Vége a nemzetközi szereplésnek

A jelek azonban nem azt mutatják, hogy a nagy páros befejezi, hiszen legutóbb is úgy koptatták cipőjüket, mint a múltban bármikor. – Miért éppen most döntöttek a befejezés mellett? – tettük fel a nem túl eredeti kérdést. – Most jött el az ideje – mondta egy félmosoly kíséretében Urbanik Sándor. – A sportolás azért nem „szűnik” meg, csupán az élsport. A hagyományos békéscsabai versenyeken továbbra is elindulunk, sőt azok megrendezésében tevékenyen részt veszek majd. – Én azért nem jelenteném kategorikusan ki, hogy vége – jegyzi meg a harmincegy magyar bajnoki címére méltán büszke Rosza Mária –, inkább úgy fogalmaznék, hogy szüneteltetem a pályafutásomat. A klubnál lejárt a profiszerződésünk, a szövetségtől pedig – s ez nekem óriási csalódás –, idén már nem kaptuk meg azt a támogatást, amit talán megérdemeltünk volna. Az egyik fő érv a szüneteltetés mellett az, hogy szeretnék végre kicsit „babázni”. Emellett munkát keresek, de egyáltalán nincsen könnyű dolgom.

Úgy tudom, hogy te annak idején futóként kezdted. Miért nyergeltél át a gyaloglásra? – fordulok újra a feleséghez. – Gimisként egy csapatbajnokságon „kellett” elindulni, és az egyik osztálytársam arra kért, hogy segítsek. Azt sem tudtam, hogy mi fán terem a gyaloglás, ám igazán nem is kellett rá megtanítani. – Tatabányán, ahol 1994-ig sportoltam, gyerekkoromban rengeteg tömegfutóversenyt rendeztek – emlékezik a negyvenszeres magyar bajnok, Urbanik Sándor. – Ezeken az iskola színeiben én is gyakran elindultam. Egy atlétaedző látta a mozgásomat és elcsábított a klubjához. Rá három hónapra már gyaloglóversenyen találtam magamat, mivel az egyik csapatból hiányzott egy ember. Két évvel később már magyar csúcstartónak mondhattam magam. Persze egy cseppet sem bántam meg, hogy gyaloglásra adtam a fejemet, hiszen rengeteg élményt adott nekem.

Több olimpián képviselték a magyar gyaloglókat. Melyikre emlékeznek vissza a legszívesebben? – Mindegyiknek meg volt a maga szépsége – réved vissza a múltba a férj. – Szöul volt az első, a barcelonai a déli barátságos mentalitás miatt kedves, míg Sydney a profizmusa okán. Az utóbbira jellemző volt, hogy az olimpiai faluból öt perc alatt szállítottak be bennünket a verseny helyszínére. Atlantáról ne beszéljünk.

– Ha már az előbb az olimpiáról volt szó – vette át a szót Mária –, erről az oldaláról közelíteném meg a dolgokat. Három ötkarikás játékon vettem részt, 1992-ben a tizenkettedik, négy évvel később a kilencedik helyen végeztem. Az 1995-ös göteborgi világbajnokság azért jelentős, mert a hetedik helyem mellett egy olyan országos csúcsot gyalogoltam 10 kilométeren (42:34), amelyet azóta sem tudtak megdönteni. S bár az adat az egész karrieremre vonatkozik: arra büszke vagyok, hogy egyhuzamban tizenhét esztendeig lehettem a válogatott tagja, annak számát tekintve pedig ötvennyolccal csúcstartó vagyok a nők között. Fontos és emlékezetes állomás az 1988-as fedettpályás Eb, ahol bronzérmes lettem, az egy esztendővel későbbi fedettpályás világbajnokság, amelyen negyedikként végeztem, és persze az 1994-es finnországi felnőtt Eb, s az ott megszerzett nyolcadik, valamint az 1998-as Budapest, kontinensbajnokság, ahol ötödik lettem.

Van-e hiányérzetetek a karriereteket illetően? – Hiányérzet? – kérdez vissza Sándor. – Nem lettem olimpiai bajnok és más világversenyen sem aranyérmes. Az 1989-es világbajnokságon ugyan öt kilométeren 3500 méterig vezettem, s ha jobban bírom, világcsúccsal győzök, így is a nevetségesnek tűnő hét másodperccel maradtam le a győztestől. Kilenc évvel később Budapesten 15 kilométerig voltam első, ám elfáradtam. – Jómagam azt fájlalom, hogy nem nyertem egyetlen nagy világversenyt sem – teszi hozzá Mária.

Mégis, mihez kezdnek azután, hogy végleg szögre akasztjátok a cipőt? – Ha összejön a baba, utána még megpróbálkoznék a futással, akár félmaratonon, vagy maratonon is, de nem mondtam le arról, hogy esetleg újra kijussak az olimpiára. Szép lenne elindulni Athénban... Azt a sok tapasztalatot, rutint pedig valamikor szeretném átadni a fiataloknak, vagyis az edzőség is szóba kerülhet. – Jómagam nem lennék jó edző, mert nem vagyok olyan következetes, mint Tóth Sándor – mondta Urbanik. – Engem biztosan „megdumálnának” a srácok.