Lázár Kinga: L. Flóra valószínűleg nem álmodott mamutokkal

E-mailben írja meg K. Enikő, hogy a fiatalon, tragikus hirtelenséggel elhunyt L. Flóra szerelmes volt belém. Nem ismerem K. Enikőt. Ha nagyon őszinte akarok lenni, L. Flórát sem, a halálhíréről sem valószínű, hogy valaha értesültem volna, bármennyire hangozzék is rosszul ebben a kontextusban. Mély levegőt veszek, odateszem a vizet főni. A város ébredezik, kimosom a tegnapi, felvizezett neszkávét és egy újabb plikket ürítek a bögrébe. Jó lenne, ha Edit lassan felkelne. Azon gondolkodom, hogyan vezessem fel az e-mailt; mit gondolsz, drágám, ez félrelépésnek számít? Ekkor már hallom, hogy lecsoszog a lépcsőn, a konyhapultra kucorodva érdeklődik az álmomról. De Edit, ezt nem álmodtam, L. Flóra tényleg szerelmes volt belém, legalábbis ezt írja K. Enikő, meg azt is, hogy tudnom kellett, hiszen, ha életben marad, előbb-utóbb amúgy is a tudomásomra hozza. Író vagy, ezt mondja Edit, valamelyest ez is közszereplés, még ha ódzkodsz is tőle – ennyivel nyugtázza, de valójában egy közmondás hangzik el, amit én nem szívesen azonosítok a feleségem szavaival. Ez egészen ízléstelen egy halálhír esetén, nem gondolod? Edit vállat von, majd végignyúl a kanapén és felbont egy pudingot. 

Azt álmodta, hogy egy performansz során egy vetített bálna szájába pisiltem, ő meg nagyon szégyenkezett miattam, ezt követően kiesett mind a négy szemfoga, ez mit jelent?

Napok telnek el, hogy csak L. Flórára gondolok, bár még nem válaszoltam semmit K. Enikőnek. Székelyföldre utazunk a gyerekekkel, a baróti múzeumban olvadt vaníliafagyival csorgatják tele a padlót, épp ott, ahol a masztodoncsontvázat állították ki. L. Flóra valószínűleg sosem járt Baróton. Az árnyék nélküli kisváros nem kímél, könyörgök a gyerekeknek, hogy maradjanak a járdán, Edit egy turkálóba húzza magával Ilkát, mi Benedekkel az utcán várakozunk. Szerinted eltemették már? Kérdezem Editet, miközben ő azzal dicsekszik, hogy három maxiruhát vett húsz lejért. Baróti árak. A mamutleletről, vagy miről beszélsz? Itt ásták ki, Rákoson. Masztodon. Mármint megvolt-e már a temetés, az L. Flóráé. Felhúzza a szemöldökét, látványosan nem jön rá, hogy ki lehet az az L. Flóra. A lány, aki szerelmes volt belém. A gyerekek furcsán néznek rám, szerencsére a masztodon említése izgalmasabbnak bizonyul, máris vissza akarnak menni a múzeumba, vagy nem is, inkább keressük meg az ásatás nyomait, hátha találunk ott még valamit, mondjuk, dínócsontokat. Nehéz megsaccolni, hogy Edit mire gondol, kissé lesajnálóan néz, de látom rajta, hogy jól szórakozik. Miért, menjünk el? Ezt már megint ízléstelennek találom, azt hiszi, csupán egy kínosforma játékot űzök vele.

Az éjszakát a Vargyas-szoros mellett töltjük egy vendégházban. A gyerekek későig játszanak az udvaron. Benedek örül az új, távirányítós műanyag repülőnek – baróti árak –, Ilka egy macskakölyköt gyomroz a tornácon. Megpróbálom egy jegyzetfüzetbe összeírni, hogy mire van szükségünk a holnapi túrára. Víz, naptej, gyereknaptej, mindkét gyerek esőkabátja, Ilkának a csillagmintás, a lila átereszt, ne felejtsük itt azt a fürt félbarna banánt sem, meg a zsírszegény kekszet Editnek.
 

L. Flóra egy másik tornácon ül, lerúgja teniszcipőjét, és K. Enikő ölébe hajtja a fejét. A tarkója izzadt, szemzugában összegyűlt a fekete szemceruza. Arról beszél, hogy nem akar hazamenni, meg hogy mennyire penészes a garzonlakás, amit az apja tart fenn neki. Nem kap levegőt, az orrnyergére kis fekete virágok rakodnak le. 

