Száz Joli: Gyöngyházkalitka (6. fejezet – Bora Bora)

Francia Polinézia 118 kisebb-nagyobb szigete közül Bora Bora – nyilvánvalóan Tahiti után – a legismertebb és mindenképp a leglátogatottabb, a nászutasok paradicsoma. „Polinézia gyöngye” összesen 29 négyzetkilométernyi földterület. Na jó, legyen 38, ha hozzáadjuk a hozzá tartozó motukat, a tenyérnyi földdarabkákat, amelyek egy-egy „nagyobb” sziget körül elszórtan bukkannak ki az óceánból. Szóval autóval egy jó fél óra alatt megkerülhető az egész azon a 32 kilométer hosszú úttesten, amelyet egyik oldalról az óceán, a másikról pedig a vulkanikus hegységek szegélyeznek. Az összlakossága egy kisvárosnyi embert számlál, ma durván tizenkétezer fő. Tíz éve, amikor a börtönöm lett, alig volt tizenegyezer. Alapvetően a turizmusból élnek és minden ehhez kapcsolódó kézműves tevékenységből.
78 négyzetkilométernyi, egyetlen átjáróval rendelkező lagúnája a világ legszebbjei közé tartozik, sokszínű koralljaival, csodálatos élővilágával, lélegzetelállító kékségévél. Bora Bora a tipikus képeslap- vagy poszterháttér a polinéz világról. Egyik szálloda nagyobb luxust kínál, mint a másik, és általában minden turisztikai program elképesztően drága, a búvárkodástól a hegymászásig. És ezen felül nincs is itt egyéb tennivaló. Nincs más lehetőség, nincs egyéb látnivaló, mint az egyik oldalon a mérhetetlen luxus, a másikon meg nagyjából a nyomor, a kosz, a rendetlen környezet. És a mogorva, barátságtalan helyiek. Meg az út mentén felhalmozott hulladék, amint elhagyjuk a luxusnegyedet. A háztartásihulladék-lerakó a lagúna mellett van! A kiéhezett és elvadult kóbor kutyák falkái lehetetlenné teszik, hogy az ember sétálni menjen ebben a csodás környezetben, egyszerűen veszélyes kitenni a lábad az utcára. Ezen a szigeten lakosnak lenni nagyjából lehetetlen, az életmódod, a világod, a szociális köröd a minimumra szűkül. A legközelebbi valamirevaló szárazföld (Tahitit nem veszem annak) Új-Zéland, de az is durván négyezer kilométerre van.
Mi oka lehet annak, hogy egy pénzügyi-gazdasági közegben otthonos, magasan képzett ember, mint az én férjem, egy ilyen helyen telepedjen le? Mi értelme annak, hogy egy párizsi, New York-i, tokiói bankár, aki a világ nagyvárosaiban érzi otthon magát, hirtelen egy ekkorka szigeten akarjon letelepedni, önszántából? Hacsak nem az, hogy engem ezzel teljesen ellehetetlenítsen. 

Ezen a szigeten nekem nincs „tennivalóm”. Nincs a végzettségemnek, uram bocsá’!, az ambícióimnak megfelelő lehetőség. Ráadásul francia nyelvterületen nem mozgok otthonosan, miközben angol nyelvű közegben még a magyarnál is jobban megállom a helyem. Itt én tényleg el vagyok temetve. Ahogy ő is, de neki nem számít, ő ezt az „áldozatot” simán meghozza annak érdekében, hogy engem tönkretegyen. 

