A színház az életem része, de nem az egész életem

Két határt átlépve, Csíkszeredáról szerződtél Kassára. Hogy jött az ötlet, hogy ide költözz?
A kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem Színházi és Film Karán végeztem, de már előtte dolgoztam egy évet egy kis alternatív színházban, ahol rengeteget tanultam. Az egyetemi évek alatt is sokat statisztáltunk a színházban, így nagyon sok tapasztalatot szívtam magamba, ami egy pályakezdő színésznek felbecsülhetetlen. Imádtam azt az időszakot, pedig még a hőskorban tanultunk: nem volt saját próbatermünk, a színházban próbáltunk éjszakánként, amikor az előadás után már lebontották a díszletet. Reggelig dolgoztunk, de nem bántuk, nem panaszkodtunk, mert jó csapat voltunk, és kiváló tanáraink voltak. Rendkívül sokoldalú képzést kaptunk. Az államvizsgák előtt álltam, amikor a kassai színház igazgatója megkereste az egyetemet, lehetőséget kínálva néhány végzősnek. Négyen vállaltuk. Nem volt egyszerű, mert Románia akkor még nem volt az Európai Unió tagja, de végül megtettük a 650 kilométeres utat, és kinyithattuk a színészlakás ajtaját. Megható volt, milyen barátságosan fogadott minket a társulat. Az első szerepem a Zorba, a görögben a Fekete özvegy volt. Az első igazi kihívást azonban nem ez a szerep jelentette, hanem Peter Cibula Cirkuszi álom című mesedarabja. Bohócokat alakítottunk, fizikailag rendkívül megterhelő volt, viszont az az érzés, amikor több száz gyerek visong örömében a nézőtéren, leírhatatlan. Azóta is szívesen játszom gyermek- és ifjúsági előadásokban.

Melyik volt az az előadás, amelyre úgy gondolsz, mint egyfajta áttörésre a pályádon?
Mondhatni, zökkenőmentesen indult a pályám, nem értek nagy kudarcok. Egyébként sem vagyok az a típus, aki folyamatosan elemzi a saját színpadi munkáját. Talán azért, mert soha nem volt bennem bizonytalanság, nem szenvedtem önbizalomhiánytól. Az első alkalom, amikor igazán azt éreztem, hogy ennek a hivatásnak valóban van értelme, és hogy sokat tudunk adni, ezáltal pedig kapni is az előadások során, az volt, amikor a budapesti Káva független színházzal dolgoztunk. Az ő előadásaik az angol Theatre in Education módszerre épülnek, vagyis részvételiségre alapoznak: gyerekeknek játszunk, általános iskolásoknak és középiskolásoknak, az ő bevonásukkal. Több workshopon is részt vettem, drámapedagógussá képeztek, és ezáltal egy teljesen új világ nyílt ki előttem. Ez egy különleges műfaj, mert egyszerre kell megtartani bizonyos határokat, ugyanakkor hitelesnek maradni. Ezek alatt az előadások alatt éreztem mindig a legintenzívebben, hogy erről szól a szakma: ilyenfajta kapcsolatteremtésről egy idegen emberrel, még ha csak egy órára is.

A Thália színpadán ezt az érzést mikor tapasztaltad meg?
Az egyik meghatározó élményem Molière Mizantróp című darabjában Arsinoé szerepe volt. Egyrészt rendkívül nehéz szöveg, másrészt amikor az ember azzal szembesül, hogy eltelt vagy 350 év, és mégis mennyi aktuális vonatkozása van társadalmi és emberi szempontból, az egészen megdöbbentő. Tulajdonképpen ugyanazok a visszásságok és játszmák jellemzik ma is az emberi kapcsolatokat. Nagy hatással volt rám, ráadásul egy sznob nagyságát alakítottam, ami igen kívül esett a komfortzónámon. Viszont pont azért, mert semmi közös nem volt bennünk, színészileg nagyobb kihívást jelentett. Hasonló élményt adott Mika Myllyaho kortárs finn szerző Káosz című darabja Czajlik József rendezésében, amelyben Rab Henriettával és Varga Líviával játszunk. Mindannyian több szerepet, nehéz élethelyzetben lévő, súlyos terheket cipelő nőket és férfiakat alakítottunk. A műsoron lévő – Pedro Almodóvar filmje alapján készült – Nők az idegösszeomlás szélént is a meghatározó előadások közé sorolom. Nagyon jó volt Gardenö Klaudiával, a rendezővel együtt dolgozni. Ami viszont kifejezetten nehéz és érzelmileg is megterhelő volt az utóbbi időben, az Borbély Szilárd Akár • Akárki című darabja: rengeteg morális kérdést feszegető kíméletlen társadalomkritika. És az azt alkotó emberiségé is, amely tétlenül nézi a járványként terjedő közömbösséget és elmagányosodást.

