Bartalos Tóth Iveta: Very peri

Amikor a feleségem azt mondta, hogy néhány dolgot el kell még intézni munkából hazafelé jövet, valahogy sejtettem, hogy nem úszom meg a gyógyszertárral, pedig kevesebb kínos dolgot tudok elképzelni, mint amikor egy patikustól hasmenés elleni gyógyszert kérek, ő pedig az ominózus, székletnek szinte nem is nevezhető széklet milyenségét szeretné pontosíttatni velem, a tünetek meglétének időtartamáról érdeklődik, amit persze csak én nevezek így, mert jól nevelt vagyok, ő kellő hangerővel és határozottsággal beszél róla, úgy, hogy az mindenki számára tisztán értelmezhető legyen, s mikor hozzáteszem, hogy ezekre a kérdéseire sajnos nem tudom a választ, hiszen nem én vagyok a beteg, nézzen csak rám, nekem semmi bajom sincs, a feleségem van rosszul, akkor mosolyogni kezd, látom, ahogy jobbra húzza a száját a gúnyos nevetés, és miközben a gyógyszert keresi a fiókban, csak annyit mond, hát persze, uram. Persze, hogy a felesége. A táska természetesen pont most fogy el, így kézben viszem a probiotikumot és a széntablettát, hadd lássa mindenki, aki odabenn nem hallotta, hogy mi is a baj, a feleségem baja, ami valójában az enyém, minek is tagadom, ezt gondolhatja a nő is, akivel az ajtóban találkozom, és a dobozok láttán fertőtleníti a kezét, amelyikkel a kilincshez ért, a kilincshez, igen, ahhoz, amelyet én is megérintettem azzal a kezemmel, amellyel előtte még ki tudja, mi mindent és mi mindenemet, miközben halálos vírushordozó vagyok, aki mindezt még mutogatja is a nagyvilágnak, nincs benne szemernyi diszkréció vagy szégyenérzet sem. És bár a feleségem, aki huszonkét éve ismer már engem, azt még reggel elárulta, hogy néhány (azaz nem egy) dolgot kell elintéznem, azt is nagyon jól tudta, hogy a második dologról csakis a kezdés előtt tíz perccel szólhat nekem, mert ha én előre tudom, mi vár rám, akkor inkább kiflipózban alszom vele egész éjjel, csakhogy elkapjam tőle a halálos hányós-hasmenős vírust, és elkerüljem azt, amit a gyerekem hároméves kora óta eddig mindig sikerült, a szülői értekezletet. Így, mert gonosz, fifikás, kegyetlen az én feleségem, most itt ülök egyedüli férfiként egy teremben, ahol harmincegy nő közös álma, hogy a lányaik tökéletes szalagavatói bankettjét megszervezzék, még ha az szinte lehetetlen lesz is úgy, hogy közben mindannyian teljesen mást szeretnének. Amikor megtudom, hogy a helyszínt és a DJ-t már három éve lefoglalták, naivságomban megnyugszom, nem lehet itt nagy baj, ilyen előrelátó anyukák mellett gyorsan végigzongorázzuk a listát, formalitás lesz az egész, megegyezünk abban, hány liter bort számoljunk apánként, két szelet töltött bundás husi legyen-e egy adag vacsora vagy egy kiadós véres steak, a torta puncsos legyen vagy dobos, a szalagon meg úgy sincs mit oldani, az mindig is zöld volt és zöld is lesz. Ekkor a mellettem ülő anyuka, aki legyen mondjuk Emese, mert senkit sem ismerek a jelenlévők közül – a feleségem persze mindenkit név szerint ismerne –, felszólal és közli velünk, hogy ők etikai alapon vegánok. Rövid, tizenöt perces prezentációjában, melyet véres állattetemek, kiszáradt folyómedrek fotói, valamint oszlopdiagramok illusztrálnak, elmagyarázza, mekkora ökológiai lábnyomot hagyunk magunk után egy ilyen rendezvénnyel. Mivel Emese senkit sem szeretne sarokba szorítani, hiszen maga is tudja, mennyire fontos nap ez mindenki számára, eltekint a teljesen ökotudatos rendezvénytől, nem kell otthonról hoznunk poharat és evőeszközt, pedig a DAC-os söröskorsóm tényleg jól mutatott volna az asztalon, viszont a menü és a szalvéták kérdésében nem szeretne kompromisszumot kötni, azt nem hagyná a lelkiismerete. Ebben a pillanatban már sejtem, hogy se töltött hús, se steak nem kerül aznap este a tányéromra, viszont egyesek szerint így is lesz minek örülni, hiszen az előételként tálalt teljes kiőrlésű hummuszos falatkákra olyan retekcsíra kerül, amelyet Emese nevel a konyhájuk ablakpárkányán.

Köszönjük Emese! S azután, hogy a kiadós vacsora illúziója huss, elszáll, mint egy délibáb, sose volt, sose lesz alapon, már a véres steak illatát sem érzem a levegőben, utána röppen a puncsos és a dobostorta is, marad helyettük valami nyers vegán, azaz raw, amelyről addig még soha életemben nem hallottam, és gyanítom, hogy mire hazaérek, már a nevére sem fogok emlékezni, hiába kérdi majd a feleségem. Néhány órával később, bár az idő relatív, nekem napoknak tűnik ez az egész, leesett vércukorszinttel, zsibbadó lábakkal, egyre tompábban érzékelem a vitát. Talán verekedés is volt, nem tudom biztosan, de a sírásra tisztán emlékszem. Rózsaarany vagy ezüst evőeszközök, bevonuló zene, Vangelis, Azért vannak a jó barátok, textilszalvéta, alkoholmentes pezsgő, szűrt víz, az osztályfőnök ajándékára szánt pénz felajánlása a helyi macskamenhelynek, magam sem tudnám megmondani, hallucináltam vagy álmodtam-e őket, az is lehet, hogy rövidke tiszta pillanataim betörései ezek a szavak. Már nem is jegyzetelek. Szégyellem, hogy a székszoknya kifejezést negyvennégy évesen hallom először, és azt, hogy mit jelent, a pad alatt keresem ki az internetről a mobilomon. Arra, hogy kerül az asztalomra egy színmintákkal teli katalógus, már nem emlékszem, de egy színre én is rámutatok, aztán valahogy elszabadulnak a történések, mert a többiek is szépnek találják, ujjongani és tapsolni kezdenek, valaki egy puszit is nyom az arcomra örömében, Emesére gyanakszom, mert retekcsíraszaga van, aztán végül meg is szavazzák a javaslatomat. Very peri. Ez a neve. Sose hallottam róla, és azt már abban a csókos pillanatban tudom, hogy ezt sem jegyzem meg hazáig, még ha az év színe is az osztályfőnök szerint. Aznap, másnap vagy egy héttel később lehet, mikor végzünk. Kifacsartan tántorgok ki a kapun, a hasam csikarni kezd, szerencse, hogy van nálam széntabletta. A parkolóban három egyforma autó áll egymás mellett, elindulok feléjük. Még jó, hogy a rendszám alapján felismerem a saját kocsimat, ha már egyszer színvak vagyok. Beindítom a motort, és közben arra gondolok, lehet, hogy az én kocsim is very peri színű.