Bartalos Tóth Iveta: Talán majd ez a Laura

Azt, hogy a Tátrában nincs hó, nem a hírekből, hanem Feritől tudta meg, mikor néhány órával korábban telefonált neki. Nincs hó? – kérdezett vissza meglepetten, mintha ez lett volna a hívás tartalmilag legfontosabb része, nem pedig az, hogy a volt férje szerette volna elvinni a fiúkat magukhoz, ha már egyszer így alakult, és otthon ragadtak, program nélkül. Pedig nagyon várták már, hogy felavathassák az új sífelszerelést. Négyszer használta a többes számot ebben a két mondatban, ebből sejteni lehetett, hogy ez a Laura talán már komolyabb ügy lehet, mint a korábbiak az elmúlt három évben, amikor is a Laurák csak úgy jöttek és mentek, be sem „mutatódtak” a gyerekeknek, és valahogy a többes számot sem érdemelték ki. Laurának egyébként csak az első csajt hívták. Ironikus, hogy abban a történetben is befigyelt a Tátra, egy ott tartott szokásos unalmas kommunikációs tréning, majd a lány, aki vagy vicces kedvében lehetett, vagy nagyon is tudatos volt, amikor néhány nappal később elküldött a Ferinek egy remekbe szabott szelfit az első közös, ágyban töltött reggelükről. Tomika éppen az apja gépén játszott a Minecrafttal. A sok kék-zöld-barna pixeles arcú rajzolt figura elé egyszer csak bevillant az apja és egy idegen nő fotója a Messengeren. Tomika nem értette, mit lát, Anna viszont annál inkább. Hó akkor sem volt a Tátrában, ezt ismételgette Feri, meg azt, hogy az ember néha unalmában hülyeségeket csinál, mondjuk túl sokat iszik, de csakis a hó nemléte meg a meghiúsult éjszakai síelés miatt, hagyja, hogy akarata ellenére elcsábítsák mindenféle jöttment Laurák, akiknek még a vezetéknevét sem tudja, Anna hiába akarja tudni, nem az ebben az egész történetben a lényeg. Tényleg nem, válaszolta Anna, és miközben csomagolt, végig a saját lánykori nevét gyakorolta, hogy minél gyorsabban újra megszokhassa.
Most újra egy táskába pakolt, a fiúknak elég volt egy váltás ruha, pizsama, fogkeféjük van a régi házban, legalábbis ezt mondták, de váltóruha az nincs, az apjuk nem hajlandó venni. Nekünk mindent az apa vesz így is, mondta a kisebbik nem sokkal a válás után. Nagy szemekkel bámult a gyerekre, nem értette, miért követel egy másik születésnapi ajándékot is az imént kapott mellé. Ezt is biztosan a gyerektartásból vetted, amit aputól kapsz, mondta a fia dühösen, és amikor magyarázatot követelt a volt férjétől a történtekre, az közölte vele, látszik, hogy a magas gyerektartást megítélő bíró nő volt, egy igazi szőrös lábú, véres szemű feminista, mert az utolsó réteg bőrt is lehúzta róla, pedig a házhitelt is ő fizeti egyedül. Hiszen a ház is a tiéd maradt, válaszolta neki egyszer, tízszer, kellett neked annyira unatkoznod abban a kurva Tátrában, fakadt ki, aztán már inkább bontotta a vonalat, ha beakadt a lemez, elég volt az egóharcból, legalábbis neki.
A gyerekek addig integettek, amíg a kocsi ki nem tért az utcából. Becsukta maga mögött az ajtót, idegen volt a csend. Az egyedül döntés, a bármit is lehet illúziója végiglengett a szobán, pajkosan megtáncoltatta a karácsonyfa fehér díszeit.