Én ezen a szigeten legfeljebb bolti eladó lehetek, mert az amerikai turistáknak megfelel a nyelvtudásom. Az is leszek: egy igaz gyöngyboltban leszek eladó, mivel ő sem a házasságunk alatt, sem a válás után nem tart el engem, nekem magamról (és a gyerekemről is) gondoskodnom kell.
Szakmailag tehát teljesen ellehetetlenít, ezen felül pedig szó szerint is lehetetlenné teszi, hogy bármerre elszaladhassak előle. Ezt a szemembe is mondja, amikor azzal „fenyegetőzöm”, hogy elmenekülök, és eltűnök örökre. Kíméletlenül szembesít a ténnyel: „Hová mehetnél, merre? Soha nem fogsz innen kimenekülni!” Valóban, hacsak nem úszva – de az útlevelem nélkül (és a gyerekem nélkül) innen nincs menekvés. Ezt is jól kitalálta, kitervelte.
Számára az sem érv, hogy hosszú távon ez a hely a gyerekének sem a legjobb. Egy ideig persze nagyszerű, sőt fantasztikus egy európai kisgyereknek a tengerparton élni, de hosszú távon!? Ez neki nem sajátja, nem a közege. Ahol a napok mind egyformák, ahol a két évszak különbözősége alig észrevehető. Egész évben tangapapucs van a lábunkon meg valamilyen könnyű, lenge ruha az öltözékünk. A mi francia–magyar kétnyelvű gyerekünk ezzel szemben ismerhetné a négy évszakot és azok változásait! Ismerhetné a havat, a harmatos reggeleket, a lombhullató fákat és a tavaszi rügyeket. A hosszú városi vagy erdei sétákat! A nagyvárosi tömegközlekedést! Az óvodák és iskolák választékát! És még mennyi mindent. De nem. Az apja eldöntötte, hogy feláldozza őt (is) annak érdekében, hogy engem tönkretegyen, úgyhogy élhet ilyen paradicsomi – igen redukált – környezetben, 23 négyzetkilométeren.
Polinéziában nagyon sajátos a családi berendezkedés, a rokonok közötti viszonyok minősége. Általánosan jellemző a nagycsalád, ami tizenhét, tizennyolc gyereket jelenthet, nem hármat-négyet, mint nálunk. Még a közelmúltban is nyolc gyerek volt az egy nőre jutó átlag. Tizennégy éves kislányok már szülnek, tizenhat évesen a fiúk már apák. 

Nem csinálnak különösebben ügyet belőle: a kisbaba megszületik, közösen gondoskodnak róla, valaki majd csak megeteti, valaki majd csak kézbe veszi, majd csak vigyáz rá a családból. A fiatal szülők vagy együtt maradnak, vagy nem, ahogy alakul. És megszületnek az egyéjszakás kaland gyümölcsei is; a szülés harmadnapján a kórházból kijövet egyenesen az apához vezet az út: tessék, a tied, viseld gondját.