Több tucat szereppel a hátad mögött, mennyire vagy elégedett a pályáddal?
Ez egy nehéz pálya, különösen a nők számára, mert a kultúra területén évszázadokon át férfidominancia érvényesült, és ez a drámairodalomban is megjelent. Férfiak írtak férfiaknak jól kidolgozott karaktereket, a női szerepek pedig sokszor egyoldalúan jelennek meg, és vagy a nagyon fiatalokra, vagy az idősebb korosztályra íródnak. Az utóbbi években szerencsére érzékelhető némi pozitív változás: egyre több a női szerző, a női rendező, és már karmesteri pálcával is láthatunk nőket, ami kifejezetten biztató. Közben, ha elmegyünk színházba, koncertre, kiállításra, vagy akár csak azt nézzük, ki vásárol több könyvet, azt látjuk, hogy a kultúra fogyasztói leginkább a nők.  

A férjed, Bocsárszky Attila egyben a kollégád is. Lassan ébredtetek rá, hogy az, amit egymás iránt éreztek, túlmutat a kollegiális vagy baráti kapcsolaton, vagy viharos gyorsasággal ragadtak magukkal az érzelmek?
Ahogy a színházhoz kerültem, már a Zorba próbafolyamata alatt egymásba szerettünk. Attila azonban még egy ideig vívódott, mert tartott attól, hogy újra elköteleződjön. Érthető, hiszen a korom miatt nyilvánvaló volt, hogy családot akarok, és nem is titkoltam, hogy nagyon szeretnék anyává válni. Neki viszont már volt két fia az előző házasságából. Amikor azonban belátta, hogy az ember a saját érzelmeivel nem tud harcolni, akkor ezzel együtt vállalta az apaságot is. Egyébként is nagyon szeretett volna lányos apuka lenni, ami így megadatott neki. Ráadásul a lányunk természetre is nagyon hasonlít rá, ugyanolyan öntörvényű, és ugyanúgy képtelen az alakoskodásra. Huszonhét éves voltam, amikor megszületett a fiunk, és harminc, amikor a lányunk. Az anyaság minden addigi vágyamat, célomat, elképzelésemet – úgy a pályámról, mint az életemről – felülírta. Hat évig voltam anyasági szabadságon, de gyakran megfordultunk a gyerekekkel a színházban. A gyerekelőadásokat ki nem hagytuk volna, és amikor már nem szoptattam – addig igyekeztem kerülni a stresszt –, kisebb szerepeket is elvállaltam, így a kollégákkal is rendszeresen találkoztam.

Mennyire viszitek haza a színházat? Elhangzanak vélemények, tanácsok az asztal mellett?
Otthon színházról nem nagyon beszélünk. Én egy modernebb színházi világban szocializálódtam, nyitott vagyok a kísérletezőbb, alternatívabb irányokra, ahogy Attila mondja, a „lila ködökre” is. Ő e tekintetben konzervatívabb, és ebből óhatatlanul is adódtak viták, ezért megbeszéltük, hogy nem visszük haza a munkát. Az otthon az legyen otthon. A tanácsait viszont örömmel veszem, hiszen óriási színészi tapasztalata és tudása van, és sokszor meg is fogadom, mert jól jön egy külső szemlélő. Egyébként is nyitott vagyok az építő jellegű kritikára, úgy gondolom, szükség van rá. A társulaton belül is így működünk, de vigyázunk arra, hogy soha nem bántsuk meg egymást.
 

