Sólya Ádám történeteket kreál a jégen

Hogyan került színpadi táncosként a korcsolya világába?

Magam is korcsolyáztam, egyénizőként kezdtem, aztán jégtáncoltam, és jégtáncosként lehetőségem volt junior Grand Prix-n is részt venni. Nem voltam nagyon magas szintű versenyző, bár azt mondták, nagy jövő állhat előttem. De úgy hozta az élet, hogy a színház, a tánc, az éneklés és a színészet elcsavarta a fejem. Professzionális táncművészként végeztem, modernbalett-együttesekben és musicalekben szerepeltem. A Vámpírok bálja című musicalben szólótáncos voltam, és a rendező megkérdezte, érdekelne-e, hogy ezt a szerepet eltáncoljam Belgiumban. Világéletemben szerettem volna külföldön táncolni, ezért igent mondtam. Három hónapig kint voltam, beleszerettem Antwerpenbe. Éppen ezért ennek az időszaknak a lejárta után becsuktam magam mögött a budapesti életem könyvét, és kiköltöztem Belgiumba. Nem volt munkám, egy barátomnál laktam, ma viszont a Királyi Konzervatórium docense vagyok a musical tanszéken, és emellett foglalkozom a korcsolyázóimmal. Először Kevin van der Perrennel kezdtem együtt dolgozni, s utána jött Jorik Hendrickx és Loena Hendrickx. Először csak políroztam a koreográfiáikat, de négy éve már én készítem a rövidprogramjaikat és a kűrjeiket.

Alekszej Misinnel, a sportág egyik legnagyobb szaktekintélyével hogyan került kapcsolatba?

Sosem találkoztunk előtte élőben, de hallott rólam, és tavaly megkeresett, volna-e kedvem együtt dolgozni vele. Természetesen igent mondtam, hiszen jól tudjuk, milyen nagy tudású szakember Misin professzor. Jelizaveta Tuktamisevának, Szofija Szamodurovának és Jevgenyij Szemenyenkónak is készítettem programot. Kellemes meglepetés volt, mennyire nyitottak voltak a versenyzők, és a professzor is mindig kikérte a véleményemet. Nagyon nagy elismerést kaptam tőle, amikor megnézte a Tuktamisevának készített programomat. Olyan ideges voltam, hogy először nem találtam a zenét, remegett a kezem, de amikor bemutattuk, min dolgoztunk, nagyon megdicsért. Akkor már én is azt éreztem, hogy megvan a bizalom, és megnyugodtam.

Idáig azonban hosszú út vezetett. Említette, hogy a teljes bizonytalanságba ment ki Belgiumba. Hogyan tudta ott megteremteni az egzisztenciáját?

Nagyon sok válogatásra el kellett mennem táncosként, színészként, énekesként. Belgium nagyon nyitott szemléletű ország, de ha nem beszéled a nyelvet, nehéz érvényesülni. Az első időszakban voltak átsírt éjszakák, kétségbeesett telefonok anyunak, hogy mit is csinálok én itt… De aztán belejöttem a nyelvbe, bekerültem darabokba, főszerepeket táncoltam, felvettek a Királyi Konzervatóriumba, elindultam abba az irányba, amit megálmodtam magamnak.

A nehéz pillanatokban mi tartotta mégis Belgiumban?

Spirituális szemléletű vagyok, az intuíciómat követve élem az életemet. Hiszek abban, hogy mindennek megvan a maga ideje és helye, s abban is, hogy minden okkal történik. Amikor legelőször leszálltam a repülőről Belgiumban, olyan tűz, vágy kezdett bennem égni, hogy én itt szeretnék élni, amit a mai napig nem tudok megmagyarázni.

A művészvilágról olyan sztereotípiák élnek a külső szemlélőkben, hogy tele van intrikával és áskálódással, nagyon zárt közeg, ahonnan ki akarják fúrni az újakat, nehogy elvegyék a régi motorosok elől a főszerepeket. Tapasztalt ilyesmit Belgiumban, vagy gyorsan befogadták?

Nem volt egyszerű, főleg azért, mert egy évig nem beszéltem rendesen a nyelvet. Nagy hátrány volt a meghallgatásokon, hogy nem tudtam flamandul. Az elején, persze, megnéztek, kinéztek, de én úgy gondolom, mindenkinek adni kell egy esélyt.

Milyen pluszt adott a korcsolyás múlt a művészi közegben, és milyen pluszt ad a színpadi háttér műkorcsolya-koreográfusként?

Ha valaki élsportoló, az olyan fegyelmet, fókuszt, irányt, kitartást ad az életben, amit később bárhol hasznosíthat. A korcsolya megtanított arra, hogy kiálljak azért, amit szeretnék, és addig küzdjek, amíg el nem érem a célomat. Szerintem ennek is köszönhető, hogy nem adtam fel, amikor a művészvilágban nehézségekkel, elutasítással szembesültem. A tánc, a zene, a színészet kitöltötte azt az űrt, amit élsportolóként nem tudtam kitölteni. Amikor koreográfusként visszakerültem a korcsolya világába, ezt a pluszt szerettem volna átadni a versenyzőimnek. Azt gondolom, koreográfusként az a védjegyem, hogy meg tudom nyitni a versenyzőket, segítek nekik abban, hogyan tudják átérezni a zenét, és hogyan tudják kifejezni az érzelmeiket.

Ők mennyire nyitottak erre?

