beleette magát a fejébe a gondolat, mely szerint Markó többre is képes, mint a fényitalok legurítása füstös kocsmákban látástól elpatkolásig. Jaguardó tevékenysége egyébiránt nem volt teljességgel törvényellenes vagy törvényszerűtlen. Jaguardó tevékenysége abból állt, hogy bulikat szervezett. Hatalmas, csodálatos, neonszínekben villódzó ponyvákkal borított, euforikus hangulattól szikrázó, dübörgően zenélő bulikat. Iránytűpontos érzéke volt a megfelelő zenei formációk kiválasztásához, a helyszínek és időpontok egyeztetéséhez, a vendégek csalogatásához és fogyasztásuk koordinálásához. Egyetlen probléma volt ezekkel a bulikkal. Bárhogy halogatták a szórakozók, bárhogy próbálták maguktól távol tartani még a gondolatát is annak, hogy egyszer meghasadhat a hajnal, a hajnal előbb vagy utóbb, inkább előbb, ám eleddig minden egyes alkalommal meghasadt. A nap felkelt, a bulizók pedig apró vonallá szűkített szemmel szűköltek és sírtak Jaguardónak arról, hogy ők márpedig nem szeretnének hazamenni. Jaguardó kegyes istenség volt, aki szerette gyermekeit, a bulizókat, ám voltak magasságok, ahova még az ő keze sem ért el; voltak dolgok, amikre még ő sem tudta rákényszeríteni a befolyását. A Nap hosszú, hosszú ideig ezek közé a dolgok közé tartozott. Ám ha megfelelően kiaknázza az ölébe pottyant lehetőséget, az fordulópontot jelenthet mindannyiuk életében.
Amint megformálta a gondolatot, Jaguardó cselekedett is: leghűségesebb jobbkezét küldte el Markóért. Az alig pár óra alatt vissza is tért a hosszú lebernyeges fickóval. Furcsán festettek Jaguardó nappalijában, a csücsörítő puttók alatt és a viktoriánus teáskészlet mellett.
– Üdvöz légy szerény hajlékomban. Nem tudom, sejted-e, miért hívtalak meg erre az ötórai kis teázásra.
A lassú, másnapos fejrázást nemleges válasznak vette, és így folytatta:
– Tudomásomra jutott, hogy nem Csak Markó vagy. Hanem Láb is.
Markoláb nem tagadott sokáig; valójában a hiúságát legyezgette, hogy valaki felismerte őt. Hosszú, hosszú ideig nem volt más dolga, csak a fényitalokat vedelni álló éjszaka. Rendkívül unta a dolgot. Az üzlet is tetszett neki, amit Jaguardó ajánlott. Kezet ráztak, és azon az éjszakán különös elégedettséggel vedeltek mindketten.
Markó Láb első munkanapján kissé lámpalázasan, ám izgatottan jelent meg a Filmszínházcsarnok nevezetű, nagy múltú szórakozóhely előtt. Nagyon figyelt a jelre, amelyben megegyeztek Jaguardóval; egy percet sem késhetett. Nem evett, nem ivott, diétázott egész éjjel. Egy évszázad bizonyítási vágya égett a gyomrában. Öt óra egy perckor jeleztek Jaguardó emberei, ő pedig gondolkodás nélkül cselekedett: hatalmasra tátotta ordas pofáját, és egyetlen kortyként lenyelte a Napot.