Súlyos betegség után Birmingham és Cali érmei felé

Aztán hozott onnan két bronzérmet, majd a vb-ről két aranyat és egy bronzot. De amit februártól júliusig átélt, az maga a csoda, egy fiatal sportember felülkerekedése az alattomos kórral szemben, a mélységekből a csúcsra érés sajátos, szinte példátlan útja. Őszinte szavaival lelki világába is betekintést ad.

Mennyi ideig tartózkodott az amerikai földrészen?

Több mint három hétig. Július 3-án indultunk, és július 28-án késő este jöttem haza. Nagyon jó időszak volt, tényleg az egyik legjobb hónap az életemben. Rengeteg élménnyel gazdagodtam.

Ám a birminghami Világjátékok rajtkövéig kalandos, igazán emberpróbáló út vezetett. Évekig erre a versenyre készült, aztán az utolsó hónapokban hatalmas pofont kapott az élettől. Mi történt?

Februárban közölték velem az orvosok, hogy van egy rosszindulatú áttételes daganatom, amit azonnal ki kell venni. Ez egy héttel az idei első komoly versenyem, az egri világkupa előtt történt. Ez egy akkora sokk volt, amit meg kell élni, mert így nehéz elmondani. Én akkor elkezdtem alkudozni a doktornővel. Hogy nem halaszthatnánk-e el a beavatkozást, mert jövő héten versenyem lesz. Úgy fogtam fel, mintha egy randiidőpontról lenne szó. Kérdeztem, hogy nem lehetne-e a nyárra halasztani, mert életem legnagyobb versenye lesz, öt éve erre készülök, pár hónap múlva életem csúcsformájában kellene lennem, hagyjuk már, csak ki lehet valahogy valamit találni. És akkor a doktornő nem éppen diplomatikusan és szépen elmondta a véleményét a helyzetről és a hozzáállásomról. És ebből lett az, hogy hétfőn közölték velem a hírt, kedden már a műtét előtti kivizsgálásokon a kórházban voltam, és szerdán már műtöttek is.

Szóval nem teketóriáztak az orvosok...

Elfogadtuk, hogy tényleg kell a beavatkozás. Nemcsak azt volt nehéz feldolgozni, hogy van egy komoly betegségem, meg fognak műteni, utána egy ideig nem úszhatok, hanem akkor még az volt a szakértői vélemény, ha túl leszek a műtéten, utána is szükség lesz a kemoterápiára, merthogy annyira rosszak voltak az eredmények. Életem legnehezebb időszaka következett. A műtétem után szerencsére jók voltak az eredmények, és végül mire oda jutottam, a pozsonyi onkológián közölték, hogy nem fogok kemoterápiát kapni. Nincs rá szükség, mivel fiatal vagyok, jó eredményeket produkálok, nem szeretnének tönkretenni, mert tudták, hogy sportolok. Ennek azért nagyon örültem, hogy mindenhol tisztában voltak a sporteredményeimmel.

És mi történt azután?

Nagyjából egy hónap múlva kezdett el kialakulni, hogy láttam a fényt az alagút végén. Tehát február közepén műtöttek, és erre egy hónapra jelentették be, hogy nem kell a kemó, nem kell semmi.

Milyen volt a felépülése?

Lelki terhekkel teli. Amikor két hónap kihagyás után még nyújtózkodni se tudtam az edzőteremben, azt éreztem, hogy mélyponton vagyok. És hogyan fogok x hónap múlva bármit is csinálni, versenyeken szerepelni, egyáltalán eljutok-e a versenyre? De több olyan ember állt mögöttem, akik nagyon támogatóak voltak, akik nagyon sokat tudtak segíteni. Pszichológusok, edzők, szülők, barátok, akiknek hála lassan, de biztosan túllendültem ezen az állapoton. Nagyon örültem, hogy az első két hetem az edzésekkel annyira fantasztikusan jól ment, mint hogyha semmi sem történt volna. Ez olyan volt, mint egy csoda. Nemhogy rosszabbul úsztam, hanem nagyjából ugyanazokat az időket teljesítettem. Ugyanazokat az edzéseket csináltam, mint a többiek, azt, amit én is előtte. Nem lehetett érezni a betegség utóhatását. Viszont két hét után jött rám az a fáradtság, amit a két, edzések nélküli hónap adott. Egy egyszerű bemelegítő felében megálltam út közben, s mondtam, ennyi volt az edzés, tovább nem bírom. Megint mélypontra kerültem. Nem tudtam elképzelni, hogyan fogok szerepelni egy-két hónap múlva életem legnagyobb versenyén és az azt követő világbajnokságon. Azóta már tudjuk, hogy hogyan sikerült, ismertek az eredmények.

Egyéniben két szám várt önre a birmighami Világjátékokon. Mindkettőben – 200 és 400 m felszíni úszás – bronzérmes lett. Esélyesként indulva nagyon megviselte, hogy nem győzött legalább az egyikben?