Ezek szerint nemcsak jó társulat, de jó csapat is vagytok.
Abszolút. Picike, tizenegy tagú társulat vagyunk, így mindenkinek van lehetősége arra, hogy kibontakoztassa a tehetségét, fejlődjön szakmailag és megmutassa magát. Egyszer statisztálunk, máskor főszerepet játszunk. Én eleve jó csapatjátékos vagyok, szeretem az embereket, ritka, hogy valakivel ne jönnék ki – így van ez a civil életben is. Mindenkivel meg lehet találni a közös hangot, ami nem jelenti azt, hogy ne vállalnám fel a véleményemet, és ez alól a rendezők sem kivételek. Nem minden rendező tud színészfejjel gondolkodni, ez egyfajta adottság. Néha a kigondolt koncepció színészi szempontból egyszerűen nem működik. Ilyenkor igenis vitába kell szállni, és szerencsére a legtöbben veszik a lapot, nyitottak a színészek észrevételeire, javaslataira.

A szakma kiszámíthatatlan ritmusa mellett hogyan tudtátok kialakítani a stabil családi hátteret, különösen úgy, hogy Göncruszkán éltek, harmincöt kilométerre Kassától?
Soha nem éreztük, hogy ez nagy távolság lenne. Előadások után kifejezetten szeretek hazavezetni, útközben rendszerint a Bartók rádiót hallgatom; sokat tanulok a műsorokban elhangzó zeneelméleti magyarázatokból, a különböző műfajokról és stílusjegyekről. Rendszeresen járok a Miskolci Filmharmonikusok koncertjeire is, és az ottani Nemzeti Színházba. Fantasztikusan jó előadásaik vannak. Göncruszka nagyon jó döntés volt, pedig amikor a költözés mellett döntöttünk, csak azt szerettük volna, hogy a gyereknek legyen lehetősége megélni a gyerekkorát. Ez egy lakótelepi lakás négy fala között nem ugyanúgy adatik meg, mint vidéken, kertes házban. A színészi fizetésekből viszont nem tudtunk volna házat venni Kassa környékén. A férjem épp egy nyári fellépésre utazott, és amikor a falun keresztül vitt az útja, egy hirtelen ötlettől vezérelve bement a polgármesteri hivatalba megkérdezni, nincs-e eladó ház. Rögtön mutattak neki vagy tízet. Így lett egy hatalmas, gyönyörű parasztportánk, a ház előtt óriási hársfával. Erős kölcsönhatásban élünk ezzel a házzal és a kerttel, nem cserélném el semmire. Nem sokkal később apósom megözvegyült, és ő is odaköltözött a faluba. Mindig is vonzotta a gazdálkodás, és mellette bevállalta az unokákat is – nagybetűs nagypapa volt. Pár évvel később anyukám is teljesen egyedül maradt Csíkszeredában, így kézenfekvő volt, hogy átköltözik, vett egy kis házat a szomszéd utcában. Hatalmas segítséget kaptunk a nagyszülőktől, a gyerekek pedig olyan érzelmi pluszt, ami a mai világban már keveseknek adatik meg. Azóta rengeteg kassai költözött oda, lassan a fél falu „szlovák” lesz. A Covid okozott némi nehézséget, raklapnyi igazolással jártunk, de egyébként a harmincöt kilométer nem nagy távolság.

Erdélyhez kötődik a gyermekkorod, a pályád Szlovákiához, az otthonotok pedig Magyarországon van. Hogy fogalmazódik meg benned az identitásod?
Nem volt kérdéses soha: a mai napig erdélyinek tartom magam. Göncruszka meg az otthonom. Ellenben, míg sok erdélyi barátomnak eszméletlen honvágya van, engem valahogy ez elkerült. Elfogadtam, hogy távol kerültem a szülőföldemtől, hiszen ez az én döntésem volt. Mégis nagyon foglalkoztatnak a gyökereim, mert az első húsz évem olyan mélyen és erősen megalapozta az identitásomat, hogy azt, hogy erdélyi magyar vagyok, nem is akarnám levetkőzni. Meghatározza a személyiségemet, az énemet, hogy Csíkszeredán nőttem fel, egy erős katolikus közegben. Ma már, főleg a nagyvárosokban, erősebb az asszimiláció, ami természetes folyamat: a nagyobb közösség mindig jobban magába húzza a kisebbet. Székelyföldön, ahol a magyarok vannak többségben, más a helyzet, ott nagyon erős megtartó erő a közös hit és a közös kulturális háttér.
 