És gondját viselik az apa családjában közösen: a nagyszülők, a nagynénik, az apa is akár, valaki megeteti azt a gyereket.
De ugyanígy előfordul az is, hogy odaadnak egy gyereket a családból másnak. Máig érezteti hatását az a hagyomány, hogy az elsőszülöttet odaadták a nagyszülőknek. Aztán esetleg a másodszülöttet is, mert ugye két pár nagyszülő van. Vagy egy nagynéninek, vagy más rokonnak, aki vagy gyermektelen, vagy csak tapasztaltabb és jobban ráér. Élő gyakorlat, hogy a távolabbi, kisebb szigetekről egyszerűen odaadják a gyereket a Tahitin élő rokonoknak, hogy ilyenformán a „városban” nevelődjön a „vidék” helyett. A köznyelveben így emlegetik: Tahiti a város, a többi sziget pedig a falu vagy vidék. Úgy járnak „föl” Rangiroáról vagy Huahinéről Tahitire, mint nálunk Borsodból vagy Győr-Moson-Sopronból Budapestre. Így aztán a gyerekek mindenkihez és bárkihez kötődnek, aki megeteti őket. Neve is van ennek a fajta „örökbefogadásnak”, úgy mondják, fa’a’amu, és pontosan ezt jelenti: „mások által etetve”. Ez egy teljesen nyílt örökbeadás, a gyerek ismeri a biológiai szüleit, akár rendszeresen látják is egymást, de nem velük, közöttük nő föl.
A mi generációnkból igen sokan úgy nőttek föl, hogy teljes mértékben a nagyszülők gondoskodtak róluk. A szülők, vagyis a mi szüleink korosztálya egy kicsit elveszett nemzedéknek tekinthető. Az ő fialatkorukban tört be igazán a szigetvilágba a modern fejlődés, ezzel együtt a fogyasztói társadalom, az amerikanizálódás, és ez a generáció valamiféle légüres térben találta magát a régi hagyományok és az új világ között. Hirtelen lemondott az adottról, az elődeiktől öröklött tudásról. Nem tanultak meg halászni, mint az apáik, nagyapáik, mert nem akartak halászatból élni. Ők autót akartak venni, ezért az európaiak vagy az amerikaiak által kínált állásokat fogadták el. Nem akartak kókuszt bontani egész álló nap, ezért a kopraipar termelése is a felére esett vissza ezektől az évektől kezdve, mert a munkások utánpótlása megszakadt. Tömegesen özönlöttek a fiatalok a „városba”, ahol nagyrészt elkallódtak, nem nagyon tudtak boldogulni az új világban, amelyet megálmodtak maguknak. A gyerekeik pedig, akik azért születtek sorra, mind visszakerültek a hátrahagyott szigetekre a hátrahagyott nagyszülőkhöz.
Találkoztam olyanokkal, akik nem is nagyon ismerték az anyjukat, egyszer-kétszer látták életükben, akkor, amikor hazajött leadni egy következő kisbabát egy sokadik apától, de ezt már nem is nagyon követte senki. És beszéltem olyannal is, aki tudta, hogy volt olyan kistestvére, aki egyenesen Európába került, és soha nem találkoztak egymással. Valóban létezett ez a fajta örökbefogadás is, mert évtizedeken át igen könnyű volt itt kisbabát „szerezni”, nem volt rá különösebb jogi szabályozás, törvényi háttér. Előfordult, hogy egy francia anya, aki gyereket akart, mert neki nem lehetett, Polinéziában végigjárt néhány utcát, bekiáltott egy-egy házba, hogy kisbabát keres, akit odaadnának neki, és talált. Mindig volt baba, akit éppen oda tudtak adni.
Ilyen kulturális környezetben talán érthető, hogy miért kínlódom ennyit a fiam miatt, miért küzdök ennyire érte. Ahogy az is teljesen világos ma már, miért hozott minket ide a férjem. Van persze itt is a NaNe egyesülethez hasonló helyi szerveződés, mert családon belüli erőszak is van bőven. Van családsegítő központ, gyerekjóléti és gyámhivatal a bántalmazott nők és gyerekeik számára, de ilyen szocializációval ebben a témában nagyjából semmit sem ér a tevékenységük. Azaz, de: többet árt, mint használ. Nem az áldozat segítésére vannak, nem az anyát és a gyerekét védik. Erre számtalan példát tudok felmutatni.

Gyors üzenet Liának: Apukád az előző fejezetben az ő oldaláról elmondta, hogy kerültetek a szigetre és mi történt ott, de ez a rész nekem a te elbeszélésedben nincs meg. Át kellene vennünk mindent, ami Bora Borán történt, meg Tahitin, a pontos eseményeket, odáig, hogy elmenekültél tőle, és ki lett végül mondva a válás. Azt is szeretném tudni, mikor vált világossá számodra, hogy nem fogsz tudni hazamenni. Ő kimondta ezt így? Vissza tudod idézni, mit éltél át, amikor ez kiderült számodra? Az útleveleiteket elvette és elzárta (miért adtad oda neki? – vagy nem adtad, elvette?), de az miért nem volt megoldás, hogy bejelentitek otthon az útlevelek „elvesztését”, csináltattok újakat, apukád kihozza nektek, és felültök az első repülőre? Ezt is megelőzte azzal, hogy a fiatokat „tiltólistára” tetette? Ezek még kellenek a könyv első részéhez, aztán az utána következő dolgok már mind az intézményes bántalmazás eseményei. Az lesz a II. rész.