A kitartó munkában hiszek, nem az álmokban

Fárasztó évad volt?

Jól jön egy kis nyári szünet. Az évad első hónapjaiban viszonylag kevés feladatom volt, amit elég rosszul viseltem. Nem szeretem az üresjáratokat. Be is vállaltam mindenféle pluszmunkát, még a nyárra is, aztán a Hapcikirály című mesejáték novemberi bemutatójától kezdve az évad végéig folyamatosan próbáltam, játszottam. Előbb a Mefisztóban Angelika Siebertet, majd jött Larissza Dmitrijevna szerepe Daniel Majling Föltámadás című darabjában. Alighogy lement a bemutató, már el is kezdtük Ulrich Hub Nyolckor a bárkán című meséjét, amit azóta be is mutattunk a Trepp független színházi platformmal, amelyet még az egyetem végén Szebellai Dániellel, Melecsky Kristóffal, Katona Eszterrel, Hégli Bencével és Csikmák Katalinnal alapítottuk, s azóta is sikeresen működik. Több kollégánk is játszott már a produkcióinkban. Minden ilyen munkafolyamat rengeteg új impulzust ad. Közben bele is kezdtünk egy újabb előadás próbafolyamatába.

Azt azért tegyük hozzá, hogy Larissza Dmitrijevna a Föltámadás főszereplője. A történet szerint a könyvkiadó sztárszerzője, akit Matusek Attila alakít, reménytelenül szerelmes belé, s ettől alkotói válságba kerül. Larissza, a kiadó igazgatója végül beleegyezik, hogy Lev Lvovics a testére írja az új regényét. Ez a kép látható a plakátokon is. Viszont az előadáson már nem a testedre, hanem egy hosszú ruhára íródott a szöveg. A te kérésedre történt?

Ez a megoldás a rendező koncepciója alapján született. Sokat gondolkodtak rajta, hogyan lehetne megoldani, de azt, hogy az én testemre íródjon, elvetették, mert technikailag kivitelezhetetlen lett volna. Minden este két órával korában be kellett volna mennem, hogy „telefirkáljanak”. Végül a stilizáció mellett döntöttek. Egyébként nagyon örültem, amikor megkaptam a szerepet, mert egyetemista koromban olvastam Majlingnak ezt a novelláját. Emlékszem, akkor arra gondoltam, milyen jó lehetőségek rejlenek Larissza karakterében. Könnyen tud azonosulni vele az ember. A darabot egyébként többféleképpen is lehet értelmezni. Czajlik József az emberi érzelmeket, helyzeteket egy mély, filozofikus irányból közelítette meg. Egyfajta lelki föltámadástörténet, újjászületés minden szereplő részéről. Nagyon sokat adott nekünk a viszonylag tág kereteket és lehetőségeket nyújtó próbafolyamat, mert sok mindent nekünk kellett magunkból és magunktól hozzátennünk a karakterhez. Rengeteget tanultunk belőle.

Az egyik legemlékezetesebb komáromi szereped a Tóték Ágikája volt, az előadást hatalmas sikerrel játszottátok Magyarországon is. De bizonyítottad, hogy a mesék világa sem áll tőled távol, hiszen előbb A kacagó királykisasszonyban, majd a Hapcikirályban osztották rád a női főszerepet. Volt olyan időszak a gyerekkorodban, amikor ábrándozva hallgattad, nézted a királylányos meséket, filmeket?

Nem igazán. Eleinte kicsit ódzkodtam is A kacagó királykisasszonytól, de minden egyes próba után egyre jobban élveztem. Kaptam egy hosszú, copfos, szőke parókát, meg barbie-s király­lány­ruhákat, és amikor felvettem, megindult bennem valamiféle átalakulás. Próbáltam úgy megformálni a karaktert, hogy a mai gyerekek is könnyen tudjanak vele azonosulni. Így nem egy piperkőc nebántsvirággal találkozhattak, hanem egy vagány, élettel teli, minden lében kanál csajszival. Kifejezetten élveztem a szerep nyújtotta lehetőségeket. A Hapcikirály pedig szó szerint egy színészkoncert, hiszen egész idő alatt mi, színészek zenélünk és énekelünk, amit szintén nagyon szeretek.

