Bartalos Tóth Iveta: Pont ugyanúgy

Kezébe veszi az idegen fényképalbumot, az óceán fölé hajló pálmafákat nézi a megkopott, régi borítón. Úgy emlékszik, nekik is van egy ugyanilyen otthon a könyvespolcon, ahogy rajtuk kívül valószínűleg minden ismerősüknek, nem nagyon volt választék sem fotóalbumokból, sem más árucikkekből a kilencvenes években. Belelapoz, az első oldalakon néhány gólyabálos emlék, három sorba rendeződve állnak a tornaterem közepén, huszonnyolc lány. Mindenki tátott szájjal lett lekapva, az eskü szövegét mondhatták éppen, jut az eszébe. Próbálja felidézni a sorokat, de sikertelenül, arra azonban határozottan emlékszik, hogy egy pikáns versikét kellett elismételniük a végzősök után. Az egész iskola rajtuk röhögött, legszívesebben a föld alá süllyedt volna szégyenében. Közelebb hajol a képhez, hirtelen felismeri a magasra tupírozott frufruját és a két szemét a hátsó sorban, az előtte álló lány göndör fürtjei eltakarják az arca többi részét. Talán nem is baj, neveti el magát, biztosan abban a ronda szürke pókmintás felsőben és a farmermellényben van, amit akkor valahogy nagyon menőnek tartott. Ismerős osztályképek, mindegyik a kultúrház előtti szökőkútnál készült. Elsős, kedvesen mosolygó tinilányok gondosan vasalt blúzban, fekete szoknyában, majd néhány évvel később a következő fotókon már sokkal merészebben, menőnek hitt csótánytaposó cipőben, egyenbarnára kontúrozott ajakkal és szájrúzzsal. A fotók közt egy eddig sosem látott csoportképet talál, az iskolával szemközti parkban készülhetett, talán harmadikban vagy negyedikben. Néhány lány a padon ül, kezükben cigi, mások a pad támlája mögött állnak, köztük van ő is. Anita a kedvenc kávés kekszét mutatja a kamerába, Kávenkííííííí, kiáltották nevetve mindnyájan az unalmas csíz helyett. Vagány lányok mélyen dekoltált szűk felsőben, katonai bakancsban, bő szárú farmerekben. Dallaszkinak vagy texaszkinak hívták, már nem is tudja, de az biztos, hogy valamelyik szlovmagy kifejezést használták erre a fazonra. Pontosan itt, a pizzéria helyén állt a butiksornak nevezett bódékból álló bevásárlóutcácska, ahol anyuval megvették az ő bő szárú farmerét. Világoskéket szeretett volna, de csak fekete volt, a kékre még egy hónapot kellett volna várni, ami számára a végtelenséget jelentette akkor. Az imént itt az étteremben is ugyanilyen nadrágot látott a fiatal pincérlányokon, a divat tényleg csak megújul időről időre, semmi újat nem hoz, konstatálja magában. Tovább lapozgatja az albumot, a kínált kávé helyett inkább teát rendel, közben az osztálytársnői beszámolóit hallgatja az eltelt huszonkét évről. Diplomák és diplomás férjek, gyerek, még több gyerek, hajó az Adrián, nyaraló a Balcsinál, karrierek, öntudatra ébredések, válások, elvonulások indiai asramokba. Két évet csúszott az érettségi találkozó a járvány miatt. Megállapítja, hogy két évvel ezelőtt még jóval kevesebb válásról, öntudatra ébredésről vagy gyerekről szóló beszámolót hallott volna, mint most. Két évvel ezelőtt az ő története is teljesen másként hangzott volna. Ugyanígy szeptember volt akkor is, amikor anyuval elindultak Balatonalmádira. Egész éjjel nem aludt az idegességtől, nem szokott idegen helyeken vezetni, évekig csak a falujuk és a város közti utat ismerte igazán.

