Beszédes csemegék – ollózva és keverve

Interjúkötetből manapság nincs hiány a könyvpiacon, sok beszélgetős műsor, podcast is készül, de ezek hús-vér, élő emberekkel foglalkoznak. Ezzel szemben a tárgyalt kötet főszereplői életük nagy részét a 19. században élték le. A tizenöt megszólaló között – a férfiak „uralta” korra jellemző módon – csak két hölggyel találkozni: Jászai Marival és Damjanich Jánosnéval. Nyilván ettől több kor- és asszonytársuk is kiérdemelte volna, hogy bekerüljön a válogatásba, de velük, gondolom, nem készült interjú (vagy még felfedezésre vár).

Számszerűsítve: egy-egy beszélgetést olvashatunk Arany Jánossal, Bem Józseffel, Benczúr Gyulával, Görgei Artúrral, Jókai Mórral és a sokoldalú (sportember, dzsidáskapitány, lapszerkesztő stb.) Szekrényessy Kálmánnal, kettő-kettőt id. Andrássy Gyulával, Damjanich Jánosnéval, Jászai Marival, Lehár Ferenccel, Liszt Ferenccel és Munkácsy Mihállyal, hármat Tisza Kálmánnal, négyet-négyet Kossuth Lajossal és Mikszáth Kálmánnal.

Ezek az interjúk tehát jóval a tévé és az internet megjelenése előtt készültek, egy olyan világban, amelyben egyedüli forrásként – a bizonytalan hírértékű, és a legmagasabb köröktől az utolsó falusi kis viskóig forgó szaftos szóbeli pletykák mellett – a nyomtatott sajtó szolgált. Éppen ezért a 19. század emberét hihetetlen mértékű kíváncsiság és híréhség jellemezte. Ezt az igényt igyekeztek kielégíteni az újságírók (és az újságba írók), hiszen a jó interjú „…az olvasót – mintegy harmadik szereplőként – bevonja két ember találkozásába, miközben információk gazdagságával látja el, nem mellesleg egy korszak képét is felrajzolja”, és azt is bemutatja, milyen környezetben él és dolgozik, milyen testi-lelki állapotban van az interjúalany.

A kötet a legtöbb személyiség esetében hatalmas és tartalmas, nagy ívű életpályákat mutat be, ennek ellenére, roppant szimpatikus módon, nem várja el, hogy az olvasó halálos csendben és mély áhítattal közelítsen egyik vagy másik portréhoz: „Olvasson ráérősen! Lapozzon szabadon!” A könyv más tekintetben is formabontó, ami mindenképpen a javára válik. Izgalmas felfedezésekre, rácsodálkozásokra ad okot és lehetőséget, hogy a hírességeket nem ábécé- vagy időrend, foglalkozás, tevékenység szerint csoportosították, hanem aszerint, hogy közülük ki kivel élt, állt valamiféle „interakcióban”. „Nyomozzon tehát, és találjon kapcsolatokat a kötet szereplői közt – akkor is, ha a könyv lapjain messzebbre kerültek egymástól” – hangzik a szerkesztői biztatás. Szót fogadtam: szerintem id. Andrássy Gyula az, aki a legtöbb könyvbeli kortárssal hozható kapcsolatba. Meglehet, hogy ő volt Jókai Mór fogadott unokájának apja, vendégeskedett Munkácsynál, Kossuthtól kapott hideget-meleget, modellt állt Benczúr Gyulának, támogatta a Damjanichné által létrehozott árvaházat.
A különböző lapokban – Pesti Hírlap, Budapesti Hírlap, Budapesti Szemle, Az Est, Független Magyarország, Nyugat stb. – felkutatott és a könyvben közölt interjúkat pár soros felvezető szöveg és egy alapos, olvasmányos, érdekes és a legfrissebb (szak)irodalomra is támaszkodó Bevezető előzi meg, amely sok esetben árnyalja, új információkkal egészíti ki az eddig ismert (arc)képet. Az interjút értékelő, a bennük szereplő ismert és kevésbé ismert történelmi eseményeket, személyeket megmagyarázó, bemutató Zárszó követi. A „nagyok” mellett megismerkedhetünk a velük interjút készítőkkel, és részben a beszélgetés lejegyzett formájának teret adó sajtóorgánumokkal is. Az eredeti szövegek írásmódját a szerkesztő némileg modernizálta, de törekedett arra, hogy megtartsa a korra jellemző eredeti helyesírást is.

Talán nem csodálkozunk rajta, hogy az első ismert magyar interjú készítője maga Petőfi volt, aki atyai jó barátját, katonai feljebbvalóját, Bem apót kérdezte. A költő kézírásával készült beszélgetéstöredék a Marczius Tizenötödike című lap számára íródott, de végül újságban nem jelent meg, a Petőfi-kiadások munkálatai közben került elő.

Nemcsak a korabeli olvasóközönség számára, de (újra)felfedezésének köszönhetően a mai irodalmároknak is szenzációt jelentett Sturm Albert interjúja a híresen zárkózott Arany Jánossal. Könnyen lehet, Arany nem is tudott arról, hogy a hozzá bejáratos Sturm – egyes műveinek német fordítója – nyilvánosságra hozta a nála tett látogatásról készült beszámolót.

Damjanich Jánosné Csernovics Emíliát, az aradi vértanút hatvan éven át gyászoló özvegyet rendszeresen október 6-án és március 15-én keresték fel a kezüket az aktuális események ütőerén tartó újságírók, hiszen ő a csúnyán elmarasztalt Szendrey Júliával ellentétben valóban sírig gyászolt. A kíváncsi zsurnalisztáknak köszönhetően sem volt esélye kitörni a „nemzet özvegye” szerepből, de valószínűleg nem is akart.

Bónuszként kapunk egy 1936-ban készült interjút Jókai özvegyével, Nagy Bellával. A szaftos sztorira joggal számító olvasók hoppon maradtak, az idős író és az évtizedekkel fiatalabb színésznő botrányos házasságának körülményeiről egy szó sem esett. A nagy mesemondó özvegye a múlton merengve mesél a Jókai-relikviákkal teli lakásban.

Ezek a beszélgetések elfeledve feküdtek a régi újságok sárguló lapjain, míg Császtvay Tünde irodalom- és társadalomtörténész kötetté nem rendezte őket. Ő írta a könyv bevezető és magyarázó szövegeit, és az interjúszövegeket is ő válogatta. A történelmi-politikai vonatkozású fejezeteket Hermann Róbert történész lektorálta. Irodalom- és történelemtanároknak, jelenlegi és volt diákoknak, az életrajzok kedvelőinek valódi csemege.

Egy icipici hiányossága azért van a könyvnek: a borítón szereplő tizenkét interjúalany többsége könnyűszerrel azonosítható, mivel a széles közönségnek (tankönyvekből, internetes felületekről) ismerős arcképük került a fedelére, mégis legalább egy rövid jegyzetben hasznos lett volna feltüntetni a képeken szereplők nevét. Egy esetleges második részben ez még könnyen pótolható. Én bizony örülnék a folytatásnak!
Benyovszky Mánya Ágnes

Híres magyarok – Beszélgetések nemzetünk nagyjaival 1849–1914
Kossuth Kiadó, 2021
440 oldal