Úgy is mondhatnánk, hogy a két saját közeged találkozott ezekben a mesékben, hiszen köztudott rólad, hogy zenélsz, dalokat írsz. Mikor lépett be az életedbe a zene?

A szüleim észrevették, hogy nemcsak jó a hallásom, hanem érdekel is a zene, ezért első osztályos koromban beírattak a nagymegyeri zeneiskolába, ahol zongora és hegedű szakon is befejeztem mindkét ciklust. Az igazság azonban az, hogy bár magát a zenét nagyon szerettem, úgy tizenkét-tizenhárom éves koromig muszájból jártam. Amikor azonban elértem azt a szintet, hogy már tudtam saját örömömre játszani, minden megváltozott. A színészi pályán is nagy előnyt jelent, ha valaki magabiztosan játszik egy hangszeren. A Tóték Ágikájaként harmonikáztam, a Hapcikirályban hegedültem és gitároztam.

Megjelent az első hanghordozód hat saját dallal, túl vagy több nagy sikerű koncerten, dalaidat rendszeresen játszák a Pátria rádióban. Az Aszpikpatkány művésznév hallatán pedig garantáltan mindenki felkapja a fejét. Miért pont ezt választottad?

Egy olyan névben gondolkodtam, ami teljesen leválasztható rólam. A patkányra azért esett a választásom, mert vidéken és városban is otthonosan érzi magát. Bár a mesékben, az emberek gondolkodásában negatív helyet foglal el, egy csomó misztikus történet kötődik hozzá, miközben nagyon intelligens állat. Az aszpik szó hallatán pedig az emberben előjön valamiféle nosztalgia: kicsit a szocialista rendszer maradványa, amikor a húsvéti ünnep elmaradhatatlan része volt, mégis mindenütt másmilyen volt az őzgerincformába öntött sonkás, főtt tojásos aszpik. Ezáltal maga a szó kapott egyfajta ünnepi töltetet, miközben valljuk be, ez egy egyszerű, könnyű étel. És én ilyen zenét szeretnék csinálni. Egyedit, ugyanakkor legyen mondanivalója, üzenete a vidéki emberek és a városiak részére is. Nekem ez fontos, mert mindkét közegben otthon érzem magam. A Budapest–Csallóköz–Pozsony tengelyen való mozgás és létezés nem csupán az én identitásom része, hanem sokunké.

Kevés az a dalszerző, aki a zenét és a dalszövegeket is maga írja. Könnyen ment?

Mivel az Aszpikpatkány a Covid alatt született, amikor a színházművészet mellékvágányra lett állítva, elég időm volt arra, hogy a zenei részét megoldjam. A dalok ösztönösen jöttek. A szövegírás már nehezebben ment. Enyhe kifejezéssel élve. Nem voltam velük megelégedve. Egyáltalán. Semmilyen szempontból. A probléma abból adódott, hogy előbb ültem neki írni, mint hogy megfogalmaztam volna magamban, mi az, amit el szeretnék mondani. Fél éven keresztül mindennap verseket írtam. Akkor is, ha volt kedvem, akkor is, ha nem. Egyre jobban belejöttem. Átküldtem a szövegeket a sógornőmnek, Veréb Árnika irodalmárnak, aki mindegyikhez odaírta, miben kellene rajta változtatni ahhoz, hogy „élő” legyen. A dalszöveg- és versírás tanulható. Ma már sokkal könnyebben megy. Téma pedig van elég, bár a magyar alternatív közegben, ami most igazán populáris, ez a téma leginkább a saját „nyomorunk”. A magyar, eleve egy panasztársadalom, a harminc körüli korosztályt pedig az is nyomasztja, hogy a szüleik az ő korukra már megteremtették a saját egzisztenciájukat, családot alapítottak. Ezzel szemben ma sok harmincas még a szüleivel él, és úgy érzi, az élete abból áll, hogy „rohad a szobában”, nem történik semmi, nem tartozik senkihez, semmi sem viszi előbbre az életét. Ez az érzés engem sem került el teljesen, de igyekeztem tudatosan figyelni arra, hogy nagyon ne csússzak bele.

