A világ legvégén

Jón Kalman Stefánsson 2021-ben megjelent, Ásta című kötetének elbeszélője az utolsó oldalakon egy világítótorony felé tart. „Itt vagyok bent, a világítótoronyban. Könyvekkel, zenével, emlékekkel megrakva belépek a fénybe, ami kettéhasítja a sötétséget.” (Jón Kalman Stefánsson: Ásta. Jelenkor, Budapest, 2021. 511.) Így ér véget az Ásta, és pontosan itt kezdődik a Hiányod maga a sötétség. A névtelen elbeszélő egy templomban tér magához, nem tudja magáról, hogy kicsoda, pár sorral mögötte egy férfi ül, aki olvas a gondolataiban, és ahogyan Dantét Vergilius, úgy kíséri át az elbeszélőt korokon, történeteken, sorsokon – egészen az utolsó oldalig. Pap vagy buszsofőr, ki tudja, mindenesetre whiskyt vedel, az ujja kénszagú, vitázik, kérdez, de ő maga semmire sem válaszol egyenesen – a legvalószínűbb, hogy ő az ördög maga.

A szerző tavaly ősszel a Margó-fesztivál díszvendége volt Budapesten. A beszélgetést vezető Ott Anna a műhelymunkáról is kérdezte az írót. Stefánsson ennek kapcsán elmondta, hogy az írás állapotát egyfajta torzulásként éli meg, amely során ő maga nem dönthet semmiről: „A könyvek engem írnak meg, én nem vagyok felelős semmiért.” Szerinte írni éppolyan tiszta tudattal kellene, ahogy a gyerek szemléli a világot, mintha először látná azt, hiszen ilyen módon sokkal mélyebbre, távolabbra láthatunk. (Vö. Kiss Imola: Jón Kalman Stefánsson minden könyve kísérlet arra, hogy legyőzze a halált. Könyves Magazin, 2023. október 14.)

De valahol hiba csúszik a tervbe. A Hiányod maga a sötétség névtelen elbeszélőjének emlékek nélkül kellett volna felébrednie a templomban. Semmit sem szabadna tudnia magáról, a régi életéről, nem lehetnének érzelmei, a tiszta érzékelés állapotában kellene, hogy legyen. „Így kellett volna lennie. Úgy is mondhatjuk, hogy ez volt a szerződés lényege. Beléptél a fénybe, amely kettéhasítja a sötétséget. (...) Érzékelésnek kellett volna lenned, tudat nélkül. Ahelyett, hogy az érzelmeid kitörlődtek volna, megbújtak benned, mélyen, mint a fájdalmas vágyakozás. Ez most nem sikerült.” (Jón Kalman Stefánsson: Hiányod maga a sötétség, Jelenkor, 2023. 476–477.) Az elbeszélő nem tudja a nevét, hogy kicsoda/micsoda ő, hogy van-e gyereke, hogy hol van, egyetlen dologra emlékszik csak: hogy szeretett és hogy szerették. És most írnia kell, közben képes arra, hogy megállítsa az időt, utazhat korokon át, átláthat falakon, az időn, bele mások gondolataiba, titkos leveleibe, soha ki nem mondott érzéseibe, de el kell mondania a történetüket, írnia kell, amíg a sors végkövetkeztetésre nem jut.

A történet helyszíne Izland egyik északi fjordja: „egyszerre valóságos és fiktív, egy hely, ahová hat- és tízéves korom között jártam nyaranta, mert a mostohaanyám odavalósi volt. Nagyon különös hely, gyönyörű a táj és a személyes élmények miatt nagyon erősen gyökerezik bennem” – mondta a szerző a Könyves Magazinnak adott interjújában. (Kolozsi Orsolya: Jón Kalman Stefánsson: Fájdalom és hiány nélkül nem lehet élni. Könyves Magazin, 2023. október 18.) Ebben a fjordban néha télen olyan mély a csend, hogy hallani „az örökkévalóság hullámverését”. (HMAS, 42.)

