Segíteni tudna a magyar labdarúgáson

Emlékezhetünk rá az 1986-ban BEK-et nyert Steauából, de ha valaki közelebbi emléket akar felidézni róla, akkor gondoljon a Románia–Magyarország Eb-selejtezőre. Előbbi mérkőzésen még játékosként vett részt, utóbbin már ő volt a román válogatott szövetségi kapitánya. Bölöni László futballistaként már megjárta a csúcsot, szakvezetőként még csak oda tart. Ezen az úton a Spor-tinggal nyert portugál bajnoki cím jelentett egy újabb nagyon fontos és nagy lépést.

Mi volt az oka annak, hogy felállt a román válogatott kispadjáról, és elfogadta a Sporting ajánlatát?

Úgy éreztem, hogy amire vállalkoztam, aránylag rövid idő alatt teljesítettem, és lehetőségem nyílt arra, hogy nagyon magas szinten visszakerüljek a nyugati futballvilágba. Ez olyan alkalom volt, amelyet nem szívesen hagytam volna ki. Nem vagyok biztos abban sem, hogy ha a rájátszás során az események a vezetők szája íze szerint alakulnak, akkor én továbbra is megtarthattam volna az állásomat. Sportpolitikai viszonyok azt súgták nekem, azt éreztem, hogy a szövetség elnökének kötelessége lesz lépnie, magyarán leváltania engem, mindenféle pozitív eredmény ellenére, ha a csapat nem jut ki a világbajnokságra.

Miért volt jobb az idén a Sporting hazai ellenfeleinél?

Azt hiszem, hogy az aránylag új munkastílusom felébresztette az elkényeztetett sztárokat – mert itt egy elkényelmesedett sztárcsapat volt, amely negligálta az edzőket, de még a vezetőket is. Az volt az első dolog, hogy ezek a játékosok felkapták a fejüket, és kicsit másképp kezdtek el gondolkodni, ráadásul egy új munkamódszer mindig felrázza és figyelmesebbé teszi az embereket. Ugyanakkor megköveteltem a fegyelmet, mert bár nem akadt kirívó hanyagság, de olyan liberalizmus honolt a csoporton belül, amely nem segítette elő az építő munkát. Félreértés ne essék, nem vagyok a liberalizmus ellen, mert a játékosoknak sokszor önálló döntéseket kell hozniuk, de amikor az önállóság átcsap anarchiába, az megpecsételi a fejlődés sorsát.

Hogyan értékeli a mai magyar labdarúgást?

Nem ismerem eléggé a magyar futballt. Amikor azt mondom, hogy próbálom megismerni egy adott ország labdarúgását, akkor korántsem csak arról beszélek, hogy kimegyek egy mérkőzésre és megnézek két csapatot. Mindig úgy felbosszantom magam, amikor ülök a lelátón – mint például legutóbb a magyar–fehérorosz összecsapáson –, és hallom, hogy mindenféle rosszat kiabálnak a játékosoknak. Remélem, hogy a magyarországi szakemberek ennél tovább látnak. Itt a játékosokat annyira nem „osztják ki“, mint otthon, de a lényeg az, hogy amikor a labdarúgást elemzem, akkor elsősorban azt kell figyelembe vennem, hogy mit is adok a futballnak. Az a környezet – politikai, gazdasági, társadalmi –, amely körbeveszi Magyarországon a labdarúgást, mit ad a futballnak, azért, hogy a futballból legyen valami, hogy aztán a futball is adhasson, nos, ezeket a körülményeket nem igazán ismerem. Ennek ellenére sajnos azt tudom, hogy a mai magyar labdarúgás nem veszi fel a versenyt a legtöbb európai ország futballjával. Jóformán nincs is mivel összehasonlítani. A leginkább talán a román labdarúgással lehet összevetni, ugyanis a két országban közel azonosak a feltételek, nincs is nagy különbség a két futball között, csak hát ugye az egyikből kimennek a játékosok Olaszországba, míg a másikból Izraelbe. Ez borzasztóan nagy választóvonal. Ez azért van, mert a magyar labdarúgók nem tudnak maradandót alkotni a klubjaikkal, de ez még nem is olyan vészes, mert a keleti blokkból egy egyesület sem tud igazán beékelődni a nyugati óriások közé. Ez tehát még megbocsátható, de amit már nehezebb megemészteni, hogy a válogatott nem képes elmozdulni a holtpontról. Ez az egyik, a másik pedig az, és ezt már többször is hangoztattam, hogy Magyarországon nincsen olyan jó képességű és széles kapcsolatokkal rendelkező menedzseri gárda, mint Romániában. Egy játékost – akinek persze jónak kell lennie – el is kell tudni adni. Nem minden az egyéni képességeken múlik, mert ha Maradona Magyarországon született volna, akkor persze valószínűleg el tudta volna magát adni, de nem kell feltétlenül Maradonának lenni ahhoz, hogy valaki bekerüljön egy igazán színvonalas nyugati bajnokságba. Ha jól tudom, a magyarok közül csak hárman, Lisztes, Király és Dárdai játszanak úgymond elfogadható szinten, míg most kapásból kétszer ennyi románt tudnék felsorolni, aki hétről hétre hasonló vagy jobb nívón szerepel. Még egyszer mondom, egy adott ország labdarúgásának a szintje a menedzsereken is múlik.

Ha kapna felkérést Magyarországról, akkor leülne a nemzeti válogatott kispadjára?

Akárhányszor felteszik a kérdést, mindig azt kell válaszolnom rá, hogy nem szeretem, ha az ökröket a szekér mögé kötik. Az újságírók rendre megkérdezik tőlem, hogy „jönnél-e“, és mivel magyar érzelmű vagyok, itt egy kicsit többről van szó. Engem még hivatalosan nem kerestek meg, tehát ahhoz, hogy erre válaszolni tudjak, azt mondanám, hogy jöjjön egy igazi ajánlat. Ugyanakkor úgy érzem, hogy van annyi tapasztalatom és immár hírnevem, hogy segíteni tudjak a magyar labdarúgáson, de nem úgy, hogy elérjek egy rövid távú célt, mondjuk kijuttassam a csapatot az Európa-bajnokságra. Aki ilyenre kér fel, azt kinevetem.