Tabutémákat feszegetett a paralimpia

Nincs még egy sportesemény, ahol annyiféle sors találkozik, mint a fogyatékos sportolók legnagyobb seregszemléjén, és olyan sem, ahol ennyi tabutéma kerülne felszínre.

Nem kell rögtön meghalni

Az egyik ilyen az eutanázia, amit a degeneratív gerincbetegségben szenvedő belga atléta, Marieke Vervoort sztorija vetett fel. A játékok előtt körbejárta a nemzetközi sajtót, hogy a kerekesszékes atléta a riói paralimpia után eutanáziát tervez. Vervoort Rióban a 400 méteres sprintben ezüstérmet, 100 méteren pedig, ahol címvédőként rajtolt, bronzérmet szerzett. Még az első riói érme után tartott egy sajtótájékoztatót, amelyet a Guardian úgy jellemzett: a valaha volt legnyersebb sajtótájékoztató.

„Félreértették a szavaimat. Belgiumban nagyon nehéz megszerezni az eutanáziát lehetővé tevő papírokat, különböző orvosoknak kell beleegyezniük, igazolniuk, hogy tényleg progresszív, visszafordíthatatlan és gyógyíthatatlan betegsége van az embernek. Pszichiáterhez is el kell mennünk, hogy bizonyítást nyerjen, tényleg ezt akarjuk. De ez nem azt jelenti, hogy az ember aláírja a papírokat, és két hét múlva meg kell halnia. Én 2008-ban írtam alá őket. Most 2016 van, és éppen nyertem egy ezüstérmet” – nyilatkozta Vervoort, akinek még sok terve van.

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"247293","attributes":{"alt":"","author":"TASR-felvétel","class":"media-image","height":"321","title":"Marieke Vervoort","typeof":"foaf:Image","width":"480"}}]]

Bár sokszor nagy fájdalmak kínozzák, a bakancslistáján a műrepülés és a raliversenyzés mellett az is szerepel, hogy nyisson egy múzeumot. Amióta a birtokában vannak az eutanáziát lehetővé tévő papírok, sokkal nyugodtabb. „Amíg nem voltak meg a papírjaim, az öngyilkosságon gondolkodtam. Remélem, más országok is, mint például Brazília, beszélni tudnak erről a problémáról. Ez a lehetőség ugyanis tényleg hosszabb ideig élteti az embereket – jelentette ki Vervoort, aki saját bevallása szerint jelenleg az eutanázia helyett sokkal inkább Zen nevű kutyájával van elfoglalva. – Már nem félek a haláltól. Az asszisztált halál olyasmi, mint amikor operálnak, elalszol, és soha nem ébredsz fel. Úgy gondolom, nagyon békés lesz. Nem akarok szenvedni, amikor meghalok.”

Halálugrás után tolószék

A paralimpia résztvevői között találunk olyan sportolókat, akik születésük óta mozgáskorlátozottak, de olyanokat is, akik baleset következtében lettek azok. Többen őszintén beszéltek arról, hogy sérülésük után az öngyilkosság gondolata is megfordult a fejükben, a magyar Dani Gyöngyi történetében azonban ennél is nagyobb a csavar: a vívó – aki Rióban a párbajtőrcsapat tagjaként bronzot, a tőrcsapat tagjaként pedig ezüstérmet szerzett – azután kényszerült kerekesszékbe, hogy tizenhat évesen öngyilkossági szándékkal leugrott egy négyemeletes ház tetejéről. „Úgy éreztem, hogy nem jó, ahogyan élek. Szomorúságot okoztam anyukámnak, a barátaimnak. Egyik bandától a másikig csapódtam, pia, srácok, kimaradás az iskolából” – vallott az akkori kríziséről egy korábbi Magyar Narancs-interjúban. A baleset után a sport segítette át a nehézségeken, később pedig maga is vállalt ún. révésztevékenységet, amely során önálló életet élő mozgássérültek segítenek sérültté vált embereknek.

Zanardi, a példakép

Sok mozgássérült sportoló számára példakép az olasz Alex Zanardi, aki Rióban két aranyat és egy ezüstöt szerzett. Az egykori Forma–1-es pilóta az egyik aranyát napra pontosan tizenöt évvel azután nyerte, hogy egy CART-futamon horrorbalesetet szenvedett, amelynek következtében elveszítette mind a két lábát. Zanardi nemhogy nem adta fel, hanem egyenesen a képébe nevetett a démonainak: két évvel a baleset után már újra versenyautóban ült, később pedig a kézzel hajtott kerékpár lett a szenvedélye – két paralimpián összesen négy aranyat nyert. A riói olimpiai stadiont egyébként éppen egy korábbi IndyCar-pálya helyére építették, ahol Zanardi pole pozíciót szerzett. „Amikor megtudtam, hogy itt fog állni a stadion, eszembe jutott, hogy mindig is szerettem ezt a helyet. Arra gondoltam, talán itt az ideje visszamenni Rióba, és nyerni valamit” – nyilatkozta a 49 éves versenyző, aki kőkemény akaraterejével sokakat inspirál. „A harcaim szerintem nem nagyobbak és nem kisebbek, mint amivel a többi sportoló megküzd – mondta a karizmatikus olasz sportember. – A nevem Alex Zanardi, és úgy gondolom, ha én el akarok érni valamit, könnyebb dolgom van, mint másoknak. Másrészt viszont voltak idők, amikor az Alex Zanardi név még nem jelentett semmi különöset, csak annyit, hogy két nagyszerű szülő fia voltam, akik megadták nekem a kellő oktatást, hogy felkészüljek a jövőmre.”

[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"247294","attributes":{"alt":"","author":"TASR-felvétel","class":"media-image","height":"320","title":"Veronika Vadovičová","typeof":"foaf:Image","width":"480"}}]]

Pénzkérdés is

A paralimpikonok díjazása országonként eltérő – Magyarországon az olimpiai jutalmak felét kapják, Szlovákiában ugyanannyit kapnak, mint az olimpiai érmesek. A sportlövő Veronika Vadovičová, aki Rióban két aranyat és egy ezüstöt nyert, az első profi paralimpikon az országban, aki teljes mértékben a sportból él. A kerékpáros Jozef Metelka, aki szintén két aranyat és egy ezüstöt szerzett Rióban, azonban rámutatott, hogy nálunk nincs egyszerű helyzete egy parasportolónak – ő például hálás azért, hogy Angliában történt vele a motorbaleset, amelynek következtében az egyik lábát térd alatt amputálni kellett, mert az ottani biztosítása több protézist is fedezett, így felépülése után azonnal sportolni kezdhetett. Metelka egyébként mozgássérülten is a legjobb szlovák pályakerékpáros, így abban bízik, hogy hamarosan az épek között is versenyezhet.

Az elmúlt tíz napban a világ a mozgássérültekre is figyelt, az ő problémáik, gondjaik bekerültek a közbeszédbe. A kiváló sportteljesítmények mellett ez is a hozadéka a paralimpiának.