Ficsku Pál: Honnan gyüssz?

(nagyszüleimnek)

Hajnalonta, amikor a tizenhét éves ikreimet próbálom visszaaltatni, s nézünk ki a virradozó utcára, nézzük, ahogy Isten könnye oszlatja a kutyaszart, néha elgondolkodom, mit keresek én itt, mit keresek én itt a poros, pöfögő belvárosban, Budapesten, rokonok nélkül, gyökértelenül. Ha lemegyek a sarki borozóba, az első kérdés mindig az, Pali, honnan gyüssz.

Tényleg, honnan gyüvök én?

És hová megyek?

Azt, hogy honnan gyüvök és hová megyek, én se tudom. Családi legendáriumokat gyártok, ami vagy igaz, vagy nem. Én se tudom.

Nem tudom, ki vagyok.

Azt, hogy megszülettem, hogy egyáltalán megszülethettem, talán egy sárga villamosnak köszönhetem.

Történt, hogy a második világháború egyik szép nyári napján randevúzott egy hajadon lyányka és egy fiatal csendőrtiszt. Juliánna, vagy ahogy otthon hívták Jucus. Hajdúböszörmény mellett élt egy tanyán, szülei nagygazdák voltak, módosak, Jucust gyakran homokfutó vitte iskolába, Sanyi gyakran járőrözött a tanya környékén, betért Jucusékhoz is, Jucus apja szívesen beszélgetett a fiatalemberrel, ő mondta el a friss városi híreket, meg a háborút, egy csendőr csak többet tud a háborús viszonyokról. Ültek a nagy diófa alatt, és hogy, hogy nem, ilyenkor mindig előkerült Jucus, sertepertélt valamit, úgy, hogy Sanyi, a fiatalember lássa. Megakadt ilyenkor a szemük egymáson, az öreg Sándor meg úgy tett, mintha nem látná. Jucusnak tetszett Sanyi délceg alkata, fényes kardja, na és a kakastoll a kalapján. Sanyinak meg Jucus formás lábai, csípője, mely úgy ringott, mint amikor enyhe szellő ringatja a kakastollat a kalapján. Néha-néha szóba is elegyedtek, olyan semmi dolgokról beszélgettek, de hát meg kell ismerni az embert. Egy alkalommal, amikor váratlanul magukra maradtak, Sanyi egy levelet adott át. Szerelmes levél volt, kérte, hogy találkozzanak.

Jucus azt mondta otthon, hímzőcérnáért kell bemennie Debrecenbe, azt persze nem tette hozzá, hogy a jegykendőjét kezdte el hímezni titokban. A Nagytemplom előtt találkoztak, és ott is váltak el többórás séta után, sütemény is volt, cuki, Jucus még egy pohárka bort is megivott, tán még egy puszi is elcsattant. Jucusnak jó volt Sanyi. Sanyinak jó volt Jucus. Csak hát nem lehet azt egyből. Vagy akkoriban nem lehetett. Nem hajdúbüszkeségből vagy hajdúvirtusból, tiszetességből.

Szóval a Nagytemplom előtt váltak el, vagyis nem váltak, hanem búcsúztak az újabb találkozás reményében, vagy talán másében is. Jucus felszállt a villamosra, és a nyitott peronon kiejtette életében először azt a szót, amivel ezerkilencszáznegyvenkettőben kálvinista erkölcsű nők még nem nagyon dobálóztak.

Szeretlek.

Sanyi, avagy később nekem Sanyipapa, meg rohant a villamos után, hogy én is, én is, Jucuskám szeretlek. Utolérte. Fel akart ugrani a peronra, hogy ezt a lyányt megölelje. De beakadt a kardja a villamosba, az meg vonszolta magával, siklott a vasútállomás felé, Jucus meg kiabált, álljanak meg, álljon meg. Szabadítsa már ki valaki.

Sanyi megúszta a nagy utazást. Jucustól bátorsági érdemrendet kapott. Egy csókot. És ki is szabadította. Az egyedüllétből.

Anyám néhány év múlva született.

És néhány év múlva vették el mindenüket.

Jucus apját, Sándort, kuláknak minősítették, mindenüket elvették, még a homokfutót is.

Sanyipapa mint csendőr, reakciósnak és osztályidegennek minősült, negyven évig különböző építkezéseken dolgozott, Sztálinváros, Barcika, Ózd, Tiszapalkonya, együtt volt raktáros Hamvas Bálával. Egyetlen helyre tért mindig vissza, Debrecenbe, a Homok utcába.

Ahol születtem.

Utcára néző házrész, két szoba, az udvar végén a nyárikonyha, persze télen is, meg a budi, meg egy körtefa. Meg négy gyerek, aztán az első unoka, én. És béke.

Ha a Homok utcában járok, sajnos mostanában egyre kevesebbet, akkor mindig eszembe jut az a jóságos villamos.

Biztos valamelyik roncstelepen végezte.

Én meg talán nélküle nem is lennék.

Nagyapám esete nem olyan romantikus, de igaz.

Egy ló miatt élte túl a háborút.

Egy lóban élte túl a háborút.