Ez néha nagyon vicces. Szoktam velük néha színészi gyakorlatokat csináltatni, mielőtt még elkezdenénk a koreográfiát. Nem mindig egyszerű kinyílniuk, szoktunk nevetni, pityeregni, de azért nyitottak a dologra, főleg, ha a pontszámokon is látják, hogy volt értelme az egésznek. Ha programot készítek, szeretek egy történetet kreálni, amivel a versenyzőnek is segítek, hiszen erre tud támaszkodni. Hogy a mozdulatok ne üresek legyenek, hanem például azért emelem fel a kezem, mert éppen ujjongok, vagy azért görnyedek össze, mert szomorú vagyok… S így építem fel mozdulatról mozdulatra a programot, amíg egy szép kerek történetet kreálunk közösen a versenyzőkkel.

Előfordul, hogy néha megmakacsolják magukat, és valamit nem hajlandók megcsinálni?

Nem minden ötlet tetszik nekik, de általában akkor is legalább megpróbálják. Az az elvem, hogy a koreográfiának a konkrét korcsolyázóhoz kell passzolnia, ezért is szeretem, ha már előre megosztják velem az ötleteiket. Sokfajta stílust megnézünk, mielőtt elhatározzuk, melyik irányba megyünk el. Sokszor én is ajánlok zenét vagy stílust. Én már általában január óta gondolkozom a zenékről, mert szeretek felkészült lenni, de a versenyzővel csak a szezon után, május környékén döntünk a konkrétumokról.

Koreográfusként mit gondol arról, hogy most már nemcsak jégtáncban, hanem a többi kategóriában is használhatnak a versenyzők vokális zenét?

Azt gondolom, nem mindig jó túl populáris zenét használni, mert akkor nem érzem annyira a versenyfílinget, inkább egy show-programnak tűnik a produkció. Természetesen egy boldog, vidám zenét a nézők és a korcsolyázók is élvezhetnek, de személy szerint inkább a művészi programokat kedvelem.

S mit gondol arról, ha valaki musicalzenét használ?

Imádom! Mondjuk ez nem történik meg olyan sokszor, mint ahogy én szeretném, bár én mindig szoktam a versenyzőimnek musicalzenéket is ajánlani. De ezzel is vigyázni kell, mert ha túl nagy a hang, akkor a korcsolyázó valahol elveszik a zenében. A korcsolyázónak kell vezetnie a zenét és a koreográfiát, nem fordítva.

Mennyire különbözik egyébként a színpadi tánc és a jégtánc, a műkorcsolya mozgáskultúrája?

Balettot már a koris korszakomban is tanultam, de a modern tánc és a kortárs tánc teljesen új volt számomra. Sokféle stílust tanultam, és amikor ezután visszamentem a jégre, a testtudatom, a koordinációm sokkal erősebb volt, mint előtte, főleg a kortárs táncnak köszönhetően. Ennek érdekében a mostani versenyzőimnek is szoktam tartani specifikus kortárstánc-gyakorlatokat, ez nagyon segít nekik abban, hogy el tudjanak lazulni, megtanulják a helyes légzést. Én egyébként az a típusú tanár és koreográfus vagyok, aki még együtt korizik a versenyzőkkel. Ha betesszük a zenét, én is mindent beleadok, és az edzés végén szerintem fáradtabb vagyok, mint a versenyző, utána egy hétig izomlázam van.

Szigorú a versenyzőivel?

Nem, mert azt gondolom, hogy koreográfusként az a dolgom, hogy megnyissam az érzelmeiket, hogy át tudják adni azt, amit a bírók felé szeretnének közvetíteni, és megkapják a megérdemelt pontokat. Azt gondolom, hogy a szigorúság nem segítene ebben, csak eltávolítanám őket magamtól, megijeszteném őket. Éppen ezért nagyon sokat szoktam beszélgetni a versenyzőkkel, hogy interaktív legyen a folyamat.

Az élsport mindenkitől megkövetel egyfajta keménységet, de ebben a sportágban az érzékenység is elengedhetetlen. Hogyan lehet ezt egyensúlyban tartani?

Ehhez kicsit pszichológusnak is kell lennünk… Én az a típusú ember vagyok, akinek mindig nagyon sok kérdése van, mielőtt elkezdünk dolgozni: mi újság, hogy érzed magad, ettél-e rendesen, mi történt az iskolában, fáj-e a lábad, hogy vannak a szüleid… Azért érdeklődöm, hogy ha netán van valami gondjuk, azt meg tudjuk beszélni, és együtt túl tudjunk lépni rajta. Nagyon tudatosnak kell lennünk, hogy tudjuk, miért vagyunk itt, és ne legyünk hisztérikusak. Ha valami nem sikerül, akkor nem sikerül, azért vagyunk itt, hogy gyakoroljunk.

Verseny közben mennyire éli bele magát a korcsolyázói teljesítményébe? Vannak koreográfusok, akik gyakorlatilag végigkorcsolyázzák a palánk mellett a programot, őket szokták aztán osztott képernyőn mutatni a visszajátszásokban.

Próbálom magam visszafogni, de az izmaimban érzem az összes mozdulatot. De azért igyekszem, hogy ne táncoljak a versenyzőkkel együtt. Izgulok értük és velük, de ezt igyekszem nem kimutatni, nyugalmat és bizalmat próbálok sugározni nekik.

Milyen álma van még koreográfusként? Kivel szeretne együtt dolgozni?

Ez nehéz kérdés. Nevekbe nem szeretnék belemenni, de természetesen vágyom rá, hogy a világ megismerjen, elismerjen, hogy tudják, milyen értékeim vannak, amelyeket szeretnék átadni a versenyzőknek.

Van példaképe?

Nagyon inspirál Lori Nichol. Ő is táncos volt, az ő koreográfiái mindig inspirálnak. Azokban azt látom, ahogyan én is elképzelem, hogyan kellene mozogni egy korcsolyázónak. Sajnos, még nem találkoztunk, de nagy álmom, hogy egyszer beszélgethessek vele.