A történet a 19. század közepén kezdődik, amikor egy felföldi, szerény származású, tanulatlan gazdaasszony cikket ír a földigilisztáról, a „föld vak költőjéről”, akit Isten gondolatának hívna, ha merné, és egy kísérőlevéllel együtt elküldi azt egy tudományos folyóiratnak. A cikk és a levél Pétur, a nős tiszteletes kezébe kerül, aki elhunyt kislányát gyászolja, a rég halott Hölderlinnel levelezik, és észrevétlenül, lassan tűnik el a szívéből a felesége, Halla iránt érzett szerelme. Hiába van Halla keze fényből, Pétur lóra ül, és egy napon át utazik Guðríðurék tanyájáig, hogy elvigyen neki három könyvet, és hogy megpillantsa azt a mosolyt, ami több mint száz éven át (s talán még tovább) megpecsételi az északi fjord lakóinak sorsát. „Van mosoly, amely megváltoztat világokat. Még olyanokat is, amelyeket nem szabad megváltoztatni.” (62.)

A történetdarabkák mozaikszerűen állnak össze, de minden szál egyetlen kérdés köré szövődik: gyávaság vagy bátorság-e követni a szív iránytűjét. Érettek vagy gyávák vagyunk-e akkor, ha nem merünk mindent feladni a szerelemért? A józan belátás vagy a szívünk rezgő mágnestűje döntsön-e az életünkről?

Így ismerjük meg Svanát, aki megszüli szerelme, Halldór fiát, de nem meri a szerelmet választani – visszamegy a férjéhez és a gyerekeihez, de előtte Eiríkurt, a fiát Halldór szüleire bízza. Eiríkur, a magányos rockzenész aztán a gitárjával, a kutyáival él Oddiban, és a sörétes puskájával, amivel részegen talán kamionok után lő, mert elütötték a kutyáit, és emiatt lehet, hogy börtönbe megy. De az is lehet, hogy nem így volt. Hogy a boldogság miatt lőtt, az életet ünnepelte vagy a szerelmet. „De ezzel sincs baj. Az ember úgy írja le a világot, amilyennek abban a pillanatban látja. És soha senki nem írta le még olyan jól, hogy ne lehetne jobban csinálni. Ezért folytatjuk.” (499.)

Ott van Aldís, aki a vőlegényével egy óceánparti, termálvizes medencében akar szeretkezni, hogy ezzel pecsételjék meg a szerelmüket, de útközben defektet kapnak, Haraldur pedig leszáll a traktorról, félretűri a haját, ránéz a lányra, Dylant és Cohent hallgat, segít nekik kereket cserélni, Aldís pedig szeretkezik a vőlegényével, és közben rájön, hogy soha nem volt szerelmes belé, úgyhogy napokkal később visszatér a fjordba, megkeresi Haraldurt, és a következő nyáron összeházasodnak. „Ennek a fjordnak szüksége van ilyen emberre, mint te vagy. Aldís: Milyen ember vagyok én? Skúli: Olyan, aki el mer dobni magától mindent egy nézésért.” (35.)

Aztán sok évvel később az elbeszélő Rúnával, Haraldur és Aldís lányával ül az anyja sírjánál, és a sírkőbe ezeket a szavakat vésték: „Emléked fény, hiányod maga a sötétség.” Mellettük Páll, Eiríkur nagybátyja, a Kierkegaard-tudós sírján nagy, nehéz, tenger csiszolta szikladarabon a következő áll: „»Ha örök feledés leselkedne mindig éhesen zsákmányára, és nem létezne hatalom, amely elég erős, hogy a zsákmányt elragadja tőle – mily sivár lenne akkor az élet, mily vigasztalan.« (...) Miben lelhetünk akkor vigaszt?” (11.)

És ott van még Haraldur maga, aki a feleségét, Aldíst autóbalesetben veszítette el, a karjaiban halt meg, és aki most felnőtt lányával, Rúnával be van zárva ide, a fjordba. Maradnak, mert fogva tartják őket Aldís utolsó szavai: „Soha nem voltam otthon máshol, csak melletted. Te voltál az én otthonom mindig. Ölelj át, szerelem.” (45.) De vajon a halottainknak maradással tartozunk, vagy azzal, ha élünk tovább, értük? Egyáltalán: meddig lehet együtt élni egy halottal?
Aztán érkezik egy francia kulturális újságíró, akinek verssorok vannak a zokniján, és Rúna, aki a balesetben deréktól lefelé megbénult apjával lakik Nesben, mert nem meri őt magára hagyni, beleszeret. De vajon a nagyvároshoz szokott francia eljön-e a szerelem miatt a világ legvégére, ahol olyan csend van, hogy hallani az örökkévalóság hullámverését, és ahol télen az unalomtól az emberek kerítésoszlopokra lövöldöznek?

