Tíz napig nem engedték haza Magyarországról a feketenyéki futballistákat 1968-ban

Az öt évtizeddel ezelőtti eseményeket Lukovics István segítségével elevenítjük fel. A község korábbi polgármestere (1999–2010 között töltötte be a tisztséget) az akkori csapat kulcsembere volt, aki 2006-ban „Hatvan év kék-fehérben” címmel könyvet is írt a feketenyéki labdarúgás történetéről. 

Meghívás a menyegzőn

„Június 8-án egy menyegzőn találkoztam Vedrődi László mosonszolnoki sportvezetővel, aki meghívta a csapatot az augusztus 20-i búcsúi barátságos meccsre. Azt válaszoltam, hogy szívesen mennénk, annál is inkább, mert 1947-ben 48 családot, 210 feketenyéki lakost telepítettek ki Mosonszolnokra, de az úthoz engedélyt kell kérnünk a járási sporthivataltól. Hivatalos meghívólevelet kellett csatolnunk a kérvényhez, mert addig a Galántai járásból egyetlen falusi csapat sem szerepelt külföldön. Végül igent mondtak, de csak úgy, ha a szövetségben tevékenykedő Kovács Pali bácsi lesz a küldöttség vezetője. Persze, hogy rábólintottunk, nem is volt semmi gond a tisztségviselővel” – emlékszik vissza Lukovics István, aki 1968 januárjában tért vissza Galántáról Feketenyékre, és 21 évesen a titkári teendőket is ellátta a futballklubnál.

Hatalmas hadgyakorlat

Szombaton, augusztus 19-én utazott el a csapat, a játékosok és a vezetők mellett több rokon is utazott, autóbusszal összesen negyvenegyen indultak Magyarországra. 
„Nagy szeretettel fogadtak bennünket a vendéglátók, rokoni családoknál lettünk elszállásolva – meséli Lukovics István. – Vasárnap délután került sor a meccsre, amely 1:1-gyel zárult. Este búcsúi bál volt a kultúrházban, nagyon jó volt a hangulat. Éjfél körül Mázsár Zoltán barátom jött be, és azt mondta, hatalmas hadgyakorlat lehet a környéken, mert rengeteg tank és katonai teherautó ment keresztül a falun.” 
Mosonszolnok 30 km-re volt a csehszlovák határtól, de a mulatozó futballisták és rokonok, barátok, nem is sejtették, mi történik éppen.

Mi lesz a bikákkal?!

„Másnap délelőtt tudtuk meg, hogy a Varsói Szerződés hadseregei megszállták Csehszlovákiát, és a határokat lezárták. Jankovics Józsi bácsi, a sportszervezetünk elnöke gyalog akart hazamenni. Mi lesz a bikáimmal, csak három napra készítettem be nekik, ismételgette többször is. Alig tudtuk lebeszélni, hogy útra keljen” – mondja Lukovics, aki 12 évig klubelnökként, 11 esztendeig titkárként tevékenykedett a feketenyéki egyesületnél. 
Nem tagadja, mindenki nagyon ideges volt, mert nem tudták, mi a helyzet otthon, és a szeretteik is hasonló helyzetben voltak, ők sem tudtak a kiránduló futballistákról semmit. 

Géppisztolyos katonák

„Délután behívattak bennünket a községházára, ahol a tanácselnök, aki mellett a nagyobb nyomaték kedvéért két géppisztolyos katona állt, közölte, hogy egyelőre nem mehetünk haza. Hozzátette, hogy akinek nincs rokona a faluban, azt egy mosonmagyaróvári szállodában szállásolják el. Mit mondjak, köpni, nyelni nem tudtunk” – mondja őszintén Lukovics.
A Mosonszolnokon ragadt játékosok nem tétlenkedtek, a küldöttség nagy része társadalmi munkában dolgozott Vedrődi János családi házának építésén, amelyen volt is látszata az elvégzett munkának. A csapat esténként a Sebők-kocsmában múlatta az időt, ahol egy Nagyfödémesről kitelepített férfi volt a főnök. 
„A hazaiak egyáltalán nem engedtek bennünket fizetni. A harmadik napon Renczés Gáspár táviratot kapott, hogy fia született, természetes alaposan megünnepeltük ezt a jeles eseményt” – sorolja az 50 évvel ezelőtti történéseket Lukovics.
 

Végre otthon

Tíz nap után, augusztus 30-án végre hazaindulhattak a feketenyékiek, de csak egy határátkelő, az Ipolyság melletti parassapusztai működött. Mivel Budapesten keresztül kellett menni, a sofőr, aki korábban többnyire csak Galántára és Diószegre járt, megrémült, nem akart vezetni. Végül ha nehezen is, de meggyőzték őt, hogy üljön a volán mögé.
„A mosonszolnokiak gondoskodtak arról, nehogy szomjan haljunk az úton, rendesen elláttak bennünket borral és pálinkával, így vidáman nótázgattunk egészen a határig. Miután Csehszlovákiába értünk, szinte mindenkiben megfagyott a vér, síri csend lett, mindenhol páncélos járművek, kidöntött úti táblák… Hát még amikor Nyitrához értünk, és megláttuk, hogy a város tankokkal van körülvéve. Még a víz is kivert bennünket, alig vártuk már, hogy Feketenyékre érjünk. Este érkeztünk haza, a családtagok már vártak, óriási volt az öröm, sokan sírtak. Így ért véget az ötven évvel ezelőtti kalandunk, amely összekovácsolta a csapatot. Végül sikeres évet zártunk, és 1975-ben feljutottunk a mai V. ligának megfelelő I. B osztályba” – fejezi be elbeszélését a 71 esztendős Lukovics István. 
Azóta is kiváló a kapcsolat a két futballklub között, mosonszolnoki részről Török Sándor polgármester, Pribránszky György alpolgármester és Vedrődi László sokat tesz azért, hogy ez a barátság elmélyüljön. 

Emlékezetes meccsek

Az egykori feketenyéki sportvezetőknek később neves csapatokat is sikerült a faluba csalogatniuk, 1977 augusztusában a Lakat Károly vezette Tatabányai Bányászt fogadták, amelyben Halász István és Csapó Károly is pályára lépett, egy évvel később mindketten játszottak az argentínai világbajnokságon, az utóbbi gólt is lőtt a hazaiaknak. 1983 októberében, búcsúhétfőn pedig a Pecze Károly irányította DAC-ot látták vendégül.