Gyurász Marianna: Janka arcai

– Ma tökéletes, tökéletes, tökéletes leszek – dúdolta a lány, valami erőszakos popdal dallamára. Alkarjával letisztította a gőzbe borult tükröt. – Borzalmas – nyugtázta vidám mosollyal, miközben összefogta a haját, csak hogy aztán újra kiengedje, majd összefogja ismét.
Kénytelen volt kiborítani a csempére a fürdőszobaszekrény összes fiókját, hogy megkeresse azt az élénk, artériás vérre emlékeztető színű rúzsát. Attól mindig bátrabb lett. Néha azonban hetekig nem kereste, így hajlamos volt elrejtőzni előle. Otthonról dolgozott, mindent házhoz rendelt, így gyakran hosszú-hosszú ideig nem látta senki, ahogyan ő sem másokat, de ezt általában nem bánta. Nem volt benne biztos, hogy minden nap felismernék. A kollégái nevét sem kívánta megjegyezni, így csúfneveket aggatott rájuk a vezetéknevük vagy homályos profilfotójuk alapján. Pufi meg Pötyi, ilyeneket.
A futárnak, vízóraszerelőnek és a szomszéd foltos, kissé bamba macskájának mindegy volt, ki áll az ajtóban, amikor kinyitja. Ez hasznos volt, mert ő is azon dolgozott, hogy mindegy legyen neki. Ma viszont szüksége volt magára, vagy legalábbis valami kapaszkodóra, úgyhogy sorra vette a csempén heverő rúzsokat, amíg megtalálta a megfelelőt. Aztán felöltözött, nagyobb figyelemmel, mint szokott, és elindult a kis vendéglő felé, ahol jelenése volt.

Előreszegezett állal lépett be az étterembe. – Asztalfoglalásom van, két személyre. Janka névre. Novák Janka. Köszönöm – mondta.
A pincér, aki a szobapálma mögé szorított asztalhoz vezette, sántított. A jobb lába rövidebb volt a balnál. Azon gondolkodott, gyakran borít-e diadémos hölgyvendégek mellére spagettit. Örült az asztal stratégiai elhelyezkedésének, mert így biztosra vehette, ő látja meg a partnerét először. Kamilla volt a legszebb lány, akit életében látott, túlzás nélkül. Nem is értette, hogyan jutottak el odáig, hogy meghívta vacsorázni. Valószínű azért lehetett, mert a buliban, ahova szigorúan egy órára ugrott be, annyira különbözött mindenkitől, hogy kizárólag őt vette észre. A többiek ragyogtak, okos dolgokat mondtak, németül idézgettek fontos filozófusokat, alig lehetett rájuk nézni.
Kamilla késett egy kicsit, úgy tizenöt percet, nagyon elegánsan. Ő maga is elegáns volt, kivéve a szemeit. Azok miatt mégis inkább egy apró állatra emlékeztetett, mint egy nyúlánk nagymacskára.
– Szia! Bocs, azt hiszem, kicsit késtem, igaz? Ne haragudj. Teljesen megértem, ha rendeltél már italt, vagy, hát, igazából bármit. Nagyon régóta vársz? Sajnálom, tényleg! – A hangjából kiderült, hogy nagyon rutinos a feszengésben.
– Hé, szia. Ugyan, öt percet sem! Bár éveknek tűnt – válaszolt Janka. Aztán végiggondolta, mit mondott. – Jaj, nem úgy értettem! Csak vártalak.