Az „átkosban” a román állambiztonság, a Securitate szinte mindenkit megfigyelt, a társadalomban egyre nőtt az elégedetlenség és a feszültség, a magyarságot pedig fokozott nyomás érte. Gyerekként ebből mennyit érzékeltél?
A rendszerváltás idején tízéves voltam. Euforikus érzés volt, amikor 1989. december 22-én vége lett az elnyomásnak. Nekem gyönyörű gyerekkorom volt. Az, hogy a Ceaușescu-éra végén már a kenyér is fejadagra ment, a hentesüzletek pultjai üresen kongtak, banánt évente egyszer-kétszer ehettünk, és egyszerűen nem volt élelmiszer, csak utólag, felnőtt fejjel állt össze bennem. Tudatosan éheztették az embereket: az volt a logika, hogy akinek üres a gyomra, az nem fog politikával foglalkozni. Mi, gyerekek ebből keveset érzékeltünk, mert senkinek sem jutott több. Naphosszat játszottunk a tömbház előtt, vagy ha a pap bácsi megengedte, a parókia udvarán. Azt, hogy a szüleinken mekkora nyomás lehetett, csak később értettem meg. A szülők és a nagyszülők néha hetvenkét órát vártak sorban, éjjel-nappal, váltásban. Aztán meglepően gyorsan, szinte egyik napról a másikra érezhető volt a változás. Megjelentek a segélycsomagok – emlékszem, az elsőben Danone joghurt is volt, addig soha nem láttunk ilyet. Gyerekkoromban nem volt más szórakozási lehetőség, csak a könyv. Attól nem tartottak, valószínűleg nem mérték fel, milyen ereje van az irodalomnak az emberek gondolkodására. Csíkszeredában magyarul csak olvasni tudtunk, mert a magyar televízió adását már nem lehetett fogni; a szüleim a Szabad Európát hallgatták sutyiban. Azóta sem láttam olyan közösséget, ahol mindenki ennyit olvasott volna, úgy falta volna a könyveket, mint mi akkor. Érdekes módon két magyar könyvkiadó is működött, a Kripton és egy másik, és az erdélyi magyar irodalom elképesztően magas színvonalú volt. A szerzők jártak az iskolákba is író-olvasó találkozókra; így ismertem meg Sanyi bácsit, Kányádi Sándort, aki kivételesen kedves és közvetlen volt. Ma már Erdélyben 11 professzionális magyar színház és – különálló intézményként – három bábszínház működik. Nehéz összehasonlítani. A kolozsvári konzervatóriumban van magyar nyelvű operaénekes-képzés, két színművészeti egyetemen tanulhatunk az anyanyelvünkön, de így is nehéz elhelyezkedni.

Színházba járó családban nőttél fel?
Nem, munkáscsaládból származom. Édesanyám segédápolónő volt, próbált rábeszélni az egészségügyi pályára, de semmi affinitásom nem volt hozzá. Amikor ezt látta, rám hagyta. Bíztak bennem, hagytak kibontakozni. Nagyon intelligens emberek voltak, szeretetteljes légkörben neveltek minket. A nagyszüleim parasztemberek voltak, a szüleim pedig mindennek örültek, ami nekünk jó. Van egy öcsém is. Vagyis... még mindig nehéz múlt időben beszélnem róla. Számomra lélekben még mindig velünk van, még akkor is, ha valójában húsz éve, váratlanul, tizenkilenc évesen távozott az élők sorából. Hallottál már az azonosulás fogalmáról? A pszichológiában így hívják azt, amikor egy nagy veszteség után az ember ösztönösen próbál valamit továbbvinni abból, akit elveszített. Persze akkor még nem tudtam, mi ez. Amikor történik egy ilyen kataklizma, az ember csak túlélni próbál. Csak egy évvel később kezdtem el pszichológiai témájú könyveket olvasni, mert volt bennem egy nagyon erős igény, hogy megértsem, mi zajlik bennem. Ő egy nagyon szókimondó ember volt, aki nem akart megfelelni másoknak, csak önmagának. És én elhatároztam, hogy mostantól ilyen leszek. Hogy továbbviszem belőle azt, ami bennem is ott lehet. De rettenetesen nehéz volt. Annyira beszűkült a fájdalomtól a tudatom, hogy hónapokig sötét gondolatok kísértettek. Csak arra tudtam gondolni, hogy találkozni akarok az öcsémmel. Félreértés ne essék, nem meghalni akartam, hiszen akkor a kisfiam egyéves volt, az anyukámmal meg nem tehettem volna meg. Ők voltak a két legerősebb visszatartó erő. A fájdalom, a hiány nagyon kiszámíthatatlan dolgokat tud művelni az emberi pszichével. Nagyon sokat köszönhetek a barátnőimnek, akik velem és mellettem voltak ebben az időszakban.

