„Nőként mindig kisebbségben vagy, de mindenki emlékszik rád”

Hogyan lett sportújságíró? Sportolt valamit?

Soha nem sportoltam profi szinten. Gyerekként kipróbáltam több sportot is, de a fő szenvedélyem mindig is maga az újságírás volt. Bár az elején még nem ezt terveztem, rádöbbentem, hogy a sportújságírás a hivatásom. Már tíz éve dolgozom sportújságíróként, és majdnem minden napot élveztem munkában. Az elején a sportújságírás nem volt igazán tervben, bár természetesen érdekelt a sport. Stockholmban tanultam újságírást, majd egy helyi lapnál helyezkedtem el. Néhány hónappal később a sportrovatból megkérdeztek, volna-e kedvem sporttal foglalkozni. Igent mondtam, és nagyon hálás vagyok, hogy esélyt kaptam tőlük. Nagyon szeretem a sportújságírás művészetét, ha érthető, mire gondolok. Hogy gyorsan kell írnod és gondolkodnod, mert egy másodperc múlva lapzárta. Továbbá azt is nagyon élvezem, hogy olyan emberekkel találkozhatok, akik szenvedélyesen végzik a munkájukat, megtudhatom, mi inspirálja őket, hogy még jobb teljesítményre sarkallják magukat, mi a háttere egy-egy éremnek. 2007 óta dolgoztam sportújságíróként az Upsala Nya Tidning helyi lapnál, a TT svéd hírügynökségnél, a legnagyobb svéd bulvárlapnál, az Aftonbladetnél, 2011 óta pedig a Dagens Nyheternél, az ország legnagyobb reggeli napilapjánál vagyok.

Milyen sportágakkal foglalkozik?

Majdnem mindennel, de a fő területem a futball és a téli sportok – az alpesi sí, a sífutás és a biatlon. Három olimpián jártam, Londonban, Szocsiban és Rióban, voltam két foci-Eb-n, 2012-ben és 2016-ban, a 2015-ös női futball-világbajnokságon, valamint a 2013-as női foci-Eb-n, néhány biatlon-vb-n, az idei alpesisí-vb-n, a tavalyi műkorcsolya-Eb-n és sífutó-Eb-n, valamint sok-sok kisebb eseményen…

Kezdőként volt hátránya abból, hogy nő, vagy a férfi kollégák azonnal elfogadták?

Sportújságírónőnek lenni mindig azt jelenti, hogy kisebbségben vagy. Hogy őszinte legyek, ez egy férfivilág. Svédországban azonban szerencsére egyre több és több nő dolgozik a sportban. Már csak az elmúlt tíz évre visszatekintve is látom a különbséget. Viszont a sportújságírónőknek még ma is sokszor régimódi hozzáállással, általánosításokkal és előítéletekkel kell szembesülniük. Ezek a megjegyzések jöhetnek sportolóktól és edzőktől, kollégáktól és főnököktől, de olvasóktól és tévénézőktől is.

Milyenek a személyes tapasztalatai?

Én úgy érzem, sokkal jobb lett a légkör, mint amikor kezdtem a szakmát. Nem tudom, hogy a világ lett-e jobb hely, vagy én lettem tapasztaltabb, és több tiszteletet vívtam ki magamnak, de az is tény, hogy a sportújságírásnak még dolgoznia kell a nőkkel szembeni hozzáálláson. Sokszor tapasztaltam, hogy a férfiak el akartak magyarázni nekem dolgokat, a szárnyaik alá akartak venni, úgy viselkedtek, ahogy egy férfi kollégával szemben sosem. Ezek fontos dolgok. A szexizmus még mindig létezik. És csak úgy érhetünk el változást, ha beszélünk ezekről a dolgokról.

Milyen ma a sportújságírónők aránya Svédországban?

Egyre gyakoribb, hogy egy nő sportújságíró lesz. A Svéd Sportújságíró-szövetségnek 700 tagja van, és 10–15%-uk nő.

Kételkedett valaha önmagában amiatt, hogy nő?

Nem. Sokszor kételkedtem magamban újságíróként – nem vagyunk így ezzel mindannyian? Vannak jobb és rosszabb napok. De azért, mert nő vagyok? Soha.

Került vicces vagy kínos helyzetekbe a női mivolta miatt?

Ezekről könyvet lehetne írni. Sokszor apróságokról van szó. Például, ha egy nagyobb csoportban állok, és úgy köszönnek nekünk, hogy „Helló, fiúk”, vagy úgy köszönnek el: „Köszönöm, uraim”. Mintha az, aki beszél, nem is látná, hogy ott vagyok. Aztán persze benne van az is, hogy nem kapjuk meg ugyanazokat az interjúkat, mint a férfi kollégák, mert mi nem sétálhatunk be csak úgy az öltözőbe. Vagy a játékosok illetlen megjegyzéseket tesznek – ezek inkább szexisták, mint viccesek. Másrészt viszont – a sportpályákon sosincs sor a női mosdó előtt!

Vannak egyéb előnyei is a dolognak?

Sok előnye van. Szerintem az egyik legjobb dolog, hogy nőként nem csak egy vagy a tömegből. Ott van sok száz fiatal férfi újságíró, de csak néhány nő. A sportolók, edzők vagy sajtófelelősök sokkal jobban megjegyzik, ki vagy, és ily módon könnyebb, ha újra találkozunk, vagy ha valamilyen információt kérek tőlük.

