Generációváltás a kispadokon: a közelmúlt nagy játékosai egyre több sikert érnek el edzőként

A legutóbbi három Bajnokok Ligája-döntő során mindkét csapat kispadján olyan szakember foglalt helyet, aki az ezredforduló környékén még aktív játékos volt, majd a 2000-es évek elején kezdett átállni a partvonal másik oldalára: Zinedine Zidane, Massimiliano Allegri (kétszer-kétszer), Diego Simeone és Luis Enrique (egyszer-egyszer). Mindez azt jelzi, hogy ez a generáció kezd túllendülni a tanulóéveken, és egyre inkább a trófeák környékén kell keresnünk őket. Különösen igaz ez két klub exjátékosaira: meghökkentő adat, hogy a 2000/2001-es Juventusból 14-en ízlelték már meg az edzők kenyerét, míg a most induló Premier League-ben öt szakvezető viselte az FC Barcelona mezét a múlt évezred végén.  Ancelotti Juventusa: alap, amelyre lehetett építeni 1999 februárjában Carlo Ancelotti vette át a Juventus irányítását Marcello Lippitől a csalódást keltő szereplés miatt. A szezon végére a hatodik helyre sikerült a zebrákat behoznia, és a következő két szezonban két ezüstérmet zsebelt be a csapattal, ami mindenképpen előrelépés volt a klub életében. A Juventus – és főleg Ancelotti –  nagy szerencsétlenségére azonban mindkét évben csak egy hajszállal maradt le az „Öreg Hölgy” a Scudetto elnyeréséről, ugyanis először az SS Lazio egy ponttal, majd az AS Roma két ponttal előzte meg őket. A szakvezető mentségére legyen mondva, hogy a két római klub pont ebben a két szezonban élte új fénykorát, hiszen a Lazio és a Roma sem nyert azóta bajnoki címet a már meglévő kettő és három elsőségéhez, valamint Ancelotti jobb mutatóval hagyta ott a Juventust (2 pont/meccs), mint amilyet később a sikert sikerre halmozó AC Milan élén sikerült elérnie (1,94 pont/meccs). Mindenesetre abból a csapatból már ketten is igazi sztáredzőnek számítanak (Zidane és Conte), akikkel már a kispadok mentén néz farkasszemet az egykori mester, de még akár tizenkét további társukkal is vívhat majd taktikai csatát az oldalvonal mentén. Nézzük tehát, hogy  az akkori csapat tagjai hogy állnak az edzői pályafutásukkal. Klasszis játékosból klasszis edző Bár Zinedine Zidane csak 2013 óta dolgozik edzőként, rövid pályafutása alatt már kétszeres BL-győztesnek és spanyol bajnoknak is mondhatja magát. Noha sokan kételkedtek benne, hogy a tar francia képes lesz szakvezetőként is tartani a játékosként felállított világklasszis mércét, 2016-ban egy széteső csapatot vett át Rafa Beníteztől, amellyel még abban az idényben megnyerte a BL-t, majd a következő szezonban öt év után vezette bajnoki címig a királyi gárdát amellett, hogy a BL-ben is megvédte az elsőségét a csapattal. Az akkori Juventus másik legeredményesebb szakvezetője Antonio Conte, aki már az első szezonban letette a névjegyét a Premier League-ben, hiszen rögtön magabiztos bajnoki címet szerzett a Chelsea-vel, méghozzá úgy, hogy csak két ponttal maradt el a Premier League rekordpontszámától (95). Conte már Itáliában is maradandót alkotott, hiszen előbb a Barit juttatta fel a Serie A-ba, majd a Juventusszal nyert három bajnoki címet és két szuperkupát, emellett a válogatottat is Eb-nyolcaddöntőig vezette a tavalyi Európa-bajnokságon. Akik már komolyabb szinten is bemutatkoztak Filippo Inzaghi is belekóstolt már szakvezetőként is a Serie A levegőjébe, igaz nem sikerült maradandót alkotnia az AC Milan élén a 2015/16-os szezon során. Mentségére legyen mondva, a lehetőségei meglehetősen behatároltak voltak, de a 14 győztes mérkőzés a Milan élén minden szituációban édeskevés. A világbajnok „leskirály” most megpróbálja magát újra felépíteni edzőként, és nem is halad rosszul, az FC Veneziát a harmadosztályból a Serie B-be vezette idén. Inzaghihoz hasonlóan Ciro Ferrara sem érte még el azokat a magasságokat szakvezetőként, mint játékosként, noha szépen indult a karrierje, hiszen tagja volt a világbajnok olasz stábnak 2006-ban. Ezután dolgozott Claudio Ranieri mellett a Juventusnál, akitől át is vette a csapatot, igaz, nem sok eredménnyel. Dolgozott még az olasz U21-es válogatott és a Sampdoria élén is, legutóbb pedig a kínai WH Zall csapatától távozott idő előtt.  