Igen. Magát a versenyt is nagyon nehezen éltem meg. Előtte november legelején volt az utolsó versenyrajtom, onnantól kezdve jött a betegeskedés, amikor kezdtem sejteni, hogy valami gond van, folyamatos a visszaesés. Novembertől februárig már nem tudtam úgy edzeni, ahogyan kellett volna. Főleg az első számom, a négyszázas felszíni úszás rendkívül nehéz volt. Nagyon jó időt úsztam. Aranyérmet szerettem volna hozni, de csak bronz lett belőle. Egyrészt volt bennem csalódás, másrészt viszont volt büszkeség, öröm, hogy legalább ez megvan. A 2:57,83 perces idővel elégedett voltam, az előttem lévők is jó időket úsztak, így ezt könnyebb volt elfogadni, mint másnap a 200 métert, ahol már ugyan könnyebb volt rajthoz állni, mert már nem volt annyira jelen a stressz, mint az előzőn. Másfajta stressz jött, ehhez úgy álltam hozzá, hogy szeretném megnyerni, és 150 méterig azért első voltam. Az utolsó ötven méteren szinte nem tudom, mi történt. Úszás közben életemben nem éreztem nagyobb fájdalmat, ez ismét csak a harmadik helyre volt elég.

Mi történt a kolumbiai vb-n?

Jól sikerült, de másképp éltem át. Caliban mindezek után azt éreztem a végén, hogy alapjában véve elégedett vagyok az eredményekkel, és nagyon hálás lehetek az életben mindenért. Azért, hogy úgy alakultak a dolgok, ahogy, hogy legalább Dél-Amerikából el tudtam hozni két arany- és egy bronzérmet. Miközben ebben a három amerikai hétben a maga módján sok csodálatos dolog történt velem, szép emlékekkel és élményekkel gazdagodtam. És úgy tűnik, hogy ezek mellett mintha az úszás el is törpülne. Olyan barátságokra, olyan kapcsolatokra tettem szert, amikről már most tudom, hogy életem végéig befolyással lesznek rám. Csodálatos hetek voltak, és örülök, hogy minden úgy alakult, ahogy. A nehéz időszakok után annyi szép dolog történt velem, hogy abszolút nem bánom, miként alakult minden. Ezek után, ha megkérdezik, mi az életemben a legnagyobb vagy a legszebb győzelem, amire eddig sohasem tudtam őszintén válaszolni, már tudom, hogy a cali 200-as. Amit akkor megéltem, az igazán kiemelkedő volt, a többi győzelemmel összehasonlíthatatlan. Tényleg azt éreztem, hogy ez egy csoda, hogy csodák léteznek, és ezt valaki nagyon odakívánta. Ezek után a 4x200 méteres váltóval történelmet írtunk azzal, hogy aranyérmesek lettünk. Mérvadó volt számomra, hogy az előző napon világbajnok lettem. Ez hatalmas pozitívumként jelentkezett, elöntött energiával, erővel. A váltó utolsó tagjaként úszhattam, ráadásul a magyar váltóban, és szerettem volna nemcsak egyedül, hanem a csapattal is nyerni. Hogy a magyar váltó álljon ott a dobogón, és nekünk szóljon a Himnusz. Átáramlott rajtam a magyarságom. És hogy nemcsak magamért úszok, hanem a csapatban vagyok, de nem akármilyenben, hanem a magyarban. Magyarország történetében az idei Világjátékok a legsikeresebb volt, a világbajnokságon meg először uraltuk az éremtáblázatot.

Mit adtak az elmúlt kemény hónapok?

Azért vagyok hálás, mert valamilyen szinten azt érzem, hogy nekem a betegségre szükségem is volt. Most azt érzem, hogy ennek ellenére sokkal többet kapok az életben, mint előtte. Nekem az kellett, hogy kirántson a szürke hétköznapokból, és megváltoztassa a hozzáállásomat. Azért mondhatom magam szerencsésnek, mert az életben nem azt szoktam kapni, amit szeretnék, hanem azt, amire szükségem van. Utólag rendre rájövök, milyen jó, hogy ez így történt, és nem úgy, és ez így talán jobb is. Sok minden nehézség ellenére szerencsésnek tartom magam az életben, igazán nincs okom panaszkodni.

Tavaly azt nyilatkozta, hogy Birmingham után a klasszikus úszást fogja előnyben részesíteni. Ez még érvényes?

Sok minden változott a Világjátékok után. Azért nem mindegy, hogy nem hoztam aranyérmet, és ezért megfogadtam, hogy a következő Világjátékokon újra megpróbálom. Ezúttal nem kell a szokásos négy évet várni rá, mert három év múlva lesz. Az biztos, hogy az uszonyos úszást is folytatom, nem fogom abbahagyni, és közben meg keményen edzek a simára is, a többi majd kiderül.