Akkor, ott, abban az egy percben azt érezte, hogy élnie kell, de gyorsan. Felhívni a barátnőket, akikkel alig látják egymást, buliba menni velük, a legvagányabb ruhájában reggelig táncolni és vedelni a pezsgőt, úgy, mint mások, úgy, mint az az Anna, aki a képzeletében megtesz hasonló dolgokat olyankor, amikor nincs szolgálatban. Most ez az Anna sem volt szolgálatban, de buli helyett inkább ledőlt a kanapéra, és perceken belül már mélyen aludt. Nem kellett a kicsi légzését figyelnie, hogy rendben van-e, az órát idegesen bámulva kiszámolnia, mennyit aludhat még az ébresztőóra reggeli csörgéséig, ami mindenhogy kevés lesz, mert sose piheni ki magát rendesen. Egy korai tűzijáték durranására és fényeire ébredt, beindult odakinn az élet. A hűtőszekrényből elővette a szilveszteri szendvics hozzávalóit. Megvajazott két szelet kenyeret, rájuk rakta a gyerekek kedvenc mackós mortadelláját. Hosszan nézte a mosolygós arcú felvágottat, csakis a fiúk kedvéért vásárolta néhanapján. Lassan és komótosan evett, talán máskor is így kellene, gondolta, a kabáttal együtt az előszobai szekrénybe akasztani a szolgálatos, mindig feszült anya egyenruháját, és ide már csak ezt a laza, mosolygós, minden falatot harmincszor megrágó és boldogan merengő Annát engedni be. Elbambulva nézett maga elé. A papírtányérján morzsák. Az asztalon három színes particsákó. Trombita. Egy kék asztmapipa.
Egy perccel később már a kocsijában ült, semmi sem maradt a korábbi nyugalomból, Feri nem vette fel a telefont, pedig többször is hívta, felelőtlen, mindig is az volt, gondolta, ahogy végighajtott a városon, bezzeg neki ilyenkor is készültségben kell lennie, felvenni újra azt a rohadtul szűk képzeletbeli egyenruhát, belenyugodni abba, hogy hiába akarja lenyúzni magáról, lassan úgyis egyé válik a bőrével, nincsenek szabad napok, se szabad percek, nincs gondtalan alvás, álmában is meg kell hallania, ha a kicsi máshogy szedi a levegőt, tudni minden percben, hol van a gyógyszer, odaérni a napközibe akkor is, ha dugó van a városban és nem engedték el öt perccel korábban az irodából, hiszen három éve így döntött, vállalta, hogy mindenre egyedül marad, csak mert nem tudta lenyelni a Laurát, azt az elsőt, vagy ki tudja hányadikat is valójában. Idegesen nyomta meg a kapucsengőt egyszer, majd még egyszer. Nem próbálta meg, hogy nyitja-e még a zárat a régi kulcsa. Ferit ismerve biztosan. Az ajtóban egy idegen, barna hajú nő állt, gyere csak, hívta mosolyogva, mikor felmutatta a kezében szorongatott kis kék szerkezetet.
A házban szinte minden a régi volt, talán csak az illatok lettek idegenek. Feri odabenn a fa alatt legózott a fiúkkal, észre sem vették, ahogy belépett. Jobb mutatóujját a szája elé rakva jelezte a lánynak, hogy ne is szóljon nekik, ő már megy is tovább, programja van. Az asztalon gyerekpezsgő, négy színes particsákó, trombita. Papírtányérok, lufimintásak. Tálcányi szendvics. Mackós mortadellás. A ház idegen, új illatát megnyugtatónak érezte. A lány kezébe adta az asztmapipát, a Feri fogja tudni, mi a teendő, ha kellene, mondta, és boldog új évet kívánva elbúcsúzott tőle.
A főtér mellett egy kis utcában leparkolta az autóját, hagyta, hogy magával sodorja az ünneplő tömeg. Idegen emberekkel számolt vissza éjfélkor, velük énekelte a himnuszt, üvöltötte torka szakadtából, hogy boldog új évet. Az idő lehűlt, de nem fázott, holott az egyenruháját az imént a fogasra akasztva ott hagyta a házban. Talán majd ez a Laura felveszi, amikor kell. Vagy éppen a Feri. Ha nem ma, valamikor egyszer. A szekrényében odahaza úgy is akad belőle egy másik az otthoni szolgálatokra.