Az író nyelve, avagy órák, napok, évek – Kosztolányival (Széljegyzetek elszelelt időkhöz)

Egyszerűen nem volt hozzájuk fülem, nem volt hozzájuk eléggé kifinomult az idegrendszerem, magyarán: kívül estek az általam érzékelhető tartományokon. A Kosztolányi-líra alakoskodásai, szerepjátékai, lágy, elomló zenéi mint a Hold, oly távol estek tőlem, túl darabos, zabolátlan voltam hozzájuk képest, és a tőlük való idegenkedésem igazolására – szégyen, nem szégyen – hosszú ideig Karinthy „Mint aki halkan belelépett, / és szállnak távol ferde illatok...” kongeniális paródiája, az Egy szegény kisgyermek panaszait fricskázó szövegvariánsba áttranszponáló Egy szegény kis szimbolista klapec nyöszörgéseinek gunyorosságát használtam fel – sőt, inkább: használtam ki – minduntalan, meglehetősen alantas, sem Kosztolányihoz, sem Karinthy Frigyeshez nem méltó módon. (Aminek felismerése, azaz megtanulni, ki és mi vagyok, illetve lehetek, s hozzám mi a méltó és mi nem, később önismeretem egyik sarokpontja lett.) Mi több, még a lírikus Kosztolányi versfordításai is előbb adták máig ható, nagy versélményeim egyikét-másikát, mint a költő saját költeményei. (Igaz, miért ne érthetnénk bármely poéta versfordításait saját verseiként, szerepjátszó énje külső ihletésű megnyilvánulásaiként?) Tőle tanultam meg azután azt a szentenciát is, amely később igen sokszor volt nagy segítségemre, amikor már magam is elkezdtem műfordításokkal – s az ehhez a munkához szükséges végtelen türelem és alázat és szerencse-bízás elsajátításával – vesződni, s amely arra intett és elkeseredéseimben azzal nyugtatott, hogy hát bizony a műfordítás nem egyéb „gúzsba kötve táncolásnál”. (De hát a vers, s így a szabadvers is, nem az? Azt nem egy előre nem tételezett szerkezet „diktálja” a költőnek?) Végül pedig első igazi nagy, már valóban revelációszámba menő találkozásomat Kosztolányi költészetével sem maguk a versei adták, hanem Esti Kornél. Hiszen az Esti Kornél-novellák már-már légies tollvonásai mintha csak afféle hallatlanul finom japán tájrajzokat adnának egy (közép-)európai lélek rezdüléseiről. Azaz bizonyos értelemben még ezeket a lírai darabokat is sokáig érvényesebbeknek, összefogottabbaknak, mélyebbeknek éreztem az író verseinél (meg aztán, végtére is, miért ne lehetne egy olyan remeklést, mint a teljesen banális helyzetből a történetet néhány mozdulattal a transzcendens régióiba átbillentő Omelette à Woburn, prózaversként érteni?!), egészen addig, amíg nem tanultam meg magukat a verseket, s nem csupán a 
szövegüket, szavaik egymásutánját olvasni. Ám a költő emberalakja ekkorra már mind fontosabb figurája lett – az identitásom, önazonosság-tudatom sarokköveit is jelző – magángalériámnak, s már egyre lelkesebben keresgéltem magamban a helyét szellemi felmenőim között, akinek a nyelve is egyre jobban kezdett egyet jelenteni az anyanyelvemmel; magyarán: nyelvi tájékozódásomhoz és tudatosságom kialakulásához az ő fároszfénye mutatta vaksötét éjszakáimon az utat, s a nyelvi teljességre – Arany János mellett – leginkább ő nyitotta rá a szemem. Mert ha Arany, ahogy ő írja róla, „maga a magyar nyelv”, Kosztolányi szintúgy.

Fokozatosan főszerepet kapott hát magánmitológiámban is, és ekkorra már egyre szervesebb részévé vált annak a szigorúan személyes érzékelőrendszernek, mely a világot egyedül rám jellemző módon tette számomra megragadhatóvá, és amelynek az egyik legfontosabb alkotóeleme lett az a tudás és az a nyelv, az a személyiségmitológia, amelyet belőle, illetve az ő segítségével építhettem be magamba.

