Ficsku Pál: Tündöklő avasi gyopár

Ha ezerkilencszáztizennégy november elsején Herrman Samu, a Miskolczi Estilap fiatal újságírója tudta volna, hogy aznap nem a kakastaréjról, a császárvirágról és a szépsége ellenére pejoratívan használt mákvirágról fog írni, és aznap nem fogja fülébe suttogni titkos találkozóhelyükön szerelme választottjának, Gombkötő Aliznak, a Tündöklő avasi gyopár című hozzá írt versét, hanem leszakadt kezekről, lábakról, vért hányó katonákról, kiképzetlen katonákról, délceg, hadban sosemvolt tisztekről, a háború sosemképzelt nyomoráról fog írni a Miskolci Tizeshonvéd Gyalogezred haditudósítójaként Galíciából a Hadisajtó-szállás védettségében, a néhány hete még Aliztól kapott, de István uram által küldött fanyar avasi bort szopogatva, és az otthoni újságban csak annyi jelenik meg, hogy csapataink hősiesen harcban állnak, veszteségünk minimális, a hangulat jó, a Vezérkar azt üzeni: Karácsonyra otthon leszünk! Ha tudta volna, hogy a november elsejét Galíciában tölti, akkor nem írja a június elsején este megjelenő lapszámba, hogy, „közeleg a nyár, alig van már hír a vidéken. Nem történik semmi. Ami történik is, zárt ajtók mögött történik, arról meg nem szerezhet tudomást a sajtó.” Nem, akkor nem írta volna, hogy nem történik semmi. Főleg, ha tudta volna, hogy a zárt ajtók mögött mik történnek.
No, hallod-e, te Samu! Hát szerintem anyád se azért szült, hogy, ha megtanulsz majd írni, akkor holmi virágokról írdogálj. Júniusban novemberi, tavaszi gólyahírről, amit Kubik Béla állít ki. És mi van, ha addigra nem józanodik ki az öreg? Meg avasi gyopárról? Hát, hol van itt avasi gyopár? Ha csak nem az öreg Ketyeró az, mutatott a sarokban ülő férfira, aki, amolyan mindenesként dolgozott a bormérésben, ha kellett kiszolgált, ha kellett, a pincéből hozta kancsókkal a finom nedűt. Kopasz is. Gyopár is, mondta Kiss István, a tulajdonos, akit mindenki csak Pistabácsinak szólított, csak a néha idetévedő Hatóságok, vagy a Kisavas szépségét felfedezni vágyó véletlenül betévedt idegenek hívták Kiss Úrnak.
„Kiss István bormérése” a Kisavas egy aránylag eldugott részén volt, aki akart, ide talált, aki nem kereste, nem találta. Kicsi, emeletes borház volt, bent a kármentő, néhány asztallal, télire. Kint, a dűlőre nyíló teraszon hat asztal, rácsos székekkel. Hátul a pince, jó húsz méter hosszú, az első részén, két hosszú tölgyfaasztal, paddokkal, szombat és vasárnaponként lacipecsenye és halestély Rácz Aladár élő cigányzenéjével. Az emeleten két szoba és egy másik terasz. Az egyik szobában lakott Kiss uram a feleségével, a másik, hát a másik pedig, amolyan…no, amolyan titkos találkahelyként szolgált. Meg kell adni, mindenkinek, ami kell. A Császárnak, ami a Császáré. A Királynak, ami a Királyé. Nekünk meg, ami nekünk kell, szokta mondani jókedvében Pistabácsi, aminek a vendégek igen örültek, mert ilyenkor a gazda fizetett egy kört.      

„November 1-től 9-ig országos virág-, gyümölcs- és borkiállítás lesz Miskolczon…Miskolczról már most is annyian neveztek be virágokat a kiállításra, hogy el se hinné az ember. A főispán íriszeket állít ki. Az alispán rózsát. Kubik Béla tavaszi gólyahírt. Horváth Károly mákvirágokat. Fehér Ödön császárszakállt. Szűcs Sándor havasi gyopárt. Vizi István vizi liliomot. Sándor János kakastaréjt. Hubert János délig nyitót. Papp István avasi gyopárt. Pfllellegh Imre doktor penészvirágot. És Isten tudja, hányféle változatát a virágoknak.”

A borkimérés tulajdonosa az aznap megjelent újságból olvasta Samu rövid kis írását. Napi tárcaíró volt a fiatalember, „Napról napra” címmel jegyezte a cikkeit. Az élet apró dolgairól írt, többnyire érdekeseket, szépeket. Ahhoz, hogy vágyai megvalósuljanak, politikai cikkeket is írhasson, esetleg parlamenti tudósító legyen Pesten, még túl fiatal volt, a zárt ajtók titkai még nem tárulhattak fel előtte. Az élet apró kis dolgaiból azonban sok mindenre lehetett következtetni.