Igor Tudor visszavonulása után nevelőklubjában, a Hajduk Splitnél kezdte meg edzői karrierjét Edy Reja mellett pályaedzőként, valamint Antonio Contét is sűrűn meglátogatta a Juventus főhadiszállásán, hogy tőle is ellessen néhány edzői fortélyt. Noha dolgozott már szakvezetőként a Hajduk Split, a PAOK és a Karabükspor élén is, jelentős eredményt még nem ért el, ennek ellenére a nagy múltú Galatasaray kispadját is megkapta idén februárban, ahol adva van számára a megfelelő környezet arra, hogy edzőként is megmutassa, mire képes. Juan Esnaider kalandos pályafutást tudhatott magáénak játékosként, hiszen viselte a Real Madrid, az Atletico Madrid, a Juventus, az Espanyol, a Porto és a River Plate mezét is többek között. A tavalyi évben edzőként is bemutatkozott a spanyol élvonalban a Getafe élén, de nem sikerült bent tartania a csapatot az élvonalban, így Esnaidernek is megköszönték a munkát. A legendás csatár idén januártól a japán másodosztályú JEF United Chiba gárdáját vezeti. Minden idők egyik legdurvább védője volt Paolo Montero, aki tizenkét trófeát nyert a Juventusszal. Az uruguayi legenda jelenleg Argentínában edzősködik, ahol az elsőosztályú Rosario Central edzője. Akik csak kóstolgatták vagy kóstolgatják az edzői sorsot Noha Gianluca Zambrotta a legnagyobb európai klubokban játszott (Juventus, FC Barcelona, AC Milan), szakvezetőként messzire vetette a sors az öreg kontinenstől. Most a kínai Jiangsu Suning pályaedzője lett Fabio Capello mellett, előtte pedig az indiai Delhi Dynamos vezetőedzője volt. Alessio Tacchinardi hihetetlen tizenhárom évet töltött a Juventusban, ahol legendaként tekintenek rá, amit az is jelez, hogy a legnagyobb legendák között kapott helyet az új stadion falán. Sajnos, edzőként már nem sikerült ennyire sikeresnek maradnia, hiszen az olasz negyedosztályú Pergolettese nem hosszabított vele szerződést az elmúlt nyáron.  Az akkori csapat cserekapusa, Michelangelo Rampulla is Kínába tette át a székhelyét, előbb Marcello Lippi és Fabio Cannavaro mellett volt kapusedző a Kuangcsou Evergrandénál, majd a válogatotthoz is követte Lippit. Korábban tíz évig dolgozott a Juventus edzői stábjában, és egy rövid időre a vezetőedzői feladatokba is belekóstolt a Serie D-s Derthona élén. Marco Zanchi nevére kevesen emlékezhetnek az akkori Juvéból, ami nem is csoda, hiszen többnyire kölcsönben szerepelt a védőjátékos más csapatoknál. Ő főleg az utánpótlásban tevékenykedett eddig, jelenleg az Atalantánál dolgozik. A brazil válogatott Athirson csak néhány mérkőzésen jutott szóhoz a Juventusban, jobbára hazájában futballozott, így nem csoda, hogy edzőként is itt kezdte meg a pályafutását. Eddig csak a negyedosztályban dolgozott, ahol azt is megtapasztalhatta, hogy egy edzőnek sokszor nem csak a szakmával kell foglalkoznia: állítása szerint az Esporte Clube Flamingo szakvezetőjeként olyan problémákkal kellett szembenéznie, hogy a csapat annyira szegény volt, hogy neki kellett ételt vásárolnia a játékosoknak... Minden ötödik Premier League-kispadon egy barcás ül Az angol bajnokságot is elérte a totális futball, vagy csak a véletlennek köszönhető a fenti adat? Az mindenesetre tény, hogy Mark Hughes (Stoke City), Maurizio Pellegrino (Southampton), Pep Guardiola (Manchester City), Ronald Koe­man (Everton) és Frank de Boer (Crystal Palace) közül utóbbi háromnak tagadhatatlanul köze van Johan Cruyff örökségéhez. Hughes még a holland mester érkezése előtt viselte a gránátvörös-kék mezt, és eddig edzői pályafutása sem azt mutatja, hogy sokat foglalkoztatná a holland és a katalán stílus, ahogy Pellegrino sem igazán a sokpasszos támadójátékot erőltette, és valószínűleg Rafa Benítez pályaedzőjeként sem ebben a szellemben dolgozott főnökével.Guardiola viszont tagadhatatlanul a cruyffi hagyományok modern képviselője, míg De Boer és Koeman nemcsak a Barcelonában, hanem az Ajaxban is magáévá tehette az ellenfél nyomás alatt tartásának és a sokpasszos, kreatív játéknak a tudományát, így kíváncsian várjuk, hogy mindez miként jelentkezik majd a Premier League idei szezonjában. Villányi Gergely