A nagyvárosi forgalomtól mindig bepánikolt, ha anyut a fővárosba kellett vinni kezelésre, a szomszéd Robi vitte el őket a saját kocsijával. Akkor, két évvel ezelőtt minden félelme ellenére elhatározta, hogy útra kelnek, mert lehet, hogy utoljára lesz erre lehetőségük. Nézd, ott a cseszneki vár, mondta anyu, gyenge volt a hangja, de így is érezni lehetett az örömét. Nem mert oldalra nézni, csak a kanyargós bakonyi útra koncentrált összeszorult gyomorral. Kellemesen sütött a nap, amikor megérkeztek, a lábai reszkettek, ahogy kiszállt a kocsiból. Anyut a tolókocsiba ültette, az autót a kemping előtti parkolóban hagyta. Az idős portás beengedte őket a kapun, néhány lakóbuszt látott csak az öreg fák alatt, véget ért már a szezon. Valahol itt állt az ő lakókocsijuk is kilencvenkilencben, amikor két év várakozás után végre eljutottak a kábelgyár nyaralójának kikiáltott lakókocsiba egy igazi egyhetes nyaralásra. Apu ideges volt, sosem vezetett még ilyen messzire. Nézzétek, ott a cseszneki vár, mondta anyu akkor is, de apu nem nézett oldalra, ahogy ő sem, inkább a Popcorn magazint olvasta tovább. Amikor megérkeztek, apu kipakolta a csíkos kempingszékeket az öreg lakókocsi elé, leült és a tavat bámulta. Erre megérte két évig várnunk, Kati. Tényleg megérte, szólalt meg anyu. Mellé lépett és megfogta a kezét. Percekig hallgattak, sose jártak még előtte a Balatonnál. Két évvel ezelőtt anyu ült ugyanott a tóparton. Némán, mosolyogva bámulta a vizet. Mellé lépett és megfogta a kezét. Apura gondolt, aki nem sokkal a családi nyaralás után örökre elment. Aztán arra, hogy bármennyire fáj is, most már anyut is utána kell engedni a meleg őszi széllel. Ötvenhét évesen. Negyvenkét kilósan.

Adri feláll és hangosan beszélni kezd. Egész este sokat ivott, neki is többször rendelt, aztán rendre azok a borospoharak is kiürültek, pedig ő hozzájuk sem ért. Diploma, gyerekek, válás, osztott gyerekfelügyelet, kertvárosi lakópark a régi vidéki rezidencia és a lovak helyett, de kárpótlásul fiatal a szeretője, jól bírja az iramot, mondja, majd nagyot kacsint. Mindenki hangosan felnevet. Leltárba vett életek, pipák a teljesítménylistákon. Mérföldkövek egy ultramaraton versenyen. Úgy tűnik, hogy ugyanazon a versenyen, vagy nagyon hasonló ultramaratonokon. Anyura gondol, eszébe jut a nap, amikor a diagnózisra vártak a kórház sötét folyosóján. Az első műtétje, az első kemója, a parókája, amely ugyanolyan volt, mint az igazi haja, ő mégis inkább a kalózos fekete fejkendőjét viselte, mert az kényelmesebb és viccesebb is volt szerinte. Újra látja maga előtt anyu megdöbbent arcát, amikor megtudja, hogy felfüggesztette az egyetemi tanulmányait, csak hogy mellette lehessen és gondozni tudja. Sok reménnyel, majd el nem sírt könnyekkel teli néma nap. Az a bizonyos, amikor ott álltak a parton, és anyu szemében utoljára csillogott a Balaton.

Holnap reggel elviszi Robit Almádiba. Igen, eldöntötte. A Google útvonaltervezőjében újra megnézte az utat. Nem lesz gond, szinte végig a nyolcvankettesen kell haladnia. Megállnak a cseszneki pihenőnél is, végre ő is megnézi magának rendesen azt a várat. Almádiban, a kempingben lesétálnak a vízpartig. Megfogják egymás kezét, ragyogni fog a sima víztükör. Jó lenne csendben maradni, pont ugyanúgy és pont ugyanott, de tudja, hogy nem fogja sokáig bírni. A táskájában ott lapul a kicsi fekete-fehér kép. Holnap végre Robinak is el kell mondania az örömhírt.