Kína rendületlenül fújja tovább az álomlufit

Igazából nem is az a legmeghökkentőbb, hogy Carlos Tévezt a Sanghaj Senhua a világ legjobban fizetett játékosává tette. Még csak nem is az, hogy a brazil válogatott Oscarért simán kivágott az asztalra 60 millió eurót a Sanghaj SIPG, amely így már a kínai futballtörténet két legdrágább átigazolásával (a másik az 55,8 millióért megvásárolt Hulk) állhat fel. Hanem az, hogy egy Csang Cseng-tung nevű fiatalembert a Hopej China Fortune 20,44 millió euróért vett meg. Rendben, egy huszonháromszoros kínai válogatott játékosról van szó, de 20,44 millió euróért már sztárokat lehet kapni a piacon. Nem pedig egy olyan labdarúgót, aki a portugál Mafra, Uniao Leiria, Beira Mar, a német Eintracht Braunschweig és a spanyol Rayo Vallecano csapatánál összesen 81 bajnokit tud felmutatni európai légióskodása során. Bekapcsolták a „cukrosbácsit” A kínai bajnokság téli átigazolási időszaka olyan volt, mint amikor a Football Manager játék szerkesztőjében valaki egy egész ligára bekapcsolja a „cukrosbácsi” funkciót, s csak dől, csak dől a pénz. A „cukrosbácsit” ez esetben Hszi Csin-pingnek, a Kínai Népköztársaság elnökének nevezik: az ő mesterterve és személyes ambíciója hazája futballjának felemelése. Márpedig amikor a vezetőnek ily nagy tervei vannak, abból futballteremtés lesz.  Kínában tradicionálisan népszerű, ám nem feltétlenül támogatott játék a labdarúgás. Hszi Csin-ping csupán a második kínai elnök, aki nagy futballbarát (az első Teng Hsziao-ping volt, aki párizsi diákévei alatt ott szurkolt az 1924-es olimpia labdarúgótornáján), az olimpiacentrikus – illetve olimpiaiérem-centrikus – sportirányításnak pedig jobban megérte az egyéni sportágakat támogatni. Egy csapatsportágban jelentős befektetéssel sem lehet két olimpiai aranyéremnél többet megszerezni – hasonlítsuk össze ezt a kínai sikersportok közül mondjuk a tornával, melyben tizennégy esély van. Nem mindegy… A helyi labdarúgóélet ráadásul nyakig dagonyázott a különböző botrányokban a bundától a szervezeti korrupcióig és a fogadási maffia befolyásolási kísérleteiig. Amikor Hszi elnök rendet vágott, tette ezt annak érdekében (is), hogy vonzó befektetési környezetet teremtsen a nagy kínai cégeknek, amelyek addig lehet, bottal sem piszkálták volna meg a futballt – inkább helyi oligarchák szálltak be városuk csapatai mellé. Az adókedvezmények és a befektetéstől remélt (kapcsolati, gazdasági, politikai) előnyök hatására az e-kereskedelmi óriás Ali babától a legnagyobb ingatlancégekig a kínai vállalati szféra elitje jelent meg támogatóként a futballban. A párt felemelt ujja Annak előszelét, hogy az újgazdaggá vált kínai futball mégsem viselkedhet teljesen eszetlen újgazdag és naiv vevőként, az újságok hozták. Több nyilvános kritika is megjelent az őrült költekezésről, majd az állampárt egy tisztviselője ki is jelentette: a jövőben a vezetés szabályozza és visszafogja a drága átigazolásokat, és észszerű határokat szab a játékosok magas bevételeinek is. Egyértelmű jelzés volt már ez is, hogy aztán a légiósok „semmiből jött” korlátozása is megmutassa a párt felemelt ujját. Az átigazolási időszak közben (!) bevezetett korlátozás – mely érthetően kiváltotta több edző nemtetszését – értelmében öt légiós lehet a keretekben, de már csak három külföldit lehet pályára küldeni. A példa a gyakorlatban megvilágítva: a Sanghaj SIPG-nél André Villas-Boas vezetőedzőnek azt kell eldöntenie, kit hagyjon ki Oscar, Hulk (a két sztárért ugyebár több mint százmillió eurót adtak ki), a kínai élvonal egyik legjobb támadójának számító Elkeson és az Európa-bajnok portugál védő, Ricardo Carvalho közül. Nem véletlen, hogy Villas-Boas kikelt a szabályozás ellen, mondván, nem fair megváltoztatni a szabályokat átigazolási időszak közben.