Mit tart a legnagyobb sikerének újságíróként?

Számomra a sport sokkal több számoknál és eredményeknél. A sport a mindennapi élet része, és nem csak a legjobb sportolókról és az aranyérmekről szól. Sokat írok a gyerekeknek, tinédzsereknek szervezett sporteseményekről, kihívásokról is. Néhány éve nagyon sok energiát fektettem egy oknyomozó sorozatba, amikor megtudtam, hogy az ország egyik legjobb tornaklubjában kislányokat zaklattak lelkileg és fizikailag is. Ezek az írások nagy figyelmet kaptak. Sok bátor lánynak volt meg a mersze ahhoz, hogy elmondják, mi történt velük, és végül sok minden meg is változott ennek köszönhetően. Erre büszke vagyok. Ez azt mutatja számomra, hogy a sportújságírás is megváltoztathatja a fiatalok életét.

Tavaly – a szervezet történetében az első nőként – a Svéd Sportújságíró-szövetség elnökének választották. Mit jelent ez önnek?

Nagyon sokat. Igazán megtisztelő, hogy engem választottak engem a posztra. A 700 tagú Svéd Sportújságíró-szövetség jelenleg sok változáson megy keresztül. Új, fiatal elnökségünk van, amelyet olyan újságírók alkotnak, akik most aktívak a szakmában. Azon vagyunk, hogy modernebb szervezet legyünk, és főként az újságírók biztonságára fókuszálunk a stadionokban, mivel főleg a futballstadionokban voltak ezzel gondok az utóbbi időben. De fontosak a genderkérdések, az előadások, képzések stb. Egy átszervezést is elkezdtünk. A Svéd Sportújságíró-szövetség korábban sok kis helyi szövetségből állt szerte az országban. Mi most úgy gondoljuk, hogy egy nagy, egyesült szövetség erősebb lehet.

Mi a fő probléma az újságírók biztonságával?

Az elmúlt időszakban megtörtént például, hogy egy újságírót egy szurkoló bántalmazott egy stockholmi stadion sajtótribünjén. Ősszel pedig több fotós közelében is hanggránát landolt a stockholmi derbin, ami halláskárosodást is okozhatott volna nekik. A sajtótribün a mi munkahelyünk, az ilyen incidensek elfogadhatatlanok. Sokat tárgyaltunk a futballklubokkal, és sikerült elérnünk sok mindent, ami javít a helyzeten. Azt szeretnénk, ha biztonsági kérdésekről és a tagjaink számára biztosított munkakörülményekről eleve a sportújságíró-szövetséget keresnék tárgyalópartnerként a klubok.

Milyen a svéd válogatott futballisták hozzáállása a sajtóhoz? Ján Kozák szlovák szövetségi kapitány olykor megjegyzéseket tesz, szerinte hogyan kellene dolgozniuk az újságíróknak, egyes játékosok pedig nem hajlandók nyilatkozni a meccsek után. Svédországban is volt hasonlóra példa?

Ez érdekes kérdés. Úgy tűnik, néhány játékos, csapat vagy edző még ma is azt hiszi, hogy a sajtónak az a dolga, hogy szurkolóként vagy pomponlányként viselkedjen. Svédországban már sok év óta nem ez a helyzet, de néhány játékos vagy edző nem érti, miért kritizáljuk néha őket. Azt gondolom, hogy ebben a helyzetben nagy a felelősségük a sajtófőnököknek, nekik kell elmagyarázniuk a sportolóknak a sajtó és a sportvilág közötti viszonyokat.

Mely sportág képviselőivel vannak a legjobb tapasztalatai?

A téli sportokéival.

Mit gondol, mik a sportújságírás fő feladatai ma, amikor az emberek szinte azonnal hozzájutnak minden eredményhez, és sok információt egyenesen az egyesületek vagy a sportolók Facebook-oldaláról tudnak meg?

A sportújságírásnak ki kell találnia, hogyan lehet akár másnap is releváns egy napilap. Akit érdekel a sport, addigra rég tudja, milyen eredménnyel ért véget a mérkőzés, ki mit nyilatkozott utána. Egy napilapnál azt kell kitalálnunk, mi érdekelheti az embereket még egy nappal a verseny vagy a meccs után is? A saját sztorik, az éles elemzések vagy az ismert tények új perspektívába helyezése ezért ma fontosabb, mint valaha.

Mit tanácsolna azoknak a fiataloknak, főleg a lányoknak, akik sportújságírók akarnak lenni?

Csak kövessék az álmaikat – és dolgozzanak keményen. Sajnos a sportújságírás világában nőnek lenni néha még ma is azt jelenti, hogy keményebben kell dolgoznod, mint a férfi kollégáidnak, állandóan bizonyítanod kell, hogy tényleg te vagy a megfelelő ember a posztra. De remélem, ez meg fog változni. A fő tanácsom az lenne – bár az újságírás világa változóban van, és a megszorítások, példányszámcsökkenések miatt keményebb, mint valaha –, hogy mondjanak igent minden adódó lehetőségre, mert sosem tudhatják, hová vezeti végül őket.