Kosztolányi Dezső verseihez végül is valamikor a harmincas éveim derekára nőttem fel, illetve lettem érett. Addig a nyelvvel, kifejezéssel, önmagammal küszködtem – tőmondatokért, szinte vázszerű kifejezésformákért törtem magam, és mi sem állt tőlem távolabb, mint az afféle zsákutcának minősített, parnasszizmusra hajazó formák, illetve ízlés. Aztán egyszer csak kezdtem rájönni: a lényeget a világ látszólagos kuszaságában is a formák jelentik, mert a formaigény, ha sokszor öntudatlanul is, igazi valónkként él bennünk, abban a sokösszetevős, sokszereplős drámában is, melynek közönségesen az én nevet adjuk. Idegenségérzetem azonban még sokáig messze nem az övé, szerepeimhez csak jóval később találtam meg a clownt, a színjátékos embert. Magyarán, eltartott egy ideig, amíg úgymond a (világ)templomból eljutottam a (világ)színházhoz. De ebben már Kosztolányi játékos darabkáinak, rögtönzéseinek, bökverseinek, kabarészövegeinek, paródiáinak, „csacsi rímeinek”, versbéli bohóckodásainak és tobzódásainak is komoly szerepük volt, amelyek eszméltető ereje, nyelvemet-gondolkodásomat-versszemléletemet felszabadító hatása páratlan jelentőséggel bírt a számomra. Hiszen addig a pózaim is másfélék voltak. S noha Kosztolányiéit továbbra is ilyen-olyan ellenérzésekkel néztem, de már ott volt a látóteremben, ami egyúttal azt is jelentette: identitásom építéséhez már egyre több kapaszkodót kezdtem fellelni benne, úgyhogy ideje volt azonosságom, magatartásom bizonyos elemeit el is határolnom tőle.

Élményeim, világlátásom, mondandóim ekkorra váltak lefordíthatókká színekké, dallamokká, hangulatokká. Vagyis világ- és énérzékelésem, világ- és önértékelésem nagyjából ekkorra került szinkronba Kosztolányiéval, azaz hozzávetőleg ekkor lett ő (mint ahogy az ember előbb-utóbb sok mindenki képes lenni ahhoz, hogy egyedül csak ő maga lehessen).Itt most, s erre, csak egyetlen darabját említem. A költő halála előtt egy évvel írt, már a hátrahagyottak közt maradt imádsága, Röpimája, annak egyetlen női nevet – utolsó nagy szerelme nevét – ismételgető enjambementjei az „örök nőről” festenek látszólag könnyű kézzel felvázolt, játékos portrét, melynek gyors snittekbe torkolló véletlen – és vétlen – helyzetképei az egymásnak és önmaguknak is kiszolgáltatott férfi, illetve nő közt dúló időtlen harcot jelenítik meg. A vers egyszerre könnyed játék és súlyos, „vége-sincs” dráma, s egyidejűleg annak példázása, mint kapaszkodik egymásba – Kosztolányi férfikora delén, elhatalmasodó betegsége közepette, feltartóztathatatlanul közeledő halála tudatában e versében – a profán és a szent... s nem érzékelhető-e, nem ismerhető-e fel benne fizikai és lelki szenvedéseinek, szellemi gyötrődéseinek végső fehérizzása... a legutolsó fohászba fúló élet felmagasztalása? A halála előtti esztendőben megjelent Számadás pedig már megállíthatatlanul zúdítja olvasójára – s zúdította, legnagyobb csodálatomra, rám is – a szenvedés kohójában felizzított nagy verseket, elképesztve, hogy milyen fürge s könnyed mozgású tud lenni fájdalomtól elnehezült, már-már saját magától is függetlenedett keze, amikor verset ír, miközben ezeket a verseket már szenvedései poklának legmélyebb bugyraiból küldi felénk. S ha Arany őszikéi fricskák az életnek, Kosztolányi életvégi utolsó verseit az ima transzcendenciája hatja át, s a maga véglegesen négy fal közé szorult teréből – emlékezzünk, első verseskötetének a címe volt ez: Négy fal között – már csupán befelé nyílnak végtelen térségek, és mondta, csak mondta mindvégig – „lantját kebeléhez szorítva” – Arannyal, ahogy s amit „Isten adta mondania”.

Mindemellett Kosztolányinak, nyelvének, írásai nyelvezetének számomra (lelki-nyelvi) egészségmegőrző funkciója van, s hetenként-kéthetenként legalább egyszer meg kell merítkeznem benne, a nyelvében. Tulajdonképpen nem is olvasom őt ilyenkor, csupán lubickolok benne; nem arra figyelek, hogy mit mond, hanem csak arra: ahogy mondja.

Csak átadom magam a szavainak, stílusának, nyelvének, hogy mint a víz, körbevegyen, körbeöleljen, és egyszerre emlékeztessen a keletkezés és az elmúlás misztériumára, a fölöttem levő, beláthatatlan magasságok és az alattam örvénylő mélységek metafizikájára. 

Vagyis Kosztolányinak ugyanaz a nyelviegészség-megőrző szerepe (is) van a számomra, ugyanaz a funkciója, mint a napi úszásnak, tornának, testmozgásnak vagy mint a légzőgyakorlatoknak. Mert nyelvünk egyszerre csak elkezd szabadon lélegezni tőle, tüdeje friss levegővel telik meg általa, gondolkodásunk vérárama felfrissül, és ettől minduntalan szinte fizikailag is megújulok.

Alexa Károly beszél egy helyt Kosztolányi „abszolút pontos, valóságimitációt sugalló nyelvéről”. Ezt azonban mindenképpen kiigazítanám. Kosztolányi nyelve nem sugall. Ellenkezőleg. Teremt. Teremti a valóságot. S ahogy megteremti, az maga a valóság.  

Tóth László