Európa nem csendesül

Tőzsér Árpád új kötete mind nyelvi, mind poétikai, mind pedig műfaji szempontból egyedi vállalkozást jelent a költő pályáján. Bár a téma – Europé mítoszából kiindulva az európai történet szétírása – a történelem, az idő, a kulturális, közösségi és egyéni önazonosság kérdéséhez, azaz az életmű egészét meghatározó problematikához illeszkedik, a nyelv és forma bizonyos értelemben ellenszegül a Tőzsér-lírára jellemző poetizáltságnak. A tizennégy sorból álló, vizuális formájukban négyzetre emlékeztető darabok (az alcím szerint „nem-versek”, a szerzői fülszöveg szerint mandalaszerű „prózaszonettek”) behatárolt terjedelme, sortörései, rímtelesége szándékoltan akadályozza a líraként való olvasást.

A szövegek többségének megformáltsága egyrészt a mítoszok, másrészt a történelemkönyvek, harmadrészt egyes magánszövegek (mint a feljegyzés vagy a vázlat) narratív megoldásaira, retorikájára utal, másik részük a mitológia vagy a történelem személyiségeinek maszkjában szól az eseményekről. Egy-egy „nem-vers” a mitológia vagy az európai történelem egyes mozzanatait villantja fel, amelyhez analogikusan egy másik – mitológiai vagy történeti, múltbeli vagy kortárs – elemet kapcsol. Az analógia – mint a szonettmandala centrális fókusza – a mítosz tapasztalatát eti­kai, történet- és morálfilozófiai, társadalomkritikai összefüggésekbe rendezi, így az egyesről az általánosra, az egyéniről a globálisra helyezi a hangsúlyt. A kiemelt motívumok láncolata Europé és Európa történetét egy közös szálra felfűzhető folyamatként teszi elgondolhatóvá, és a genezistől a vég lehetősége felé, az aktív, cselekvő, történelmet megélő és formáló ember lehetséges eltűnéséig vezeti.

A fülszöveg Robert Lowell Történelem című verseskötetét nevezi meg előzményként, Tőzsér könyvének szemlélete azonban illeszkedik Francis Fukuyama A történelem vége és az utolsó ember című munkájához is, ahol a történelem dinamizmusát a tudás, a technikai fejlődés jelenléte biztosítja, amely egyrészt az ember vágyainak, kényelmének teljesítését (a gazdasági innovációt), másrészt a közösségek és benne az ember védelmét (a háború eshetőségével való szembenézés lehetőségét) biztosítja. Az eredettörténetet újraíró, Zeusz három ajándéka című szövegben a hatalom, a javak és a tudás hármassága a mitológiai motívumok kortárs párhuzamával teremtődik meg. Europé az őt elrabló Zeusztól Taloszt, a bronzembert kapja ajándékba (mint védelmezőt), egy vadászkutyát (amely mindig eléri a zsákmányt), valamint egy gerelyt (amely mindig célba ér), azaz: „Tankot, anyagbeszerző furgont, s ön- / magát célra irányító rakétát, mondanánk ma. S / honnan a mára mesterséges intelligenciává »ne- / mesedett« európai fortély, ráció? Ez Europénak / sajátja volt, a kalmár Föníciából hozta magával.” (8.) A Hold-euró (9.) pedig asszociatív módon illeszti egymás mellé a mitológia („hold-arcú királylány”), a történelem-kultúrtörténet (Európa mint földrész), valamint a társadalomtörténet (a közös európai pénznem) kontextusait.

Ez a logika – a mítosz és a múlt elemeinek átfordítása a mai társadalom működési mechanizmusait leíró rendszerbe – jellemzi a kötet darabjainak mindegyikét, így Európa története a hatalmi harcok, a presztízsért és anyagi javakért való küzdelmek sorozataként tűnik fel. A thébai mondakör, Athén és Spárta, a „harminc zsarnok”, Trója pusztulása, Caesar hódításai, a kereszténység, a reformáció, a török uralom, a világháborúk, az atombomba, valamint a tudásszerkezeteknek a változása (Palamédésztől Püthagoraszon és Szókratészen, a világvallásokon át a Nietzsche, Darwin és Bismarck nevével kódolható világ- és létértelmezésig) párhuzamos fejlődési folyamat, amelyben az ember mint vággyal (a platóni „thümosz” minőségével kapcsolatba hozható „fölindulásokkal” [11.]) teli és gondolkodó (a tudását a célok elérése érdekében felhasználó) lény tűnik fel, így válik aktív részesévé a világtörténelemnek. A szerepversek ezt a cselekvő attitűdöt érzékeltetik: például a Iuvenalis, Tiziano vagy Palamédész maszkjából megszólaló szövegek az emberi döntéshelyzetekre és életstratégiákra (beleértve a hivatás kódjait is) reagálnak, az Europé-Európa szemszögéből vázolt teheráni és jaltai konferencia három szereplője, Churchill, Roosevelt és Sztálin pedig egyszerre tűnik fel esendő emberként és a történelemben ciklikusan visszatérő, a társadalmi fejlődést motiváló hatalom megtestesítőjeként. Tőzsér Európájának történetét ugyanis a hadvezérek és a tudósok, művészek együttesen alakítják, teszik értelmezhetővé: „a forradalom- / hoz kell egy király s néhány fanatikus költő à la Petőfi vagy Lamartine.” (41.)

A kötet záróversei intertextuális utalások játékba hozásával a globalizációs, civilizációs szorongásra reflektálnak, amely a környezet kihasználásával, a kultúra fogyasztói társadalomban bekövetkező funkcióváltásával van összefüggésben. A Csodás kékség 2021 Nietzsche-, Kant- és Hölderlin-allúziók segítségével szól az iskolai erőszak morális kérdéseiről, az annak keretet adó modern világról. A Hold-romantika vége Michel Deguy versét (amely koponyaként láttatja a Holdat), valamint a Holdra szállás aktusát, az égitestnek a tudomány tárgyaként való megjelenését játékba hozva a Hold (és ezzel együtt Europé) mítoszának, poétikájának felszámolását jelenti be. Az Europé földjéből Átok földje pedig T. S. Eliot műve és a Parsifal-motívum nyomán olyan világot vizionál, amelyben a technikai fejlődés (a kőbaltától a gombafelhőig) a társadalmak és a természet arculatának átrendeződését, illetve magának a tudásnak, a Szent Grálnak a feledését is eredményezi.

Tőzsér Árpád új kötetében olyan (nyelvi) világot teremt, amely egyszerre távolítja el és vonzza be olvasóját. A mítosz és a történelmi események centrikusan, egyre táguló keresztmetszetben feltáruló mintázata nemcsak Európa jövőjének, az európaiság fogalmának, hanem Tőzsér költészetének újraértelmezésére is késztet.

Tőzsér Árpád: Europé földje – Nem-versek Európáról
Madách Egyesület, Pozsony, 2024, 56 oldal