Mesteredzők és csibészek

Viccelnek? Szinte minden. A futball a humor céltáblája lett, a lapban arról olvasok, hogy emberek, ne menjetek meccsre, úgysem érdemes, és az emberek nem mennek meccsre. Sőt a régi, nagy rajongók közül is egyre kevesebben mennek, akik pedig pluszban kijönnek, azok között, tisztelet a kivételnek, több a balhékereső, mint a sportrajongó. Ezek után a futballista, az edző, egyáltalán a sportágért élő atyafi kevéssé fontos szereplője lesz a hétköznapoknak. Ha ismernek, akkor tudják, magam is csodálója vagyok a kézilabdásainknak, ünneplem a vízilabdázók győ-zelmeit, büszke vagyok az úszókra, de nekem a futball a szerelmem. Unalmas már a panasz, de ettől még tény: a csapatjátéksportokban igazán mostoha körülményekkel csak a labdarúgásban találkozhatunk. Majd nézzék meg a téli felkészüléskor, hogy a legjobbnak mondott gárdák is milyen pályákon készülnek. Az MTK-nál a háttér az utóbbi években adva volt a nyugodt szakmai ténykedéshez, és a honi szinten mérhető sikerek sem maradtak el. Azonban a körülmények még ennél a klubnál is mostohák. Jellemző, hogy az MTK proficsapatának kölcsönben a Sörgyár-pályán kell edzenie.

A magyar focivalóságot mi is ismerjük, de a tudás nem mindig annak a függvénye, hogy valaki selyemsimaságú gyepen vagy szántóföld-érdességű talajon rúgja a labdát. Egy magyar futballista miért nem hisz megalkuvás, előzetes magyarázkodás nélkül a győzelemben?

Szerintem a legnehezebb a fejekben, a lelkekben lévő szokásokon változtatni. A saját lányom példáját látom magam előtt. Amikor Kuvaitban dolgoztam, Krisztina angol nyelvű iskolába járt. Ott a diák, ha akart, könnyed lélekkel beléphetett a tanári irodába, mert megbeszélnivalója volt, és az nem számított bűnnek. Nálunk a poroszos neveltetés hatása érezhető, itt egy gyerek kéztördelve, hatalmas lelki energiát mozgosítva teszi meg ugyanezt az utat a tanáráig. Az ebből fakadó kishitűség pedig később is visszaköszön, ezért gyakorta hiába mondjuk, vagy mondják: ugyan, gondolkozzunk már pozitívan. Piti félelmeket neveltek belénk, a gyerekeinkbe, az unokáinkba...

Márpedig a közös győzelemtudatot emlegeti az új szövetségi kapitány, Lothar Matthäus is. Furcsa mód ő az amerikás „mindig légy optimista” szemléletet képviseli. Ha már itt tartunk: ön volt a német edző magyar riválisa a kapitányválasztás során. Csalódott?

Nézzék, nem én jelentkeztem kapitánynak. Korábban már előfordult, hogy visszautasítottam a megkeresést, azonban most komoly szakmai kihívásnak láttam a feladatot. Klubedzőként minden átigazolási időszakban igyekeztem az adott posztra a megfelelő képességű labdarúgót igazolni, de ez érthetően korlátokba ütközött. Szövetségi kapitányként azonban nem lett volna ilyen gondom, hiszen a legjobb magyar futballistákkal dolgozhattam volna együtt. Az, hogy az edzőbizottság engem javasolt kapitánynak, mindenképpen elismerés, arról aligha tehetek, hogy más szempontok is fontosak voltak a döntéshozatalnál.

Lehet, most megúszott egy kellemetlen kalandot: eddig valamennyi csapatánál kitöltötte a szerződését, így az MLSZ elnökségének a döntése azt is jelentheti, e hagyomány nem szakad meg.

Van egy mondás, amely szerint az a jó edző, akit legalább egyszer már kirúgtak a szerződése lejárta előtt. Tagadhatatlan, ez velem még nem történt meg, de cseppet sem bánom, hogy így alakult. Alighanem szerencsésnek mondhatom magam, ugyanis olyan csapatoknál dolgozhattam, ahol a vezetők partnerek voltak a munkában. Ugyanakkor nehogy azt gondolja bárki is, hogy a pályafutásom során nem adódtak nehéz időszakok. Nekem is kijutott a „jóból”, azonban eddig kezelni tudtam ezeket a helyzeteket.

Nagy hatással van a futballistákra?

A futballban az eredményesség a legfontosabb, azonban legalább ilyen fontos, hogy volt mondjuk négyszáz játékosom, és közülük háromszázkilencvennel ragyogó kapcsolatot sikerült kialakítanom. A Dunaferr edzőjeként részese lehettem egy kivételes sorozatnak, negyvenkét bajnoki találkozón maradtunk sorozatban veretlenek, ezzel európai csúcstartók voltunk, és a Tatabánya csapatát láttuk vendégül. Az ellenfél gárdájában ott volt az a Vincze István, aki korábban a játékosom volt, és nem tagadom, az egyik kedvencemnek számított. A vendégek alaposan elvertek bennünket, „Pilu” háromszor is a hálónkba lőtte a labdát. A harmadik góljánál aztán odajött hozzám, rám kacsintott, és azt mondta: „Mester, nem látja, hogy ez a szőke gyerek nem tud tartani, miért nem cseréli le őt?” Az a bizonyos szőke gyerek Molnár Zoltán volt, egykori csapattársa, a barátja, és bár a helyzet nem volt túl vidám, csak mosolyogni tudtam a csibészségén. És higgyék el, forduljon bárhogy is a világ, a futballban ez a szép.