Pistabácsi! – mondanék én magának valamit, hajolt át a kis kármentőn Herrman Samu. Odahajolt az öreghez, mélyen a szemébe nézett, mint aki tényleg nagyon fontos, talán életbe vágó dolgot szeretne közölni.

Háború lesz! Meglátja, még az idén háború lesz. Bizton tudom.

Az öreg hátrahőkölt. Kora délután volt még, Samu nem ihatott annyit, hogy ilyen bolondságokat beszéljen, amúgy se volt nagy italos.

Honnan veszed ezt, fiam? – kérdezte.

Aliztól – felelte a fiú.

Aranyos hölgy Aliz kisasszony, az apja rendes vendégem volt valamikor, de honnan tudhatná egy kis fruska, hogy háború lesz? Mostanában ilyenekről beszélnek a fiatal, sportos hölgyek? Madár se látott már errefelé emberemlékezet óta háborút. Fiam! Ma már ne igyál többet. Menj haza, és inkább írogass az avasi gyopárról.

Pedig tényleg úgy történt, ahogy az újságíró a borárusnak mondta. Aliztól hallott egy különös, sőt meglepő hírt. Több ezer gombot rendeltek édesapjától, Gombkötő Jánostól, ami igencsak nehéz feladat elé állította a mestert. Nevéből adódóan igazi gombkötő família volt az övék, az apja, a nagyapja, emberemlékezet óta mindenki gombkötéssel foglalkozott. Volt egy kis üzletük a Sötét kapu mellett, az üzlethez egy kis műhely is tartozott. Tisztességesen megéltek belőle, Aliznak is meglesz a hozománya, mert az udvarlójára, a jószándékú, kedves és csinos udvarlójára, Samura nem biztos, hogy számíthat. Még ha valamilyen ágú rokonának számít a híres tudós és politikus is. És akkor most itt volt ez a nagy megrendelés, tízezer gomb. Honnan vegyen embert hozzá. A fiatalok már nem szeretnek dolgozni. Elveszett generáció az övéké. Csak a sport, ez az új őrület, a futball érdekli őket. Alig négy éve alakult meg a futball-club és már vasárnap délelőtt alig lehet a misén fiatalembert találni, mindenki csak arra a meccsre kíváncsi. Honnan keressen most annyi, ha nem is mestert, de inast? Nagy lehetőség a gazdagságra, de nagy esély a szégyenre és a bukásra is.

Herrman Samu már két éve udvarolt Aliznak, a szüleik is összeismerkedtek. Gyűrűt ugyan még nem, de apró csókokat már váltottak a pincék, borkimérések, mulatók fölötti árnyas lugasokban. Egyik ilyen találkájukon említette meg Aliz, hogy Apuska hatalmas megrendelést kapott, nem tudja, honnan, de több ezer gombról van szó, még sárga rézgombokról is, ami furcsa, mert rezet nem lehet önteni a Gombkötő műhelyben. Esetleg…esetleg…dadogott a kis hölgy. Mitesleg? – kérdezte a fiú. Esetleg, ha beállna segíteni erre a nagy munkára. Apuska félelmében rendelt egy gombkötő gépsort is Prágából, hitelből. Kint is vannak most a Polgármesterrel Csehországban. Az meg új járványkórházat akar sürgősen építeni. Pedig, mire felépül az új kórház,talán már el is múlik a kanyarójárvány. Persze lehet még jövőre is. Gondolja meg, Samu, még talán az esélyünket is javítaná. Ha látná Apuska, hogy Ön szorgos is, nem csak írni tud…Csitt, felelte a férfi, és, ahogy a csókot hívták titokban, finoman begombolta a lány száját.

Miután tisztes időben hazakísérte Alizt, elindult vissza fel a Borhegynek, átgondolni a dolgokat. Szerette esténként belevetni magát a macskaköves kis utcákba, a meredek lépcsőkbe, hallgatni a kiszűrődő cigányzenét, visszanézni a gázlámpáktól fénylő városra. Langy májusi este volt. Kért egy meszely bort az Öregtől. Különös összefüggéseket talált. Ki rendelhet több ezer ugyanolyan egyszerű és fényes gombot? Minek kell cseh hitel egy új járványkórházra? Minden évben meghal több tucat csecsemő meg gyermek kanyaróban, torokgyíkban, ez az élet rendje. Kinek kell itt járványkórház? Kért még egy meszely borocskát. Katonák, háború, halottak, járvány, leszakadt gombok …talán a jövőbe lát? Reszketve tántorgott haza.