Tudom, hogy a mai fiataloknak nem könnyű a helyzetük, hiszen a rendszerváltás előtt szocializálódott szülők még egy másfajta értékrendet próbáltak átadni nekik, mint amit ma a külvilágban vagy az online térben tapasztalnak. A társadalmi és munkahelyi elvárásokról, a rengeteg impulzusról nem is beszélve. Mindezek ellenére azért nincs ebben a depresszív életszemléletben némi felvett póz?

Valamilyen szinten biztosan az is van benne. De ez csak rárakódott a fiatalok meglévő problémáira. A lányok nagy részére például nyomasztóan hat, hogy a gyermekvállalás ideje kitolódott. Hiába van valakinek komoly párkapcsolata, állása, esetleg még lakása is, nem érzik azt a munkahelyi, társadalmi stabilitást, ami ahhoz kell, hogy be merjenek vállalni egy gyereket. Negyven-ötven évvel ezelőtt sokkal nagyobb volt a létbiztonság, erősebb a szociális védőháló. Persze akkor sem volt könnyű, voltak problémák, de az embereknek nem kellett amiatt szoronganiuk, hogy mi lesz holnap. Akkoriban a rendszer mutatta meg az embereknek, hogyan, merre. A mi generációnkat már arra tanították, hogy mivel rengeteg lehetőség közül választhatunk, tudatosan kell terveznünk az életünket. Ennek azonban vannak hátulütői is. De ezt ugyanúgy érzik a férfiak is.

Ezek szerint azt, amit esetleg egy kívülálló sikertörténetnek lát, hiszen egyetemista korodtól kezdve sikeresen ível felfelé a pályád, egy kőszínház társulatának vagy a tagja, te árnyaltabban látod?

Abszolút. Nagyon hálás vagyok a velem történt jó dolgokért, hogy az egyetem elvégzése után mindjárt leszerződtettek, de azért ezek hátterében nagyon sok kitérő, nehézség is volt. Úgy szakmailag, mint magánéletileg. Ádámmal, a párommal gimnazista korunktól vagyunk együtt. Akkor még tulajdonképpen kamaszok voltunk. Mi egymás mellett, egymást támogatva nőttünk fel. Egyetemista éveinkben nagyrészt más városban éltünk, hiszen ő Budapesten és Bécsben tanult informatikát. Közben pedig mindketten annyit változtunk, mintha az összes sejtünk kicserélődött volna. Tulajdonképpen csak az emlékeink ugyanazok. Nagyon sokat kellett dolgoznunk a kapcsolatunkon, hogy meg tudjuk tartani. Most már két éve együtt élünk Komáromban. Eleinte nehezen viselte, hogy folyton jövök-megyek, egyik feladatból esek át a másikba, de mára megszokta. A közös programjainkat tudatosan előre meg kell terveznünk.

Hogy látod, te miben változtál a leginkább?

Más az értékrendem, más a politikai nézetem, még a vérmérsékletem is megváltozott. Régen sokkal forrófejűbb, szókimondóbb voltam. Megfontoltabb lettem. Megkomolyodtam. Felelősségteljesebb vagyok. Ugyanakkor már nem annyira erős bennem a megfelelési kényszer. És ezzel párhuzamosan elkezdtem sokkal jobban megérteni a szüleimet. Mit, mikor, miért mondtak. Egyébként mindig nagyon jó volt a kapcsolatunk. Velük és a kilenc évvel idősebb bátyámmal is. Kivételesen jó helyzetben, egy érzelmileg és anyagilag stabil és támogató családban nőtem fel. Kiskoromtól kezdve rengeteget jártunk színházba. Bérletünk volt a Komáromi Jókai Színházba, de sokat jártunk a győri Nemzetibe is. Valamilyen szinten ezek az élmények biztosan befolyásolták a pályaválasztásomat. De mivel introvertált személyiség vagyok, egészen negyedikes gimnazista koromig nem fogalmazódott meg bennem a gondolat, vagy inkább a vágy, hogy színésznő szeretnék lenni. Valójában a bennem lévő bizonytalanság csak a sikeres felvételi után oszlott el. A kételkedés a tehetségemben, a külső adottságaimban, a készségeimben, az intellektusomban azonban azóta sem múlt el teljesen. Csak a munkabírásomban és a kitartásomban nem kételkedtem soha. A szüleim, akik Prágában végeztek agrármérnökként, sokkal jobban hittek bennem. Kezdettől fogva támogattak, biztattak. Azt kicsit sajnálom, hogy a szlovák nyelvi közegben eltöltött öt év a csehnyelv-tudásom rovására ment, mert édesapám cseh anyanyelvű. Most például nem lenne bátorságom bevállalni egy cseh castingot.

