Terpeszkedő középszerűség

Kétszer nyertek a kassaiak (világos nadrágban): az első és az utolsó őszi fordulóbanBerenhaut Róbert felvételeAz élmezőnyben történt helycserék változatosabbá, érdekesebbé és élénkebbé tették a pontvadászatot, de egyúttal arra is figyelmeztetnek, hogy egészségtelen kiegyenlítődés zajlik a bajnokságban. A mindent lehúzó középszerűség felé. Nem kevesen mondják ironikusan, ez is több, mint a semmi. Igen, a semminél minden több. Csak éppen tudni kell – elégültség nélkül –, hogy ez a semminél több valójában milyen kevés. Egyes mérkőzések (nagyon kevés volt belőlük) nívójával kapcsolatban a dicsérő szavak mellett hangsúlyozták, az együttesek hazai mércével mérve minőségi focit játszottak. ĺgy igaz. De mit ért mindez? A kupacsapatok, amelyeket a bajnoki küzdelmek formáltak, rendre leégtek a nemzetközi porondon. Említsük a tavaly szuverénül uralkodó Intert? Leiskolázta a norvég Trondheim (később a bolgár Lovecs). Pedig hát az északiakról azt tartják, a világ legjobb futballistái – labda nélkül. Johan Cruyff mégis azt mondta, nem érti, egyáltalán mit keres a Trondheim a Bajnokok Ligájában. Hát így állunk a színvonallal.

Maradjunk azonban a mi kis háztáji focinknál. Nem sok pozitívumot mondhatunk el róla. Nem akadt csapat, amelyik kiemelkedett volna a mezőnyből (mint tavaly a nemzetközi színtéren elbukott Inter), általában mindegyik csak küzdött, hajtott, rakkolt, élvezhetetlenül és unalmasan tette-vette a dolgát, egyszerűen nem igyekezett, nem is tudott a szó szoros értelmében futballozni. Ki a hibás? A játékosok? Bizonyára. Az edzők? Úgyszintén. A vezetők? Azok ám a méregkeverők, a korrupció megtestesítői – a játékvezetőkkel együtt (erről jut eszünkbe: a minap megegyeztek a klubelnökök, hogy ezentúl nem fogják lekenyerezni a bírókat; szóval eddig ezt tették).

A futballnak, mint olyannak a futballról kellene szólni. Arról, hogy például a hátvéd tud-e rendesen keresztezni, hogy a szélső hogyan veszi le a labdát, hogyan bír beadni, hogy a csatár hogyan jár túl a védő eszén, hogyan rúg gólt. A játékról, mert az igazi szépség abban van, és nem másban. Minden más – az újságok böngészése, az úgynevezett szurkolás, a valahová tartozás érzése, az esélyek latolgatása, az elfogyasztott virsli, a nosztalgia, meg a többi rituália, amivel a futball figyelemmel kísérése jár – csak ráadás, szükséges, de önmagában elégtelen sallang.

Egyszóval az igazi játék hiányzott, az olyan alakítások, amelyekről napok, hetek múlva is beszéltek volna a szurkolók. Ezért tartjuk némileg megalázónak azokra – elnézést a kifejezésért – a jámbor idiótákra nézve, akik mindezek ellenére még jártak meccsre, akik valamilyen megmagyarázhatatlan szeretettől indíttatva hétről hétre tudatosan hagyták magukat becsapni, s minden szombaton arra ébredtek, hogy ma talán másképp lesz. Nem lett.

A listavezető zsolnaiak sem nyújtottak mindig maradandót. De azért megpróbálták játszani a futballt. A kemény kezű Jurkemik edző nem a meglévő labdarúgók képességeihez kereste a játékstílust, hanem fordítva: az agresszív, sok mozgáson alapuló offenzívához keresett futballistákat. És a letámadásos, úgynevezett előre játék (nem oldalra és hátra) eredményezte számukra a vezető pozíciót.

Vonzotta a nézőket az agresszív taktikát (rúgj oda, hogy lássa az ellenfél, ki vagy) végletekig kihegyező ligeti csapat rohanós, kíméletet nem ismerő, lankadatlanul harcos futballozása. Aki ezt a fájdalommal is járó játékstílust valamivel ellensúlyozni tudta, annak volt reménye.

Németh Szilárd, Peter Babnič és Hornyák Zsolt nélkül mintha elkényelmesedett volna az Inter játéka, túl egyhangú futballt produkált, sok az egyforma típusú labdarúgó az együttesben, nincsenek, akik felgyorsítanák a csapatjátékot.

Kassán zűrzavar uralkodott. Az olasz tulajdonos nagy hévvel látott munkához, ígért fűt-fát, földi paradicsomot. Több frontos harcot kellett vívnia, s káosz lett belőle. Totálisan szétesett a kassai futball. Tudni kell azonban, hogy szinte senki sem nézte jó szemmel az olaszokat. Idegenek fognak nekünk parancsolgatni? Azt már nem! A befektetőnek nem kis ellenzéke akadt a városban, állítólag szálka volt a szövetség szemében is, és láthatatlan(?) erők heccelték ellene a játékosokat. Elment Borriero, ki tudja, hol állt meg.

Külön fejezet a Slovan. Amilyen gyorsan és fejetlenül igazolt nyáron edzőket és játékosokat, olyan gyorsan menesztette őket és süllyedt mélyre a csapat, amely bármilyen eredményeket is ért el az utóbbi meccseken, méltatlanul futballozik. Ilyen összetételben nem sokra viheti. A szurkolók sem akarták látni kedvenceik kínlódását, inkább otthon maradtak. Ősszel átlagban 1912-en látták hazai meccseiket.

Hiába no, attól jó a futball, ha nézik. A Szuperligában is. De egyre jobban elnéptelenednek a lelátók.