Rá kell gyújtanom, félrehúzódok a parkoló autó mellé, hogy a gyerekek ne vegyenek észre. A fürdőszoba szellőzőjén látom, ahogy Edit zuhanyozik, sziluettje kirajzolódik a párás ablakon. Samponozza a haját és köhécsel. Összeszedem a gyerekeket, és lefektetem őket aludni.

Éjszaka megjelenik a bálna, Edit bálnája, masztodoncsontokat úsztat a hátán, és csöpög róla a vaníliafagyi.

L. Flóra sehol, megnyugszom, az álmaimba még nem sikerült beférkőznie. A reggel a szokásos, pakolás, vajas kifli, maradék hummusz, négyünk közül valamelyikünknek biztos nem jut ideje fogat mosni, a küszöbről még épp visszafordulunk öt perc erejéig. A friss levegő majd helyretesz, közli kedélyesen Edit, én pedig nem akarom felhozni, de frusztrál, hogy még mindig nem válaszoltam az e-mailre. Így zajlik le az erdővidéki túra, én meg arra a következtetésre jutok, hogy végül is még az is megtörténhet, hogy L. Flóra éppenséggel székely volt.

Egy hónap is eltelik, mire újra eszembe jut. A gyerekek a nagyszüleiknél, nyár közepe van, a kanapén heverve pörgetjük a híroldalt a laptopomon. Edit a benőtt szőrszálaimat kapargatja, én épp egy egészen rosszul sikerül tejfakasztó eseményeit taglalom. Ott találkoztam Raduval, akinek holnap van a születésnapja, kérdezem Editet, hogy lenne-e kedve eljönni velem. Vonogatja a vállát, nem akar jönni, de menjek el nélküle egész nyugodtan, ezt várja hónapok óta, hogy végre üres legyen a ház.

Viszonylag későre érkezem meg, a társaság fele már részeg, a másik pedig indulóban, összepakolt táskákkal paroláznak a házigazdával, aki arra kéri őket, hogy az üres üvegeket a kert sarkába gyűjtsék. Az ajtó előtt veszem észre. Éppen elég fényt kap az arca ahhoz, hogy felismerhetővé váljék. Nyugodtan ringatózik a zene ritmusára, tekintete a kertben ejtőzőket pásztázza, egyik kezében sört fog, a másikkal éppen rágyújt. Furcsa, többrétegű leninget visel, világos anyagból, egészen hosszút, fülében aranykarika. Nyelvével végighúz a felső fogsorán, mint egy jóllakott macska. Vendéglátónk rámarkol a derekára, ahogy elhalad mellette. Épp egy beszélgetés közepén vagyok, kellemetlen lenne faképnél hagyni őket. A lány mindeközben nem mozdul, mérlegeli, melyik körbe csatlakozhatna be, hosszasan tartja a szemkontaktust egy másik nővel, majd szégyenlősen elfordul. Nem lehet több huszonháromnál. Kiszúr ő is, azonnal felismer. 

Mint kiderül, mégiscsak több huszonháromnál, túl van már az első mesterijén, hosszasan tárgyalunk egészen általános tudnivalókról. Azt kérdezem, hogy véletlen ő vagy a legjobb barátnője nem bérelnek-e egy penészes garzont. 

Elkacagja magát, furának találja a humorom, aztán lassacskán szedelőzködni kezd. Bár korábban szinte alig érintkeztek, szájon csókolja a házigazdát, és gyalog indul haza.

Hazamegyek, és le akarok írni mindent, szinte hisztérikusan keresek elő egy nagy stóc fehér lapot. Edit már régen alszik, amikor elkezdem körmölni az egészet: K. Enikő a gyerekkori padtárs, az elbukott nyolcadikos vizsga, a muskátlimániákus anyuka, a kecskeszakállas férfi a cserkésztáborban, a tejfogaktól egészen a penészes garzonig. Mindezek után, azt hiszem, végeztem. Micsoda grown ass man, hangosan zokogok, hajnalodik, és eldöntöm, hogy megvárom, hogy Edit felébredjen, és hosszasan-hosszasan mesélje el az álmait, mamutokról, bálnákról, vaníliafagyiról.