Csillag és szemét a sorsunk

Mindenekelőtt az egyik kedvencemre voltam kíváncsi: Tizenharmadik fejezet, (melyben mint jóltevő szerepel, fölkarolja a sorsüldözött özvegyet, de végül kénytelen megverni őt, mert annyira sajnálja, hogy egyebet nem is tehet). Most, hogy a kritikai kiadásnak köszönhetően látom, hogy s mint szerkesztette-húzta meg KD e szöveg zárlatát, még jobban tetszik. Ha lehet az ember szerelmes egy szövegbe, én ebbe vagyok az. S innentől úgy olvastam végig az első fejezettől a tizennyolcadikig, mint aki mákonyt evett. Az Esti Kornél a legjobb fajta narkotikum, a KD-művek sorában is kitüntetett hely illeti meg.

A korábbi sajtóközlések és azok folyamatos javítgatásával létrejött könyvben nyomon követhető, hogy Kosztolányi az idegen vagy idegennek tűnő szavakat magyarokkal helyettesítette. Így lett a korzóból sétaút, a lavórból mosdótál, a kalendáriumból naptár, a famíliából család, az imponált-ból bámulattal töltötte el, a hotelből szálloda, a pánikszerű-ből riadt, a szalutált-ból tisztelgett, a diskurálni-ból tereferélni, a komédiásból bohókás, a frázisból szólam, az akváriumból halpalota, a taktikából harcmodor... és a sor hosszan folytatható. Másfelől tömörített, leginkább a határozott névelőket húzta ki: a befogta a fülét-ből befogta fülét lett, a visszanyelte a szavait-ból visszanyelte szavait... és így tovább. Ahol kellett, a fel helyett föl lett, másutt a megengedő is szócskát elegánsan az állítmány mögé helyezte át, egy mondatból kimarad két részint... A hazudok-ot átjavítja hazudom-ra. Aztán sok olyan szót látunk, melyek eleve a magyar nyelv szépségét képviselik, például a ruhaház. A szélgép. A hanglemez. Vagy egész mondatokat: „A vonat kifutott a pályaház üvegkalitkájából.” Ezeknek kisugárzásuk van. Apróságok, mondhatnánk. De ezek mutatják kivételes jártasságát a nyelvben. A kis dolgokban rejlő (élet)művészetet: „azt a meggyőződést vallotta, hogy emberiességünk, apostolkodásunk – becsületesen és őszintén egyedül csak a kis dolgokban nyilatkozhat meg, s a figyelem, az elnézésen és megbocsátáson alapuló kölcsönös kímélet, a tapintat a legtöbb, a legnagyobb dolog ezen a földön.” (Harmadik fejezet, 59. oldal) Úgy tűnhet, a szüntelen javítgatás, a szöveggel való munka csak formaság, de Esti szerint a forma maga a lényeg: „minden »formahiba« lényeg-hiba s a formahibánál nincs is nagyobb hiba.” (Negyedik fejezet, 124.)

Fiatalkoromban azt hittem, csak feleségem használja a „kihányom a belem” kifejezést, úgy véltem, ez olyan családi használatra van. De nem. Esti a híres Harmadik fejezetben, melynek eredetileg Csók volt a címe, s kisregénynek indult, a váratlan csóktól úgy undorodott, „hogy ki tudta volna hányni a belét is”.

Aztán itt vannak az olyan kitételek, melyek korábban elkerülték a figyelmem. A helyzet, mely hétköznap s bárkivel megeshet, mikor eszébe jut az iskolában tanult híres szállóige vagy bármi más, de szerzője nem. Pedig még a tankönyvbeli helye is előtte van: „Ki is mondta ezt? Valahol a nyelvtan közepetáján van, egy oldalon, felül, kissé balra, példa a participium praesens használatára, tagadó kötőszócskával. Nem szabad pirulni. Semmit se szabad szégyelni. Csillag és szemét a sorsunk.” (Harmadik fejezet, 74.) Azaz fogyatékosságainkkal együtt vagyunk azok, akik vagyunk.

Aztán az aktualitások. Manapság egyre több étterem kínálja magát „hazai” ízekkel. És receptek garmadája szól arról, hogy ugyanilyet készített valaha a nagyi. A Negyedik fejezet (melyben régi barátjával a „becsületes város”-ba tesz kirándulást) – arról szól, hogy mindent őszintén, a maga értékén reklámoznak. A vendéglőn így ez a felirat díszeleg: „Ehetetlen ételek, ihatatlan italok. Rosszabb, mint otthon.” Nehéz humor terén Kosztolányit utolérni.

Nem tudnám eldönteni, melyek az Esti Kornél legjobb fejezetei. Most, 2021 elején kettő hagyott csaknem hidegen, az első és az utolsó, alighanem a parabolajellegük miatt. A közbülső tizenhat mindegyikét jobbnál jobbnak tartom. A Tizenötödiknek (melyben Pataki a kisfiáért aggódik, ő pedig az új verséért) azt hiszem, csak most jöttem rá az ízére. A Tizennegyedik fejezet, (melyben Gallusnak, a művelt, de rossz útra tévelyedett fordítónak titokzatos üzelmeiről rántjuk le a leplet) mindig is a kedvenceim közé tartozott, de csak most láttam meg benne a hatalmas és groteszk ötlet nagyszerű végigvezetését: egy kleptomániás fordító, aki az irodalmi műből mennyiségre utaló szavakat sinkófál el; ezt és így csak Kosztolányi írhatta meg.

Végül persze ráismertem néhány korábban is felismert igazságra, például az irodalmi életről, mely a Tizenkettedik fejezet 242. oldala s a magam tapasztalata szerint is annyira lesújtó, hogy idézésre sem méltó, említenem is kár. KD ebből vonja le a meglehetősen sztoikus végkövetkeztetését: „Nem is az a hiba, hogy a világot kevés bölcsességgel kormányozzák. Az a hiba, hogy egyáltalán kormányozzák.” Amúgy a legderűsebb könyvek egyike. Idestova már kilencven éve.

Esterházy Péter nyilatkozta valahol Kosztolányiról, hogy azért olyan könnyű olvasni, mert olyan magyar nyelvet dolgozott ki és használ, amely nagyon közel áll a maihoz. Egyébként, mint EP-nek, KD-nak is nagyon sok követője van, a legismertebb Esti Kornél-folytatás éppen Esterházy 2010-es Estije.