Ritkán találkozik az ember hozzád hasonlóan harmonikus és derűs személyiséggel. Mi az, ami ki tud zökkenteni a nyugalmadból?
Mindig olyan gyerekekre vágytam, akik „valamilyenek”, igazi egyéniségek, és a jóisten ezt meg is adta. Emiatt persze önállóbbak, függetlenségre törekednek, de ha bántja őket valami, vagy dilemmájuk van, elbizonytalanodnak, akkor elsőként hozzánk fordulnak. Ami igazán ki tud zökkenteni, az az anyai félelem. Ha ismeretlen magyar számról hívnak, azonnal összerándul a gyomrom, mert elsőre mindig az villan be, hogy a gyerekeimmel történt valami. Botond húszéves, fotográfusnak készül, Ágnes tizenhét, dráma tagozatos a miskolci gimnáziumban, őt a filmkészítés érdekli. Mindig azt gondoltam, nekik kell megtalálniuk a saját útjukat, nekünk pedig mindenben támogatni kell őket. Ahhoz, hogy jól tudjunk jelen lenni az életükben, meg kellett tanulnunk elfogadni az általuk meghúzott határokat. Örülök, hogy vannak céljaik, és hogy azokat tudatosan követik. A szülői lét egy folyamatos tanulás.

Hogy viselted, amikor kirepültek a fészekből?
Nagyon nehezen. Olyan volt, mintha atomjaimra hullottam volna, és hirtelen rádöbbentem, hogy ennyi volt a mi közös életünknek az a szakasza, amit addig ismertem. Aztán elkezdtem visszapörgetni az időt, megkeresni a gyerekeim születése előtti énemet, felidézni, hogy mivel szerettem tölteni az időmet, vagy mivel szerettem volna, csak épp nem volt rá lehetőség. A felszabadult időt elkezdtem a saját fejlődésemre fordítani. Már nemcsak olyan „otthon ülős” szenvedélyeim vannak, mint az olvasás – számomra az olvasás sosem volt egyszerű időtöltés –, hanem elkezdtem túrázni is. Fogom a kis sátrat, és elmegyek a Tisza-tóhoz, egyedül, mert Attilának ez már túl van a komfortzónáján. Ott feltöltődöm: úszom, olvasok, élvezem a természet közelségét. A színház ugyan szerves része az életemnek, de nem a mindenség. Ha úgy hozná a sors, valószínűleg le tudnék róla mondani. Nagyon szeretek otthon lenni, nem szeretem a tétlenséget, de a fizikai munkát igen. Főleg a kertészkedést: látni, ahogy a magból vagy palántából termés lesz. Az nekem boldogság.

Már lehet tudni, hogy a megérdemelt nyári pihenő után milyen feladatok várnak rád a szeptemberben kezdődő új évadban?
Egyelőre úgy tűnik, izgalmas évad elé nézünk. Konkrét szerepekről még nem tudok beszélni, mindig menet közben derül ki, az adott előadás rendezője milyen szereposztással dolgozik majd. Ezen soha nem szoktam előre morfondírozni. A pályám során játszottam már borzalmasan megírt főszerepet, és volt olyan is, hogy a darabban a szerepem teljesen semmitmondónak tűnt, de a rendezőnek annyi jó ötlete és meglátása volt, hogy a végén egy sokrétű figura bontakozott ki belőle. Könnyű azonban semmiképpen nem lesz. Az egyre csökkenő támogatások és pályázati lehetőségek mellett kell ugyanolyan színvonalas előadásokat létrehoznunk, mint amit a nézők már megszoktak. De hiszem, hogy a színház iránti elhivatottságunk, szenvedélyünk segít a problémák áthidalásában, és egy év múlva, ha fáradtan is, de elmondhatjuk majd, jó évad volt.

Janković Nóra