Kedves Liverpool!

Jellemző, hogy akkor szerettem bele a Liverpoolba, amikor a csapat a nagy menetelés után elindult a lejtőn. Az 1992/93-as szezon volt az első, amikor szerelmes felbuzdulásomban Anfield címmel füzetet nyitottam, és vezetni kezdtem a liverpooli statisztikákat. Azóta sem volt rosszabb szezonkezdet: a csapat mindjárt az első meccsen kikapott a Nottinghamtől (0:1), és a borzalmas augusztust (vereség az Arsenaltól és 3 döntetlen, csupa kiesőjelölttel) egy sokkal traumatikusabb szeptember követte (újabb 3 vereség zsinórban), úgyhogy a szezon tulajdonképpen már októberre véget is ért, de azért mégsem, mert karácsonyig belefért még egy megalázó vereség az Evertontól, a kupában pedig szégyenszemre a másodosztályú Boltontól kaptunk ki.

Aztán amikor a következő idény is lidércnyomással indult (szeptemberben 4 bajnokin 4 vereség, rúgott gól nélkül: Coventry 0:1, Blackburn 0:1, Everton 0:2, Chelsea 0:1), és az ellenfelek kényük-kedvük szerint alázták meg a Liverpoolt, kénytelen voltam párhuzamos füzetet nyitni, és a gombfocihoz hasonló módszerrel végül a második helyre hoztam föl őket.

Most, hogy a Liverpool idén megnyerte a BL-t (ne feledjük: 0:3-ról fordítva a döntőben) és megnyerte a Szuper Kupát is, bizonyos értelemben jól jött ez a hétvégi vereség a Sao Paolótól (a klubvilágbajnokság döntőjében).

Huw Richards írja a Swansea City 1978/79-es szezonjáról szóló novellájában (The Gospel according to St. John the Alchemist), hogy akkoriban, amikor a csapata négy év alatt négy osztályt lépett előre, érzékcsalódásra gyanakodott, arra, hogy csupán egy óriási volumenű hallucinációs kísérlet alanya.

Tizenhét és fél óra után gólt kapott a Liverpool, és vége a tizenegy tétmeccsen át tartó veretlenségnek. Nem baj. ĺgy is szép volt ez az év, kedves Liverpool! (gj)