Mint a moziban

Altobellit mindig westernhősnek képzeltem, a hét mesterlövész egyikének, Charles Bronson oldalán, Cantonát pedig bérgyilkosnak: ő volt Leon, a profi. Robert Pires nálam D’Artagnan, Marcello Lippi a keresztapa, Karel Brückner pedig Derrick és Zeman őrnagy keveréke.

Futball és mozi. Javiér Marías spanyol író szerint a Real Madrid meccsei a Hitchkock-filmeket idézik: előbb hagyják, hogy tetemes előnyt szerezzen az ellenfél, hogy onnan fordítsanak. Ez a perverz meccsdramaturgia persze néha becsődöl: a zaragozai 1:6 után hiába nyertek 4:0-ra, kiestek. Az Arsenal elleni produkció viszont tényleg lidérces horror volt a javából, legalábbis a Real-drukkereknek, akik riadtan bámulták királyi védelmük pánikszerű megmozdulásait: Zidane-ék delejes tekintettel, megbabonázva ténferegtek a pályán. „Lassított film”, írhatta másnap a madridi Marca.

Bezzeg a Barca! Marías még azt írja, a katalánok játékát Antonioni és Bergman szorongó egzisztencializmusa jellemzi, s nem véletlen, hogy sokáig csupa melankóliára hajlamos, kedélybeteg futballistájuk volt (lásd az öngyilkos Kocsist). De azok az idők már elmúltak. A mosolygós Ronaldinhóval és a pimaszul cselező Messivel a Barca műfajt váltott, és meccseik a kalandfilmek klasszikusait juttatják eszünkbe, a Fekete tulipántól a Vasálarcosig. A Chelsea elleni párharc alapján mi mégis a norvég Hauge játékvezetőt jelöljük Oscar-díjra: ritka eset, hogy egy ilyen kiélezett mérkőzésen a bíró habozás nélkül, azonnal kiállítson valakit az első félidőben, s még a keze se remegjen (akár csak Butch Cassidy, fénykorában).

Hétvégén majdnem megcsömörlöttünk a Borsodi Ligának nevezett matinétól, de a groteszk futballparódia előtt szerencsére még időben (pénteken hajnalban) beadagoltunk magunknak egy kis vegytiszta dél-amerikai futballt (Libertadores Kupa, Corinthians–Universidad Católica 2:2). Csak azt sajnáljuk, hogy lemaradtunk egy eredeti argentin thrillerről: az Estudiantes 0:3-as félidő után 4:3-ra verte a perui Sporting Cristalt. (gj)