[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"268142","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"239","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"480"}}]] Aztán nyilván megmondták neki, hogy Kínában nem feltétlenül így működnek a dolgok. Azt ugyanakkor értékelni kell – és a kínai ethoszhoz is ez illik jobban –, hogy az ész nélküli pénzszórás helyett felvetődött az örökségépítés igénye. Ötvenezer (!) akadémia felépítését tervezik – már most is van jó néhány az országban, a legjobbaknak európai sztárklubok a partnereik, s a szakmai stábokban is rengeteg az európai –, melyek az álmok szerint csak úgy ontják a tehetségeket. Erre pedig rá is szorul Kína, mert látványos igazolások ide, röpködő százmilliók oda, a kirakatcsapat válogatott legutóbbi nyolc meccséből egyet sem nyert meg, az ázsiai vb-selejtező zónadöntőjében utolsó helyen áll nyeretlenül, a FIFA-világranglistán meg csak 86. Az újonnan meghozott szabályok a helyi játékosokat segítik, és vannak nagy tervek is – a kétszeres ázsiai BL-győztes Kuangcsou Evergrande-nél az ingatlanmágnás tulajdonos Hszü Csia-jin kijelentette, 2020-ra csak kínai futballistákból álló csapatot akarnak építeni, ezzel tennék naggyá az ország labdarúgását. Mondhatni, a milliárdos gyorsan felvette a „hivatalos” vonalat. Túlköltötték a Premier League-et Azért ezek így is a bőség évei, amit világosan mutat, hogy a kínai élvonalbeli klubok 387 millió eurót költöttek játékosvásárlásra a télen, az angol Premier League csapatai pedig 251 milliót. Klubonként az átlag 24,2 millió eurónyi kiadás az angliai 12,55 millióval szemben. Ez még akkor is megrendítően nagy összeg, ha Kínában a téli a fő átigazolási időszak, az angoloknál pedig ez a másodlagos transzferablak. A Deloitte könyvvizsgáló cég előrejelzése szerint a kínai Szuperliga – ha a jelenlegi trend folytatódik – a Premier League mögé, a második helyre jön fel az éves játékosvásárlásra költött pénzt tekintve, megelőzve a többi európai topligát. Hasonló jelenséget még nem láthattunk a futballtörténelemben. Arra már volt példa, hogy egy „újgazdag”, nem európai liga óriási fizetésekkel nagy neveket csábítson el, de ezek általában karrierjük lefelé ívelő szakaszában járó futballisták voltak. Kína most már a legjobb korban levő, felnőtt válogatott játékosokat képes elcsábítani – többek között – Brazíliából és az európai topligákból. Persze ezért drágán fizet: a kínai vevő megszimatolására az összes európai eladni szándékozó klub felveri az árakat, a játékosokat meg csak sokszoros fizetéssel lehet rávenni, hogy (mondjuk) az Emirates Stadion helyett az észak-koreai határváros Jancsi sportkomplexumában lépjenek pályára. A légiósok beáramlásának megszigorítása érdekes következménnyel járt: rakétaként lőtt ki a meghatározó kínai játékosok vételára. Tizenegy kínai futballistáért adtak ki nyolcmillió eurónál nagyobb összeget, a 2016 előtti átigazolási rekorder Jü Haj ma már csak a 22. legdrágább hazai játékosnak számít. A „transzferlufi” döbbenetes: a kínai játékosok reális piaci értékük akár 178-szorosáért is elkelhetnek. Meghatározó topligás futballisták árát adják ki kínai válogatottakért – mondhatni, ha nem költhetik el a pénzt légiós sztárokra, elköltik a hazaiakra. És ki tudja, hol lesz a költekezés vége? Két magyarral, sok brazillal A kínai Szuperliga 80 légióshelyéből kettő a magyaroké: Guzmics Richárdnak a Jenpien Fundénél szánnak kulcsszerepet (ő a keret legértékesebb játékosa), Huszti Szabolcs pedig másodszor is visszament a hatalmas ázsiai országba, ismét a Csangcsun Jataj mezét ölti magára, ahol többek között a nigériai válogatott sztárját, Odion Ighalót szolgálhatja ki. Továbbra is a brazil légiósok a legkeresettebbek, a dél-amerikai országból 24 játékos várta a szezonrajtot. Sokatmondó, hogy közülük 13-an játszottak a brazil A- vagy korosztályos válogatottakban. Marosi Gergely