Gubis Éva: Tedd már keresztbe

A két asszony az asztalhoz ült és keresztbe tette a lábát, ezzel lezárva a témát, amiről a konyhapultnál beszéltek. Darált kávét kanalazva a kotyogósba megengedett arról beszélni, amit kávé és porcelánkészlet mellé nem visz át jóravaló vendéglátó, Magda így gondolta. Nem beszélték meg, de úgy tűnt, vendég és vendéglátó egy véleményen volt e tekintetben. Úgy vetették keresztbe lábukat, olyan egyetértésben, mintha vezényszóra tennék. A kacér láblendítésen nem látszott a koruk, a frissen darált kávé illata is segített, hogy nosztalgiával igazítsák meg szoknyájukat a térdükön, mint szebb időkben, mikor még nem a bokájukig ért a ruha. Magda addig merészkedett, hogy csípőjét kicsit oldalra döntötte, csak a fél fenekén ült, tenyerét combján pihentette, mintha még lenne mit fogni. Mintha még szép lenne a lába. Mintha még nem fájdulna meg a póztól fél perc elteltével a csípőízülete. Mintha még nem volna özvegyasszony. Mindketten cigarettára gyújtottak, és felidézték, mikor a határok még zárva voltak, évtizedekkel ezelőtt, és ugyanígy, keresztbe vetett lábbal ültek a telefonasztal mellett, hamutálcával az ölükben, és cigarettázva kávéztak együtt − interurbán. Néha órákig tartott a hívás, általában addig, amíg a hívó fél férje hazaért, tette hozzá nevetve Magda.

Róza nézte Magda nevető arcát, mesélő gesztusait, és próbálta leutánozni, hátha rá is áttapad a jókedv. Kicsit kitolta a csípőjét, egész súlyát a jobb fenekére helyezte, aztán gyorsan visszarendezte súlypontját középre. Élőben valahogy más volt, feszélyezve érezte magát. Meg bántotta a fülét, hogy Magda a keresztnevén szólítja. A Rózám kívülről közvetlennek hatott, de telefonban mindig drágámozták egymást. Olyan érzése volt, mintha élőben ismeretlenebbek lennének egymásnak. Elzsibbadt a dereka, lábat cserélt, Magda elégedetten nézte a mozdulatot.

Magda a régi szép emlékek után újra a macskára terelte a szót, de nem úgy, ahogy a pultnál beszéltek róla. Nem említette, hogy hátrahagyták, hogy Róza nem tudja, elkóborolt-e már, vagy visszajár az üres lakásba a direkt számára nyitva hagyott ablakon, és várja gazdáját. Magda úgy beszélt a macskáról, mintha Róza csak hétvégére hagyta volna otthon, egy kirándulás erejéig, a szomszédra bízva az etetést. Megkérdezte, éjszaka is fel kell-e hozzá kelni. Megeszi-e a konyhai maradékot vagy csak a tápot. Konzerv vagy granulátum. Róza érzékelte, hogy vendéglátója optimista akar lenni. Pozitív irányba tereli a gondolatait. Minden igyekezetén látszott, hogy ezt a kávészünetet tényleg szünetté akarja tenni Rózának, kiszakítani őt abból, amiről a pultnál beszéltek, amiről az elmúlt napok szóltak, és porceláncsészével a kezében visszaültetné őt a civilizációba, legalább egy presszónyi szünetre. Róza nem tehetett róla, nem direkt csinálta, de megmakacsolta magát, nem volt hajlandó pozitív irányba terelődni. Mindketten sajnálták, hogy ilyen értetlen a másik, hisz látszólag egyetértésben ültek le kávézni.

Egyszer olvastam egy regényt, kezdte Róza, és Magda örült, ez jó lesz, az olvasmányaikról beszélgetnek, mint régen, talán néhány bolti süteményt is kéne tennie az ezüsttálcára. Egy öregasszonyról szólt, folytatta Róza, akinek szétszaladtak a macskái, és ő nem akart tovább élni. Nem nézett Magdára, nem adta át a szót, hosszan kivárt, a csésze alján lötyögő zaccot forgatta, aztán halkan hozzátette: meg is ölte magát. Magda csalódottan öntött magának még egy feketét, Rózának is utántöltött, csak hogy ne bámulja a zaccot a csésze alján. Próbálj valami másra gondolni, valami pozitívra, tereld el a gondolataidat. Merre terelhetném, kérdezte Magda, ez még a legmegnyugtatóbb, amire gondolhatok. Nagyon megalázva érezte magát, hogy ezt magyaráznia kell. Mégiscsak ő jött, ő kér, Magda meg próbálja beugrasztani őt egy idillbe ezekkel a porcelán csészealjakkal. Mit tettessen, az elmúlt napokban az ebédjét is műanyag ételhordóból ette, benzinkutakon. Hogy kiléphessen végre Magda játékából, összeszedte a kiürült csészéket, kávéskancsót, és a mosogatóba rakta. Nyúlt a szivacsért, balra, ahol otthon tartotta. Magdánál jobb oldalt volt a szivacs és a mosogatószer helye, Róza ujjai az üres pultot érték, körmei halkan koppantak a fa munkalapon. Ez valamiért nagyon elkeserítette, gombóc nőtt a torkába, megengedte a csapot, hogy Magda ne hallja az apró nyüszítést. Jobbról magához vette a szivacsot és elmosogatott, majd visszaindult a nappaliba, ahová az ő szállása lett kijelölve az unokákkal együtt. A kölcsön papucs szokatlanul klaffogott a sarkán, csoszogva ment végig a folyosón, Magda utánaeredt, nem értette Róza szótlanságát, nem értette, miért nem hagyja magát vigasztalni.

A nappaliban a gyerekek hangoskodtak, a szoba felét matracok és egyéb alvóalkalmatosságok fedték, azokon ugráltak. Nem volt szabad két matrac között a földre lépniük. Róza lerúgta a csámpás papucsot, amint a matracokhoz ért, és aprókat lépkedve, a padló érintését óvatosan elkerülve a kihúzható rekamiéig ment, azt a nagymama számára tartották fenn az unokák. Magda nem adta föl, de terve se volt, hogy miért megy utána, mit akar neki mondani. Követnie kell Rózát, így illik, ez most az ő feladata. A matracok közti járatokban szlalomozva közeledett a rekamié felé, a gyerekek körbeugrálták, és azt kiabálták, hogy kiestél. Magda nem értette őket, a gyerekek egymás között nem magyarul beszéltek. Róza veje és fia nyitott a szobába, további matracokat dobáltak a földre, hálásan biccentettek Magda felé − ezt minden alkalommal megtették, mióta megérkeztek −, aztán kimentek. Magda csapdában érezte magát, matracokkal befalazzák őt ebbe a labirintusba, ebbe a vigasztaló szerepbe, amiben még saját magát is bosszantja. Idegesítette a gyerekzsivaj, addig sajnálta a kicsiket legjobban, amíg meg nem érkeztek. Nem számított rá, hogy ilyen hangosak és tiszteletlenek lesznek.

Az igazat megvallva Róza is idegesítette őt. Ült ott a rekamién, magába roskadva, öregasszonyosan. Görbe tartással, melltartót se vett a blúza alá − mint egy hegyomlás. Lábát szétvetette, talpa egy-egy matracon. Távol volt attól az eleganciától, amit a konyhában még próbált tartani. Magda tekintete Róza lábán állapodott meg, nem tudott parancsolni arcizmainak, orrnyerge ráncokat vetett, ahogy azon rimánkodott, azt hajtogatta magában, hogy tedd már keresztbe a lábad. Tedd már keresztbe a lábad.