Ficsku Pál: Az ismeretlen borivó és a Tehéntánc tető

Tokajban voltam, a Tokaji írótáborban, alapvetően nem az irodalom vonzott oda, hanem az ismeretlen emberek. Az utóbbi másfél évben nagyon sokat voltam egyedül. Már két napja nem tudtam aludni. Két nagyon jó emberrel kerültem egy szobába, egy dunaszerdahelyi nyugdíjas tanárral és egy budapesti reumatológus orvossal. Sajnos, amióta elhagyott a feleségem, nem tudok senkivel egy szobában aludni, csak az ikreimmel. De amúgy senkivel. Hiányzik a hajnali asszonyszuszogás, az önkéntelen ölelés, a női álom lehelete. Felváltva horkoltak újdonsült ismerőseim, kint néha szunnyogott, néha verte az ablakot az eső. Vártam a hajnalt, hogy lemehessek a Bodrog-partra, és igyak egy kortyot apám emlékére.

Szeretem érezni, ahogy ébred egy város, egy falu. Ahogy szivárognak elő a házakból az emberek, először a kutyasétáltató nyugdíjasok, aztán a munkába siető emberek vagy a kocsmába ténfergők, ahogy az iskolatáskát cipelő gyerekek kullognak a mobilokat nyomkodó anyjuk vagy apjuk mögött. Szeretem érezni az ébredő életszagot. Hajnal fél öt volt, felöltöztem, kimentem a panzióból Tokaj főutcájára. A panzió előtt ott árválkodott a tejautomata. Sokféle automatát láttam már, kávé-, kóla-, jegy-, szendvicsautomatát, Miskolctapolcán a büfésoron van egy tangabugyi-automata is, de tejautomatát még nem láttam sehol. Képzeljenek el egy utcán álló gépet, ahol friss, hígítatlan tehéntejet lehet venni. Nincs tartósítószer, nincs vizezés, naponta friss tej van, egy liter száznyolcvan forint. Tejérzékeny vagyok, utoljára anyatejet ittam, apám is az volt, úgyhogy nem vettem tejet. Nagy eső volt, a kutyákat is elaltathatta, mert egyetlen kutyasétáltatót se láttam. Álltam az üres utcán, hol a francba vegyek bort? Aztán elkezdtek szállingózni a férfiak. Egyedül, csüggedten, magányosan. Nem munkába siettem. Köszöntem az egyik férfinak,és megkérdeztem, hogy oda. Oda, válaszolta. Nem kérdezte, hogy hova, csak annyit mondott, hogy oda. Nem állt meg a tejautomatánál, úgyhogy gondoltam, mi az az oda.

Tokajban csak egy presszó van. Van megannyi borozó, weinstube, pub, de presszó csak egy van. Mint megtudtam, ez a Mami presszója. Oda tartott minden férfi. Követtem őket. Voltam már sok országban sok vendéglátóipari egységben, de ilyen nyitva tartást még nem láttam. Reggel ötkor nyitott Mami fél nyolcig, akkor hazament reggelit készíteni, kilenctől délig megint lehetett borozni, aztán hazament ebédre, fél kettőtől meg újranyitott. Hogy mikor vacsoráztak az unokák, nem tudom. Egy félliteres palackot megtöltettem száraz furminttal, és elindultam apámra inni.

Tavaly találtam egy padot a Bodrog és a Tisza összefolyásánál. Odajártam olvasni, írni, gondolkodni. Csodálatos látvány, ahogy a gyorsfolyású Bodrog belefolyik a méltóságos Tiszába. Belezúdul, de a Tisza elnyeli, egy darabig visszafolyik, aztán megint elindul, és kibékülve tovább hömpölyög, le Titelig, ahol egyesül a Dunával, aztán édes vizükkel belehalnak a sós Fekete-tengerbe. Olyan ez, mintha a cívódó kisgyereket magához ölelné az édesanyja, a gyerek ellenkezne, aztán megadja magát, és végül megint odabújik. Azon a padon mindig olyan érzésem volt, hogy a magyar kultúra bölcsőjében ringatom magam. A Bodrog és a Tisza összefolyása között fekszik a Bodrogköz. Kevesen tudják, hogy a honfoglaláskor itt volt az első fejedelmi szálláshelyünk, innen indultak el kalandozni a magyarok, itt készültek azok a nyilak, amelyektől még a Jóisten se mentette meg Európát. És Tokajtól nincs messze Gönc, ahol Károli Gáspár lefordította a Bibliát, és itt van Széphalom, ahol egy Kazinczy Ferenc nevű ember elindította a nyelvújítást, és itt van Prügy is, ahol a kis Móricz Zsiga megtanulta a betűvetést. Tavaly, amikor ültem a padon, egyszer csak két fekete rigó kezdett el játszadozni egymással. A nyelvújítás jutott eszembe, Kazinczyék pályázatot írtak ki szavak magyarosítására, szépítésére. Ugyan nem iskolai tananyag, de egy furcsa esetet leírnék. A fülemüle nem tetszett Kazinczyéknak. Ok, hogy a madárnak van füle, de mi az a müle? Végül a nyertes a „dalabáj” lett. Szerencse, hogy nem volt akkor még netes szavazás, úgyhogy maradt a fülemüle. Ültem a padomon, néztem a rigókat, és daloltam magamban, dalabáj, dalabáj.
Sétálgattam a padom felé, de a sors átrendezte a napomat. A híd lábánál levő halászcsárda falán egy bronz domborműre lettem figyelmes. Eddig még nem láttam. „Az ismeretlen borivó” emlékére állították. Egy kalapja alá bújó arc nézett rám, kezében tartva poharát. Ismeretlen borivó embert már láttam hajnalban, a presszóban levő emberek közül egyet se ismertem. Kicsit továbbmentem, ott meg egy nagy várostérkép volt. Kerestem, hogy hol lehetek, és akkor megláttam az előttem levő domb nevét: Tehéntánc tető. Álltam ott az Ismeretlen borivó mellett és a Tehéntánc tető alatt, és vibrált az agyam, mint amikor titkok nyomába eredek.

Régen a bivalyok és lovak mellett tehenek is vontatták fel a hegyre, a dűlők közé a szekereket. A legenda szerint egyszer elengedték őket, azok meg megitták a hordókban levő erjedő mustot, és úgy berúgtak, hogy három napig táncoltak éjjel-nappal. Innen a neve. Ezt már a Mami mondta, visszamentem a presszóba, gondoltam, ha valaki tudja a tokaji legendáriumot, az ő lehet. Reggel fél nyolc lett, záróra.

Ittam egyet Lajos nap alkalmából, aztán végre visszasétáltam a padomhoz. Nem volt senki a Bodrog-parton, azt gondoltam, én vagyok az ismeretlen borivó, és megpróbáltam eljárni a tehéntáncot.