Szóval rendeltek, a bor mellé egyszerű paradicsomos tésztát választottak, mert nehezen igazodtak ki az olasz étlapon, és mindketten imádták a tiramisùt, mert – úgy hitték – ki tudták mondani a szót. Holt egyszerű volt minden, és annyi közös volt bennük, de legalábbis egészen két vagy három dolog. Kamilla nagyon szívesen mesélt, ha egyszer elindult egy szálon, azt el sem lehetett vágni. Cserébe rengeteg apró, vékonyabb fonálra bomlott a történet vagy gondolat. Janka nem bánta, mert szívesen hallgatta. Kamilla ideges volt, de kedves, vidám, bár nem boldog, mert minden érdekelte, minden megérintette, és úgy azért nehéz, mármint könnyednek és nagyon boldognak lenni. De nem bánta. Inkább feláldozta a lelki békéjét az Ügyekért, így mondta, nagy Ü-vel, de soha nem akart érzéketlenné válni.

Minden rendben volt, amíg Kamilla a befogadott macskáiról mesélt, mindannyiuk teljesen sajátságos és szórakoztató személyiségéről. Ezután Janka már teljesen elkerülhetetlennek érezte, hogy ő is megszólaljon. Megijedt, és mivel éppen meglátta az őt üdvözlő pincért, aki két tállal sietett egy másik asztal felé, elkövette azt a hibát, hogy hangosan is kimondta, mi jutott eszébe róla. Talán valami csúfnevet is hozzátett, ami igazán nem volt szép tőle. Mármint, ha így történt, mert utólag nem tudta felidézni. Sosem hallotta magát, miközben beszélt, ezt a két funkciót egyszerűen képtelen volt egyszerre ellátni. Elnézést kért. Kamilla nagyon a szívére vette a dolgot.
– Értem, oké, hogy bocsánatot kértél, de nem ez a lényeg. Ez annyira nagyon inszenzitív dolog volt. Meg hát jó, hogy nem állt épp a hátad mögött vagy ilyesmi, legalább ő nem hallotta, az borzalmas lett volna.
Janka is ezt akarta felhozni, de most már úgy érezte, ez sem lett volna kedves részéről. Érezte, hogy ég az arca. Ilyenkor nagyon otrombán állt az artériaszínű rúzsa.
– Ne haragudj – ismételte inkább, és: – Most ki kell mennem a mosdóba.
Még meg sem érkezett az étel.

Bezárta a mosdóajtót és szélesre tárta az egyetlen fülke ajtaját, hogy véletlenül se rejtőzhessen benn senki, például egy ottfelejtett csecsemő vagy egy kövér pók a sarokban.
A táskáját felakasztotta a giccses kilincsre.
– Borzalmas – mondta a tükörnek, de most nem mosolygott. Elrontotta. De majd elkezdi elölről. Elég, ha megszabadul ettől a fejtől, ami szabotálja, meg a lábaktól, amik képtelenek elkerülni a repedéseket az utcakövek közt. És a kezeitől, amik elejtenek, szétszabdalnak, bántanak bármit, bárkit, bárhol. Szóval elhatározta, hogy lecseréli ezt a testet. Vizet fröcskölt vörös arcára, mire zavaros festékcsík indult meg a szemzugából. Addig dörzsölte, amíg minden szín eltűnt róla. Előpakolta a festékeit, és új fejet, kezet, lábakat rajzolt magának.

Más emberként lépett ki a mosdóból. Látta, hogy közben megérkezett a tészta az asztalukhoz, teljes biztonságban, nem landolt senki ölében. Elmosolyodott, mert szerette volna, ha a pincér tökéletes elégedettséggel fejezi be a munkanapját, ha soha senki nem becsüli alá a képességeit. Szerette volna örökbe fogadni, de úgy döntött, kezdetnek elég lesz, mondjuk, egy kedves vadászgörény. A gondolatra vidáman – de nem boldogan – elmosolyodott. Sajnálta, hogy el kell indulnia, de Kamilla úgysem ismerte volna fel. Majd leírja egy szép, átgondolt üzenetben, hogy rosszul lett, és nem találkoznak soha többé. Elosont a pálma mögött, odatolt pár bankjegyet a meglepett pincérnek a hatos asztal számlájára, és egész más léptekkel, mint ahogy belépett, kisétált az ajtón.