Fiúk, ez fájt! Nagyon-nagyon fájt!

GAZDAG JÓZSEF

Ha megússzuk a hazai rohamokat a meccs elején, a románok begörcsölnek és frusztráltak lesznek, s akkor jöhet el a mi időnk – ilyen forgatókönyvben reménykedtünk a mérkőzés előtt. Ehhez képest szinte a középkezdés után, 84 másodperc elteltével gólt kaptunk, s ettől a váratlan pofontól már nem is tértünk magunkhoz. Helyzeteket nem dolgoztunk ki, az ellenfél kapuját egyetlenegyszer találtuk el (Hajnal a 40. percben), s a 0:3 ellenére a kapus Bogdán Ádám volt a legjobb játékosunk.

„Úristen, mit tettem!”

„Igyekeztem magam függetleníteni a hibámtól, de nem ment. Talán túl nagy feszültség volt bennem. Menet közben is nemegyszer beugrott, úristen, mit tettem! Iszonyatos érzés volt” – nyilatkozta Guzmics Richárd, a Haladás futballistája, aki a meccs legelején utolsó emberként odaajándékozta a labdát az ellenfélnek. „Azt beszéltük meg, hogy az első percekben próbáljuk meg átívelni a középpályájukat, ezt akartam tenni, de belsővel rosszul találtam el” – magyarázta Guzmics. De vajon mit keres a válogatottban egy technikailag ennyire képzetlen futballista, aki nem tud belsővel rúgni? S hogyan léphet pályára kezdőként az utóbbi évek legfontosabb meccsén?

Gyászhuszárok

A meccs előtti nyilatkozatok („Nem félünk a románoktól!”, „Győzni megyünk Bukarestbe!”) azt sugallták, egy önbizalommal teli magyar csapat fut ki a pályára, amely oroszlánként küzd majd a három pontért. Ehelyett egy gyáva, hitehagyott galerit láthattunk. Nemcsak Guzmics lába remegett, a többieké is. A védelem katasztrofálisan lassú volt, a második gól előtt Kádár „elfelejtett” felszabadítani, a harmadik előtt pedig Liptákot csapták be egy olyan megkerülős csellel (!), amely már a serdülőknél is a vicckategóriába tartozik.

Két szűrőnk (Varga, Korcsmár) eltűnt, labdát nem szereztek, s még ahhoz is gyengék voltak, hogy legalább leütközzék az ellenfelet a középpályán: szinte minden párharcot a románok nyertek meg. Legnagyobb sztárunkat és ünnepelt futballcelebünket, Dzsudzsák Balázst kiradírozta az „ismeretlen” Alexandru Matel (Astra Giurgiu), az ütemeket késő Koman Vladimirre pedig kár szót vesztegetni: mit várunk attól a játékostól, aki a válogatottban többet játszik, mint klubcsapatában?

Ezen a meccsen kiderült az is, hogy Böde Dani harcossága nemzetközi szinten kevés, Szalai Ádám pedig motiváltabbnak tűnt a Schalke meccsein, mint a románok elleni sorsdöntő vb-selejtezőn (mentségére legyen mondva, egyetlen használható indítást nem kapott, s néha a félpályáig kellett visszajönnie labdáért).

Előrelépés?

Nem tudni, mi lehetett az Egervári Sándor által előirányzott taktika, s hogy egy gyors román gól esetén milyen B-tervnek kellett volna életbe lépnie. A pályán ugyanis semmilyen tudatosságot nem lehetett észrevenni a játékunkban. „Nem tudom értékelni a meccset, felesleges is értékelni. Csődöt mondtunk” – nyilatkozata Dzsudzsák Balázs. Ő legalább őszinte volt. Egervári Sándortól azonban ismét csak a szokásos közhelyeket hallhattuk („sajnos nem tudtuk megvalósítani, amire készültünk”), esze ágában sem volt bocsánatot kérni a szurkolóktól (a helyszínen háromezren, a tévé előtt pedig több millióan szorítottak a csapatnak), és tájékozatlannak nevezte azt az újságírót, aki a mérkőzés utáni sajtótájékoztatón megkérdezte tőle, lépett-e előre ez a magyar válogatott az Egervári-korszakban…

Helyünk a világban

„Fontos volt a harmadik gólunk is, mert a végén a gólarány számít” – értékelte a meccset Victor Piturca, a románok szövetségi kapitánya. Ez a mondat rengeteget elárul a pozíciónkról. Mi győzni mentünk Bukarestbe, a románok pedig gólarányt javítottak rajtunk. Sajnos ez a valóság. A kiábrándító, fájdalmas valóság.

Mert ki lehet kapni – de nem ilyen alamuszi, gyáva, lélektelen játékkal.

Egervári és a csapat: szégyelljétek magatokat!