Budától Világosig: mi történt a magyar szabadságharc utolsó heteiben?

A két koronás fő megállapodása értelmében június folyamán mintegy 200 000 orosz katona lépte át a magyar határt, ami megpecsételte a szabadságharc sorsát. Bár az erőviszonyokat nézve a győzelemre nem volt esély, a küzdelem még közel két hónapig folyt a kedvezőbb feltételekért. Írásomban a magyar szabadságharc utolsó heteit kívánom bemutatni az orosz intervenció megindulásától a világosi fegyverletételig.

Az orosz fenyegetés

Az „északi kolosszus”-tól, vagyis Oroszországtól való félelem a 18. század óta jelen volt a magyar politikai közgondolkozásban és szellemi életben. A sokkot Lengyelország akkori lerohanása és államiságának megszüntetése váltotta ki, amiben az oroszok vezető szerepet játszottak. Bár emiatt a reformkorban sokak szeme előtt a nemzethalál víziója is ott lebegett, Magyarországot a Habsburg Monarchia részeként ilyen veszély akkoriban nem fenyegette. A cár ugyanis maximálisan tiszteletben tartotta uralkodótársa birodalmát, bár szükség esetén természetesen kész volt a segítségnyújtásra.

1848 júliusában a szomszédos román fejedelemségeket cári csapatok szállták meg, amivel Oroszország immár de facto is a szomszédunk lett. Ezzel komolyan megnőtt a veszélye annak, hogy a Béccsel való viszony további romlása esetén beavatkoznak, ami 1849 januárjában be is következett. A magyar katonai sikerek miatt az Erdélyben harcoló császári hadak parancsnoka a segítségüket kérte, ám Bemnek áprilisra sikerült kiűznie az oroszokat az országból.

A magyar katonai sikerek hatására Bécsben megértették, hogy szükség van a cár segítségére. Ez komoly presztízsveszteséget jelentett az udvar számára, de a kedvezőtlen hadi helyzet miatt a lépést már nem lehetett tovább halogatni. A tárgyalások március végén, hetekkel a magyar függetlenségi nyilatkozat előtt megkezdődtek. A megállapodás azonban nem volt elég, a cár ahhoz is ragaszkodott, hogy Ferenc József személyesen kérjen tőle segítséget, így került sor a varsói találkozóra. Bár a közhiedelemmel ellentétben ennek során a fiatal uralkodó nem csókolt kezet Miklósnak, de az orosz cár kérése már önmagában is rendkívül nagy megaláztatást jelentett a számára.

I. Miklós ezt követően 200 000 embert küldött egy tapasztalt hadvezér, Ivan Fjodorovics Paszkevics tábornagy vezetésével, mert nem bízott a tehetetlen osztrák generálisokban. A beavatkozás hadászati szempontból eldöntötte a magyar szabadságharc sorsát, hiszen a mindössze 160 000 fős honvédsereg ellen 370 000 császári és cári katona vonult fel. A diplomácia maradt az utolsó esély.

Diplomáciai kísérletek

Miután 1849 áprilisában kimondták a Habsburgok trónfosztását, a független magyar államot egyetlen európai nagyhatalom sem ismerte el, az országot változatlanul a Habsburg Birodalom egyik tartományának tekintették. Az egységes Ausztriában ugyanis az orosz terjeszkedés elleni védőbástyát látták, erre a szerepre az önálló Magyarország nem lett volna képes. Emiatt a nagyhatalmak egyike sem emelte fel a szavát az intervenció ellen, álláspontjukat pedig Palmerston angol külügyminiszter úgy fogalmazta meg, hogy a magyaroknak „talán igazuk van, de végezzenek velük gyorsan”.

Magyar részről arra is volt kísérlet, hogy egy európai dinasztiából származó uralkodót ültessenek az ország trónjára, ami szintén meghozhatta volna a diplomáciai elismerést. Ennek során szóba került az angol uralkodócsalád, egy kiterjedt rokonsággal bíró német herceg, sőt még a cár egyik rokona is, de a válasz minden esetben elutasító volt.

1849 júliusára az angol álláspont módosult, és diplomatáik megkezdték a közvetítést a szembenálló felek között. A közvélemény növekvő szimpátiája mellett persze az is közrejátszott, hogy a magyarok tönkreverésével „Ausztria saját jobbkezét zúzza széjjel”, vagyis túlságosan meggyengül és nem lesz képes a feladatát ellátni. De a közvetítési szándékhoz megfelelő katonai sikerekre is szükség volt, ami a tárgyalóasztalnál valamiféle nyomatékot adhat a magyar álláspontnak…

A nyári hadjárat

Június közepén megjelentek az első orosz csapatok a Kárpát-medencében. Görgei ekkor egy olyan haditervet terjesztett a minisztertanács elé, hogy a hatalmas túlerő miatt elsőként a császáriakat támadják meg, és még az oroszok megérkezése előtt győzzék le őket. Ennek megfelelőn a magyar fősereget Komáromnál vonták össze, ami katonailag ideális helyszínnek bizonyult, hiszen ez volt a birodalom legerősebb erődrendszere, a környék magyar lakossága a szabadságharc mellett állt, a Szolnok–Vác vasútvonal pedig jelentősen meggyorsította a csapatmozgásokat. A terv azzal számolt, hogy egy másik sereg eközben Bem vezetésével a Délvidéken és a Tiszánál tevékenykedik, hogy megossza az ellenséges erőket. Sajnos ezt a tervet három nappal később a minisztertanács egy lengyel tábornok, Henryk Dembiński javaslatára módosította, és a csapatok összevonását Szegednél rendelte el, míg Görgeit leváltotta főparancsnoki tisztéből. A változtatás sok tekintetben hibás döntés volt, hiszen ezzel az ország legnagyobb részét feladták, a szegedi erődrendszer nem volt alkalmas a megfelelő védekezésre, az ide érkező csapatoknak ezt a távolságot gyalog, harc közben kellett megtenniük, az ellenséges erőket pedig szinte ösztönözték az egyesülésre.

