Varga Zsolt: Történelmi pillanatok

Egy este alatt két díjat is besöpört. Ön lett az Év edzője, és a Ferencvárossal pedig elnyerte az Év csapata díjat is hagyományos csapatsportban. Hogy érzi magát? 

Ahogy ott állhattam a színpadon, azt éreztem a csúcsnak. Ez ténylegesen egy óriási megtiszteltetés. Bár tudom, hogy vannak, akiknek többször sikerült elérni erre a csúcsra, mint Kemény Dénesnek is, azért úgy gondolom, hogy ezek a dolgok nem olyan sokszor fordulnak elő az ember életében, ezért ez mindenféleképpen kiemelkedő pontja a karrieremnek. 

Számított arra, hogy csapatszinten megelőzik a Győr női kézilabdacsapatát?

Nem, éppen ezért ez egy óriási megtiszteltetés a csapat számára és számomra is. Nagyon örülök, hogy csapatszinten meg tudtuk nyerni ezt a díjat, én nagyon fontosnak tartom ezt egy csapat életében, hiszen ezek történelmi pillanatok. Annak a következményének látom ezt, hogy van egy nagyon jól felépített, profi gárdám olyan fikkal, akik a ténylegesen döntő pillanatokban helytállnak. A nüanszok azok felé dőlnek, akik mindent megtesznek a sikerért és hisznek benne.

Biztosan előkelő helyre kerül az Év edzője-díj a polcán.

Mindenféleképpen előkelő helyre kerül. Ha végigtekintek a karrieremen, amit edzőként az elmúlt hét évben végig csináltam, akkor nagyon sok minden értelmet nyer. Azok az első évek, amikor eljutottam arra a szintre, hogy abbahagyom, mert nem láttam a saját hatékonyságomat. Ezekre most már úgy tudok visszatekinteni, hogy szűkségszerű átélések és megpróbáltatások, ami ahhoz kell, hogy úgy megerősödjön az ember az edzői szakmában, hogy elbírja azokat a terheket, amelyek később döntő pillanatokban jönnek. Hiszen a Ferencvárossal az első bajnoki címemet úgy nyertem, hogy a harmadik meccsünkön kikaptunk 14:6-re. Tehát ott nem szabad összeomlani, arra már késznek kell lenni, hogy fel tudjunk állni. Azok az évek, amiket előtte edzősködtem, felkészítettek ezekre a pillanatokra. 

Akkor mondhatjuk, hogy messziről indult az edzői pályafutása, míg elért a csapattal a csúcsra, és átvehette ezeket a díjakat.

Igen, messziről indultunk. Volt egy közös álmunk Ambrus Tomival (a Ferencváros és a magyar válogatott egykori játékosa, 2015-ben hunyt el – a szerk.). Ugye engem ő hozott haza a Fradiba, vele kezdtük el és álmodtunk arról, hogy visszavisszük a Fradit a Komjádi-uszodába, és játszunk 2-3 ezer ember előtt, mint ahogy a régi szép időkben volt. Minden pillanatban, amikor ez sikerül, akkor felnézek és azt mondom, Tomikám, megcsináltuk. 

Akkor az Év edzője-díj is egy álom az ön számára?

Azt gondolom, hogy a kezdeti álmokhoz képest az ilyen magasságokba még bele sem gondoltunk kezdetben. Ezek így folyamatában, lépésről lépésre haladva válnak lehetségessé, illetve realitássá az életemben és a karrieremben.

Mi az edzői filozófiája?

Fontos tényezője az edzői munkámnak, hogy figyeljek az egyensúlyokra. A munka, a pihenés, a stressz, illetve a lazulásnak a pillanataira. Mert én abban hiszek, hogy nagyon kemény munka kell, de ugyanakkor kell a pihenő is.