Révész Angelika két olimpiai családban

Legutóbb ő vehette át a Matylda Pálfyová Díjat, melyet kizárólag nőknek adományoz évente a Szlovák Olimpiai Bizottság (SOV). Sporteredményeikért, a sportban és az olimpiai mozgalomban végzett munkájukért. Erről is beszélgettünk.

2016 az olimpia éve volt. Mennyire lopakodott be az életébe a távoli Rióban lezajlott világesemény?

Amióta voltam a 2012-es londoni játékokon, azóta az olimpia számomra egy különleges világ. Addig is követtem a történéseket, de nem úgy, mint most. Mióta Londont belülről láttuk, átéltük légkörét, azt, hogy hogyan lehet a magyaroknak drukkolni, onnantól másképp, roppant intenzíven élem át ezt a világeseményt. Rió előtt felkészültem a magyar és a szlovák csapatból, azért, hogy megértsek minél több összefüggést, jobban belelássak a történésekbe. Mi kettőségben élünk. Nagyon tudok örülni magyar vonalon, de amióta benne vagyunk a szlovák olimpiai családban, azóta a szlovák ötkarikás csapat is teljesen az enyém. Egyformám izgultam, szorítottam mindkét ország képviselőinek. Nagyon figyeltem a visszhangokat is, vagyis azt, hogy a szereplők véleménye mennyire csengett össze az enyémmel. A korábbinál jobban átéltem már Londont is, de Londonnak köszönhetően Rió sokkal jobban átjött.

Szinte egész évben az olimpiai mozgalomban tevékenykedett. Férjével, Révész Ferenccel, az idén tízéves ipolysági Szokolyi Alajos Olimpiai Klub húzóemberei. Hogyan került az ötkarika vonzásába?

Visszakanyarodom 2002-be, amikor a helyi sportélet kezdetének százéves évfordulóját ünnepeltük. A szlovák olimpiai mozgalom jeles képviselőinek jelenlétében elhangzott, nem semmi, hogy egy ilyen városka százéves sportmúltra tekint vissza. Akkor jött felszínre, hogy Szokolyi Alajosnak milyen érdemei vannak a kezdeti lépésekben. Testnevelő létemre addig nem sokat tudtam sportéletünk elindítójáról, később emléktáblát avattunk neki, s eljöttek a Magyar Olimpiai Akadémia képviselői, akiktől onnantól meghívást kaptunk az akadémia vándorgyűléseire. Évente két napot töltöttünk valamelyik magyar városban, ahol minden arról szólt, mi az olimpiai eszme. Közben részt vettünk az olimpiai táborokban is. S miután elszaporodtak a rendezvények, jött a klubalapítás ötlete. Akkortól már nem volt kérdéses, hogy minek leszünk a hívei. Ebben élünk, ez folyik a vérünkben. A fair play, a kalokagatia, a sporttal való nevelés… Hogy mit lehet tenni e téren, azt annak köszönhetően éltem át, hogy férjemmel belekerültem a két ország olimpia családjába.

Áprilisban a SOV közgyűlésén a 2015-ös Matylda Pálfyová Díjat vette át a mozgalomban végzett tevékenységéért. Ezt hogyan fogadta?

Nem szeretem, ha kiemelnek, díjaznak. Még mindig hangyaszerepben érzem magam. Munkát végzek a mozgalomban, s ebbe sok minden beletartozik. Több évtized tevékenységét szokták díjjal elismerni. Talán azért érzem ezt így, mert idősebb emberekkel vagyok körülvéve, akik korábban aktívan tevékenykedtek, most pedig hirdetik az olimpiai eszmét. A női bizottság javasolt a díjra, mert látják bennem a buzgóságot, az elhivatottságot. Nem várjuk, hogy valami idejön, hanem szervezzük, csináljuk, amit kell. Szívvel, lélekkel ott vagyok a mozgalomban, és teszem a dolgomat, ahogyan tennem kell. Miután megnéztem, hogy előttem kik kapták meg a Pálfyová-díjat, a megtiszteltetés mellett kihívásnak is vettem. Tényleg meg kell tennem mindent, hogy utólag is elfogadjam magamban, valóban megérdemeltem.