A kapcsolódás öröme

Ez a nő mindegy, hány éves, kacagásából sugárzó életerő terjed szét, teste határait messzire kiterjesztve. Senkit sem szid, nincs benne rosszindulat. Sajátságos módon látja a világot, olyan szűrőn keresztül, amin nem hatol át a kicsinyesség. Ilyen ember mellett lenni akkor is felszabadító, ha egyébként ebben a találkozásban nincs más szándék, cél, csak hogy együtt legyünk. Egyszerű beszélgetésekből állnak a közös percek, nincs diskurzus a politikáról, vagy filozófiáról, az élet nagy dolgairól, csak megosztjuk egymással, ami eszünkbe jut. Ő az, akinek az ajtajából úgy lép ki az ember, hogy a kezében két cukkini, egy befőtt, három csoki és tíz tojás van felhalmozva. Mert még ezt is vigyél címszó alatt mindenét is szétosztaná.

Ha hozzá megyek, már csak ott kerülnek szóba a közös felmenők: papa és mama életének egy-egy állomása. Ő mesél még a jelenből a múltba kalandozva összefonódásokat, mondja el azt, amit már szinte csak ő tudhat. Ő emlegeti apámat, a közös, életük végéig kitartó szövetségük bizonyítékaként. Mikor az ilyen személytől távolabb lépünk, mikor mosolygó szempár mögé nézünk, amikor a vigyor leolvad, akkor látszik csak meg az igazi mélység. Az ölelésben, hogy de jó, hogy jöttetek. A felpakolt holmikban, hogy örülök, hogy adhattam valamit, hogy érezd, törődöm, így, ennyivel. És a kérdést: jöttök legközelebb?

Ha tudná, amit nem mondunk ki, mert szavakká nehéz az ilyen kapcsolódást beleszőni, hogy ezek a gesztusok az anyukám hiányát is felnagyítják és gyógyítják. Azt a hatalmas űrt, azt a mérhetetlen fájdalmat, hogy ő, aki szintén így gondoskodott a négy gyerekéről, hogy felpakolt minden mozdíthatót és adta, már nem tud így szeretni. Hogy a gondoskodása eltűnt, minden formában. Az otthonban, ahol éli a betegsége árnyékában a napjait, az anyai minősége úgy jelenik meg, hogy megjegyzi, szép a cipőd, ruhád, nyakláncod. Épp ami feltűnik neki, azt emeli ki, aztán többet nem szól, nem kérdez. Csak van. Egyre szűkül az idősáv, amíg kapcsolódik. És egyre ritkább a ragaszkodás bármilyen jelzése.

Beültem az autóba, és először összeszorult a szívem, mert bármennyi évesek vagyunk, anyukánk elvesztése örökké hiányt hagy, főleg így, hogy még van, de egy sajátságos életminőségben.

Aztán elindultunk, és megértettem. Az élet, a nagy bölcsesség, a vonzás törvénye, higgyen ki miben akar, próbál kárpótolni. Adja, máshogy, más formában a szeretetet. Nem úgy, ahogy egyértelműen kérném, anyukámon keresztül. Nekem most Zsuzsa néném volt a kapu, és természetesen a hozzáállásom, hogy befogadó vagyok rá. Hogy keresem ott is a fényt, ahol láthatnám csak a sötétséget, a fájdalmat. Bele lehetne keseredni mindebbe, ami megfoszt a teljes családi együttléttől. Vagy el lehet ismerni, hogy átalakul az életünk stabil háttere is, a veszteség elodázhatatlan, és annak kell örülni, azoknak, akikhez tudunk kapcsolódni.