Introvertált személyiségként a színpadon könnyen meg tudsz nyílni?

Soha nem okozott gondot, sem nekem, sem a hasonló cipőben járó osztálytársaimnak, hogy alapjáraton zárkózottak vagyunk. Valamilyen szinten ezt még előnyként is éltük meg, mert ebből fakadóan sokkal többet boncolgattuk a karakterek lelkivilágát. Először lélekben rakjuk össze, részenként, mint egy puzzle-t, és utána már sokkal könnyebb kinyílni. Szerencsére az osztályfőnököm, Michal Vajdička is hasonlóan zárkózott volt.

Ősszel mutatják be a somorjai Fórum Kisebbségtudományi Intézet filmjét Hancsovszky Béláról, aki 1945-ben bedobott egy gránátot a tornaljai csendőrőrs épületébe. Laczkó Sándor és Molnár Csaba rendezésében te is szerepet kaptál. Mennyire vonz a film világa?

Egyetemistaként több kisfilmben játszottam. Molnár Csaba rendező felkérésére pedig szerepeltem az ősszel bemutatandó Pressburg című sorozatban. Szerettem a forgatásokat, de mindvégig úgy éreztem, meg kell küzdenem a kamerával. Valószínűleg tapasztalattól függ, ki mennyire érzi a kamerát, ki mennyire tud mentálisan felkészülni arra, hogy egy-egy jelenet felvétele közt hosszabb szünet van, majd fél percen belül már forog is a felvétel. Itt nem száz-, hanem százhúsz százalékosan kell koncentrálni. Ha a színpadon az ember esetleg nem az első, hanem a második mondatnál nyúl egy pohárért, nem biztos, hogy borul a koncepció. Filmforgatásnál viszont nagy valószínűséggel újra kell venni a jelenetet. Rengeteget tanultam a sorozat felvétele közben, egyre jobban ráéreztem a filmezésre szakmailag, de azért még ódzkodom a filmezéstől. Persze, amikor elhívtak a Markíza és a Joj televízióba castingra, elmentem, de egyelőre úgy érzem, hogy amíg én igyekszem távol tartani magam ettől a világtól, addig ez a világ sem fog befogadni engem.

Harminc-negyven évvel ezelőtt a Matesz színészeit hatalmas tisztelet övezte, az emberek sztárként tekintettek rájuk. A kereskedelmi csatornák megjelenése után aztán a sorozatszínészek kerültek előtérbe, szakmai teljesítményüktől függetlenül. Az utóbbi pár évben azonban ez a tendencia mintha kezdene visszafordulni. Ti mennyit érzékeltek mindebből?

Mi, akik itt játszunk a komáromi színházban, gyakorlatilag beépültünk a város kulturális és mindennapi életébe. Régebben a színészek egy külön kasztot alkottak a városban, ez mára teljesen elmosódott, ami szerintem nem rossz. Mi is inkább a művészet területén tevékenykedőkként tekintünk önmagunkra, és nem „csak” színművészként. Ha felkérnek minket, elmegyünk kiállításmegnyitót moderálni, fellépni különböző kulturális rendezvényekre, Olasz István DJ-ként is ismertté vált. Szerintem ez jó, mert így olyan emberek is közelebb kerülnek a színházhoz, akik egyébként talán nem váltottak volna jegyet egy-egy előadásunkra. Talán ezért, amikor legelőször kértek tőlem autogramot, nem is igen tudtam mit kezdeni a helyzettel. Az első gondolatom az volt, hogy összekevertek valakivel. Azóta már tudom, hogy a diákok szemében mi, művészek példaképek lehetünk.