Kényszerharcos volt a román fronton. Semmi baja nem volt a románokkal, de hát menni kellett. Doru, a helyi csendőr, kérdezte is magyarul. Lajcsi, osztán, ha úgy adódódik, lőni fogsz is ránk. Lőni fog az istenfasza, gondolta, de nem merte kimondani. Vicces nép a román, magyarázta később gyerekkoromban. Számolni is úgy tanított meg. Egytől tízig. Fonetikusan idézem, amikor tanultam, még nem tudtam írni, amikor meg már tudtam, nem akartam kimondani. Uno, doj, trej, patro, csincs, seg, gem, be, ka, csincs. Ezt ismételgettem hajnalonta, amikor mentünk le gombászni a birkalegelőre. A birkalegelő a kanálisig nyúlt, a kanális mögött meg a román határ. Szedtük a gombát, a gomba a birkaszarban érzi jól magát, eső után ott bujálkodik a legjobban, pontosan annyit szedtünk, amennyi a reggelihez kellett, a Jóisten úgyis ád holnap is, mondta nagyapám. Mindig annyit egyél el Isten ajándékából, hogy másnak is maradjon, és akkor boldog leszel. Amikor teliszedtük a kaskát gombával, lesétáltunk a határig. Megálltunk az őrbódé alatt, nagyapát ismerték a határőrök, elbeszélgettek, rólam meg nem gondolták, hogy ötévesen disszidálni akarok Romániába, hagytak játszani. Látod, ott volt a tanya, mondta nagyapa. Néztem, de nem láttam semmit, mégis azt mondtam, hogy látom. Látod, mondta. Nem láttam semmit, csak aszott napraforgóföldeket.

Egy hideg havas hajnalon a román front a tanya mellé ért.  Meg nagyapa is, a kényszerkatona. Nem látta ugyan a tanyát, az néhány kilométerrel arrébb volt, de érezte a friss széna illatát, szájában volt a frissen fejt tej íze, orrában a pörzsölt disznó szaga, és hát várja arrébb egy lyány, a Bugyi, későbbi nagyanyám, Bugyi Irma, nagyapa mindig azt mondta neki, ha beleegyezését kérte, ugyibugyi. Ugyibugyi, hazamegyek, gondolta. Dolgozni és élni akarok. Neked. Hó alá nem lehet elbújni, ha elfut, meg lelövik, találni kellett valamit. A hóban feküdt egy döglött ló, nemrégen robbanhatott fel, arrébb egy katona feje és néhány végtag. Nagyapa elesett, úgy tett, mintha meglőtték volna, aztán belebújt a lóba. Szép nagy ló volt, frissen döglött, és még forró volt a bele. Jó sok kolbászt lehetett volna beletölteni, de most az volt a fontos, hogy elrejtett és melegített. Mire ráfagyott volna a dög, átment fölöttük a front, hazaballagott. Néhány hónap múlva pont a kanálisnál húzták meg a magyar–román határt, egy kilométeres körzetben mindent eldózeroltak. A tanya a román oldalon kilencszáz méterre volt tőle. Hát ezért nem láthattam az őrbódé alól. Később nagyapa lovas kocsin egy teknő alatt csempészte át Ugyibugyit. Két év múlva megszületett az apám.

Milyen furcsa, gondoltam ott a szülőszoba előtt.

Egy villamos és egy döglött ló miatt vagyok.

Mi a szép.

Egy sárga villamos és egy döglött ló találkozása a szülőasztalon.

A Homok utca volt az első otthonom, és az volt az első otthon, amit örökre ott akartam hagyni.

Ott történt meg az első világ­bamenésem.

Három éves voltam.

Az anyarúzs miatt mentem világgá.

Az anyarúzs nagyanyáméknál a nagyszekrényben, a felső fiókban volt, és amikor véletlenül magamra maradtam, akkor elcsentem az anyarúzst, és rajzoltam vele a falra, már ameddig felértem.

Kerek erdőt rajzoltam.

Mindig kerek erdőt rajzoltam, szép piros kerek erdőt.

Zöldet nem tudtam, akkor még nem voltak divatban ezek a mai divatos rúzsok.

Szóval kerek erdőt rúzsoztam a falra, már az egész lakás kerek erdővel volt tele, nemcsak a fal, a hajópadló, meg a nagy cserépkályha is a belső szobában, egyedül ott volt fűtés, így utólag mondhatnám, hogy zöldövezetben laktunk, vagyis hát pirosban.

És akkor egy nap eltűnt az anyarúzs. Eldugták előlem.

Nincs több kerek erdő, mondta anya és nagymama. Ki kell festetni a lakást. Tudod, mennyibe kerül az a festetetés, kérdezték. Húszezer ötvenfilléres fagyi. Azt hogy mennyi a húszezer, azt nem tudtam, biztos sok lehet, az ötvenfilléres fagyit viszont szerettem, a Zöldikénél néha két gombócot is kaptam, de nem értettem, mi köze van a kerek erdőimnek a csokifagyihoz.

Jó, mondtam, akkor világgá megyek.

Menjél kisfiam, mondta nagyanyám, sütök neked pogácsát. Úgy illik világgá menni. És sütött. Amikor kisült a pogácsa becsomagolták egy batyuba, raktak mellé egy üveg bambit is, a töpörtyűs pogácsára jól csúszik, mondta nagymama, ki tudja, hogy ott a világvégén van-e csatos bambi, seprűnyél is került, arra kötötték a batyut, kaptam puszit is, na menjél kisfiam, jó utat, mondták. És becsukódott mögöttem a hatalmas tölgyfa kapu.

Álltam az utcán és döntenem kellett, balra menjek vagy jobbra. Balra mentem. Vígan ringatózott a batyu a bot végén, szabad voltam, igaz hogy nem volt anyarúzsom. A sarkon ott ült Néni néni a hokedlijén, és almát árult. Néni néni mindig a háza előtt ült és almát árult, vagy körtét, vagy diót, vagy valamit.

Hová mész kisfiam, kérdezte.

Világgá, mondtam büszkén.

Adok egy almát, mondta, jó lesz az útra.