És vajon eljön-e Eiríkur után a fjordba marseille-i szerelme, az olasz–jordán származású, hihetetlenül hosszú lábú Batool, akinek olyan sötét szeme van, hogy nem tudni, az Isten vagy a Sátán csókolta-e meg, hogy ilyen tekintete legyen, és aki lekötözi Eiríkurt szex előtt, mert máshogy képtelen rá, nem tud bízni senkiben, mert anno szeretett egy férfit, aki három barátjával együtt megerőszakolta.

Bár első ránézésre Stefánsson regényének fő témája – ahogy az eddigieknek is – az élet, a halál és a sors, de ez a százvalahány évet felölelő tabló mindenekelőtt az erős nőkről szól. Nőkről, akik mernek dönteni. Így vagy úgy, a szív iránytűjét vagy a kötelességüket követve, bánkódva vagy megbánás nélkül, de döntenek. A családjukat választják vagy a szerelmet, elmenekülnek vagy maradnak, Isten gondolatának merik nevezni a földigilisztát, megtalálják a módját, hogy a szeretett férfinak a síron túlról is üzenetet tudjanak küldeni, visszatérnek a fjordba busszal egy Dylan-dal és egy szempár miatt, szeretnek minden logika, az eltelt idő és a távolság ellenére, miközben lehet, hogy végig hiába várnak – de mernek dönteni, úgyhogy mernek élni.

És 2020-ban mindannyian egy vacsorára készülnek Páll, Elvis Presley és az élet tiszteletére. A meghívottak között van a névtelen elbeszélő is, és a nő, akit szeret, a „hiba” az Istennel és /vagy az ördöggel kötött szerződésben, Sóley, Rúna testvére, az egyetlen érzés-emlék, ami az elbeszélő tudatalattijában megmaradt. Hivatalos pár fjordlakó, és talán jön néhány meglepetésvendég is, valószínűleg messziről érkeznek majd, nagyon messziről, és lehet, hogy már úton is vannak a fjord felé.

Közben Eiríkur és Elías összeállította „a Halál slágerlistáját” (ami egyébként a könyv végén is szerepel). A zene, akárcsak Kierkegaard gon­dolatai, átszövi az egész regényt. Halldór például a zenén keresztül kommunikál a fiával, a zenében tudnak valamenynyire kapcsolódni egymás érzéseihez, gondolataihoz. Az apa a fia szobája előtt hallgatja a dalokat, amik odabent szólnak, és ebből próbálja kitalálni, hogy érezheti magát Eiríkur. Aki viszont tudja ezt, és ez alapján próbál zenéket választani. A dalszövegrészletek is ismétlődnek a szövegben, dallamfoszlányok kísérik végig az olvasót az izlandi fjordokon, de ezeket viszi a szél Marseille utcái felett, Kanadában, ezek szólnak a lakókocsiban, ahol az elbeszélő ír, és keresi a választ arra, hogy mi a sors – mi az élet, ki írja a sorsunkat. Mi határoz meg bennünket, el van-e minden rendelve, és ha igen, akkor ki vagy mi az az erő, aki/ami nálunk nagyobb? És hogy tényleg rajta, azaz a szerzőn múlik-e, hány halál, hány beteljesült szerelem jut nekünk a végén? És ha a szerző élet és halál ura, akkor miért nem befejezhető a történet? Annyi minden nem világos még, de ha az lenne, akkor mégis mi okunk lenne folytatni? „Mégis hagyta, hogy úgy írjam le, hogy hiányzik belőle a... lényeg? (...) Megint a lapokra nézek, szeretném tudni, mi jön ezután. (...) A melankolikus, de lehengerlő zenemű felcsendül a fjord vize felett, ami mozdulatlan, mintha maga lenne a boldogság.” (441.)

„Most végre elkezdődhet. A vacsora, amelyre mindenki eljön, élők és holtak egyaránt. A sör már lehűlt a patakban. A Halál slágerlistája összeállt. Nincs más hátra, mint élni.” (506.)

Jón Kalman Stefánsson: Hiányod maga a sötétség
Jelenkor Kiadó, 2023, 512 oldal