Mennyire fedi a valóság azt az elképzelést, ami akkor élt benned, amikor négy évvel ezelőtt aláírtad a szerződésedet a Komáromi Jókai Színházban?

Nem voltak túl romantikus elképzeléseim a színházi munkáról, de két év eltelte után azért szíven ütött a felismerés, hogy ez is egy mókuskerék. A nézők a kész előadást látják, de annak, míg mi eljutunk idáig, míg minden – a legapróbb kelléktől a jelmezeken át a zenéig – a helyére kerül, és egy egésszé áll össze, majd kezdődik az egész folyamat elölről, van egy rideg valósága. Meg kellett szokni. Ettől függetlenül imádom a munkámat.

Egy korábbi interjúban azt nyilatkoztad, addig szeretnél színpadon lenni, amíg boldoggá tesz. Ha egyszer arra ébrednél fel, hogy már nincs kedved színpadra állni, merre vinne tovább az utad?

A mai napig úgy gondolom, hogy csak szívvel-lélekkel érdemes bármit is csinálni. Nem hiszek a szakbarbárságban. Fontosnak tartom, hogy az ember több mindenre legyen nyitott. Az egyik alter­natíva a zene, de elkezdett egyre jobban foglalkoztatni a drámapedagógia is. Jártam képzésekre, és idén Bajkai Csengel Mónikával együtt rendeztük a GIMISZ Majdnem című előadását. A közös munka során sokszor kellett kompromisszumra jutnunk, néha nehezen tudtuk elengedni az elképzeléseinket, ami természetes. Jó volt együtt dolgozni a fiatalokkal. Úgy néz ki, hogy jövőre ismét találkozom ezzel a tehetséges csapattal, amelyik kiérdemelte a Jókai Napok nívódíját. Emellett már eddig is többször foglalkoztam drámatáborokban gyerekekkel. Idén is ott leszek a Karvai Színjátszó Táborban, és idén a Pedagógusszövetség versmondótáborába is elmegyek. Nemrég fejeztem be egy gyermekmondókákat tartalmazó applikáció felvételét, közben pedig több színdarabhoz írtam zenét. Rettenetesen fel tudnak tölteni ezek a pluszfeladatok. Frissen tartanak. Nincs két egyforma napom, ami nekem nagyon fontos, mert a monotonitást nehezen viselem.

Ulrich Hub Nyolckor a bárkán című darabjából májusban bábelőadást készítettetek. Mikor találtatok egymásra ezzel a műfajjal?

A Trepp pályázott a produkcióra, amit Kalocsányi Gábor bábművésszel ketten játszottunk. Mindig nagyon felnéztem a bábosokra, már csak az alapján is, hogy sokkal durvább felvételi vizsgán válogatják ki őket az egyetemen. Ehhez a formához teljesen más szemléletmód, improvizációs készség kell. Ki akartam próbálni, de szerintem akkor lesz valaki igazán jó bábos, ha képes önmagát a báb mögé helyezni, és mindent, amit színészként ki akar fejezni, azt a bábon keresztül teszi. Az összes mondanivalót, kreatív gondolatot a bábon keresztül kell közvetíteni. Nagyon nehéz műfaj. Mi például asztali bábokkal játszunk, végig látszódunk, és így kell elérni azt, hogy a nézők ne ránk figyeljenek. Élveztem ezt a kiruccanást.

Most, hogy véget ért a színházi évad, magánemberként is tervezel némi kiruccanást?

Július első felében még „táborozom”, de aztán tényleg jön a nagybetűs pihenés a párommal.

Janković Nóra