Július elején fel kellett adni a fővárost, a kormányzat Szegedre települt át, majd a hónap végén az alkalmatlanságát már többször is bizonyító Dembiński lett a főparancsnok. A tábornok augusztus elején harc nélkül feladta a Szeged környéki sáncrendszert, majd kétbalkezes hadvezetésével Szőregnél még egy csatát is vesztett, amivel katonáit sikerült teljesen demoralizálnia. A kormány ekkor utasította, hogy Arad felé vonuljon vissza és ott egyesüljön Görgei seregével, hogy az osztrákokat még a lassan vonuló oroszok megérkezése előtt le tudják győzni. Dembiński azonban inkább az ellenséges kézen levő Temesvár felé indult, ahonnan könnyebb volt elmenekülni az országból.

Augusztus 9-én megérkezett a fővezérré kinevezett Bem, aki Erdélyben két hónapon át feltartóztatta a benyomuló oroszokat, de a harcokban teljesen felmorzsolódott a serege. Bem átvette a parancsnokságot, és Temesvárnál csatát kezdett, hogy egy győztes ütközettel javítson emberei harci morálján. A kétszeres túlerőben lévő magyar sereg támadása jól indult, de csata közben hirtelen elfogyott a lőszer, mert Dembiński elfelejtette közölni, hogy a tartalék muníciót már előre küldte. Harc közben Bem is megsérült, a vezér nélkül maradt had pedig széthullott, így a két fősereg aradi egyesülése meghiúsult.

Görgei eközben jóval eredményesebben tevékenykedett. Serege a nyár folyamán egy jó hónapig a Győr és Komárom közötti térségben harcolt. Sajnos a tábornok július elején életveszélyes fejsebet kapott, így megfelelő irányítás nélkül az osztrákok legyőzése nem sikerült. A hónap közepén félig gyógyultan, ájulásoktól gyötörten lóra ült, hogy a kapott parancsnak megfelelően a kijelölt gyülekezési helyre vezesse seregét. Komáromból indulva, a Vác–Losonc–Rimaszombat–Miskolc–Tokaj útvonalon haladva alig egy hónap alatt sikeresen eljutott Aradra. Útja során az ellenséges orosz seregtestek között manőverezve több győztes ütközetet vívott, amivel három hétre megállította az előrenyomulásukat. Merész hadműveleteivel a cár csodálatát is kivívta, aki levelezésében Napóleonhoz hasonlította.

Felgyorsult végnapok

Görgei augusztus 9-én ért Aradra, de nem találta ott a sereg másik felét, hiszen az éppen akkor szenvedett döntő vereséget Temesvárnál. A hír hatására Kossuth és a Szemere-kormány lemondott, Görgeit pedig diktátornak nevezték ki. Ekkor már csak az ő serege volt harcképes, de ennek közel húsz százaléka újoncokból állt, a lőszerhiány miatt pedig mindössze másfél töltény jutott egy főre. A to­vábbi ellenállást mindenki értelmetlennek tartotta, így a haditanács augusztus 11-én a feltétel nélküli megadás mellett döntött. Görgei ezalatt távozott, hogy jelenlétével ne befolyásolja őket. Az egyetlen kikötésük az volt, hogy a fegyverletételre az oroszok, nem pedig az osztrákok előtt kerüljön sor. Ez egyértelműen jelezte, hogy a magyar szabadságharc nem elbukott, hanem egy harmadik ország túlereje győzte le.

A fegyverletételre Világos mellett, a szőllősi mezőn került sor augusztus 13-án reggel. Előtte több egység is megsemmisítette a zászlaját, hogy ne kerüljön az ellenség kezébe, mások darabokra vágták és elosztották maguk között. Görgei pedig a lovára borult és elsírta magát. A fogságba esett honvédekkel az oroszok lovagiasan bántak, de pár nap után átadták őket a bosszúszomjas osztrákoknak, a megtorlás pedig rövidesen megkezdődött.

A magyar politikai és katonai elit több-kevesebb sikerrel próbálta kihasználni a rendelkezésére álló lehetőségeket 1849 tavaszán, majd nyarán. Diplomáciai téren az erőfeszítéseik valóban hoztak bizonyos eredményeket, hiszen a kor legerősebb hatalma, Anglia is módosította korábbi álláspontját, és igyekezett a szembenálló feleket valamiféle kiegyezésre bírni. Katonai téren viszont csaknem teljes volt a kudarc. Ebben az erőviszonyokon túl az emberi tényező, főként Dembiński katasztrofális hibái is nagyban közrejátszottak, pedig 1849 nyarán a tavaszi hadjárathoz hasonló katonai sikerekre lett volna szükség. Enélkül ugyanis hiába volt az angol közvetítési szándék, az osztrákok a honvédsereg folyamatos kudarcait látva elzárkóztak az engedményektől, így például elmaradt az amnesztia, az alapvető ellentétek feloldására pedig még további 18 évet kellett várni.

Vesztróczy Zsolt